Takemoto Motoicsi 19 évesen elhagyta Japánt. Ausztráliában keresztnevet változtatot, mert megunta, hogy a helyiek „my toe itches"-nek, vagyis „viszket a lábujjam"-nak ejtik. Svájcba már Atoss Takemotóként érkezett azzal az eltökélt szándékkal, hogy terjeszteni fogja a japán kultúrát, de nem ám az ikebánát vagy a teázás szertartását, hanem a modernebb vívmányokat. Pénz hiány film helyett képregénnyel szeretett volna foglalkozni, és megdöbbentette, hogy a franciáknak fogalmuk sincs róla, hogy létezik egyáltalán japán képregény. 1978-ban sikerült megjelentetnie az első francia nyelvű manga-magazint, a Le Cri qui tue-t, avagy a „gyilkos kiáltást” – az egykori Docteur Justice-olvasóknak nem kell magyarázni, hogy miért pont ezt a címet választotta a sajnálatos módon csak hat számot megért kiadványnak.

Pedig nem kellett volna sokáig bírnia. Akkor ugyanis már futott a francia állami tévében a hírhedt Goldorak, az első nyugaton is sikeres japán rajzfilm. Igaz, az áttörést csak a magántévék 1986-os megjelenése hozta el, amikor aztán elárasztották a francia háztartásokat a vegyes minőségű animék.

Tezuka Oszamut mint a modern japán képregény megteremtőjét, a „manga istenét” tisztelik, Tacumi Josihiro pedig a felnőttebb témájú és hangvételű gekiga stílus feltalálója. Takemoto mindkettejüknek néhány klasszikus művét bemutatta (Tacumitól többek között a Papírmozi 1-ben is olvasható Távcsövet és a 2. számban megjelent Goodbye-t), ám az első helyet és a címlapot a Golgo 13-nak tartotta fent.

A Golgo 13 első része 1969 januárjában jelent meg a Big Comic című lapban, és Japánban szinte egyedülálló módon még ma is fut a sorozat. Népszerűsége óriási : készült belőle rajzfilm, játékfilm, videojáték. A képregényből – különböző formátumokban – összesen 200 millió példány fogyott. Főszereplője egy kegyetlen bérgyilkos, amolyan anti-James Bond (szerzője, Szaito Takao előzőleg egy japán 007-sorozat rajzolója volt). Golgo teljesen híján van minden erkölcsi érzéknek, bárkinek hajlandó dolgozni, ha megfizeti tetemes gázsiját és ha elmondja, miért kell a kiszemelt áldozatnak meghalnia (utóbbira valószínűleg csak azért van szükség, hogy az olvasó is képben legyen). Noha gyilkosról van szó, aki ráadásul mindig és minden áron el is végzi a munkáját, mégis „hősnek” számít, és áldozatai túlnyomó részt bűnözők, de legalábbis bőven „megérdemlik”, hogy végezzenek velük, ártatlanokat nem szokása ölni. Valóságos nevét nem tudjuk, és ő sosem utal saját magára Golgo 13-ként, mindig álneveket használ.

A kiválasztott jelenet egy szállodaszobában játszódik, ahol Golgo valószínűleg egy alkalmi partnerrel töltötte az éjszakát. A következő 13 kép jó példája egy tipikus japán dramaturgiának.

1. kép: Golgo partnere az ágyon fekszik. Pucér. A lepedő és a takaró állapotából sejthető, hogy sok minden történhetett az éjjel.

2. kép: a nő ébredezik. 3. kép: felnéz. 4. kép: a nő szemszögéből (kicsit dőlve, hisz nem ült fel) látjuk Golgót az ablak előtt. A testtartásából, felemelt jobb kezéből és a kis füstfelhőből következtetve minden bizonnyal cigarettázik.

5. kép: a nő hangtalanul kikel az ágyból. Erről a képről látjuk pontosan, hogy Golgo hátat fordít neki, és hogy mekkora a távolság az ablak és az ágy között.

A 6. képen a nő megindult Golgo mögött. Az ajkára helyezett ujjakkal és pajkos mosolyával jelzi, hogy meg akarja lepni a férfit, feltehetően amolyan „kukucs, ki vagyok”-ra készül. A fehér, majdhogynem dicsfényszerű félkör a lány feje körül is az ártatlanság kifejezése. Golgo arca rezzenéstelen, csakúgy, mint a következő, kiemelt közelibb képen. Gondolatai teljesen lekötik.

Az események ezután felgyorsulnak. A 8. képen a nő lábát látjuk, ahogy megreccsen alatta a padló. A mellette lévőn Golgo reflexből már vissza is fordult (a hátteret sebességvonalak helyettesítik), és még ugyanabban a sorban látható, hogy ökle visszavonhatatlanul elindult a vélt támadó felé. A nő arcára riadt döbbenet ült ki, háttér alig látható, de az fekete.

Az ökölcsapás telibe találja a lányt. A Golgo karjának a mozgását kísérő, a hátteret is kitöltő sebességvonalak érzékeltetik az ütés erejét.

Az utolsó két kis képen Golgo döbbenten ébred rá, mit is tett, miközben a nő teste élettelen bábuként zuhan a földre.

A jelenet hihetetlenül kegyetlen. Ám mivel a túlzott reakciót egy buta félreértés váltja ki, akinek nem fordul fel ettől a gyomra, még valami morbid humort is találhat benne. A Golgo végig ilyen: semmitől sem retten vissza, a végletekig fokozza a durvaságot, már-már a Sin Cityt idézi extrém megoldásaival, amelyeket a blazírtabb olvasó mint implauzibilist söpör félre, nem hajlandó rajtuk felháborodni.

Jellegzetes japán narrációt láttunk, amihez két gondolatot fűznék meg. Az egyik, hogy Szaito kiváló és tudatos elbeszélő, ám a rajzai legfeljebb közepesnek mondhatók, és talán ezért is van arra szükség, hogy három-négy képben fejezzen ki olyan momentumokat, amelyeket a grafika egy nagyobb mestere egyetlen gesztussal vagy mimikával vissza tudott volna adni (gondolok itt főként a jelenet első felére). A másik megjegyzésemmel pedig arra utalnék, hogy a manga egyik fő előnye a nagy térbeli és időbeli szabadság. A hosszabb, és nem is feltétlenül kötött oldalszámú történetek és kötetek megengedik a részletesebb kifejtést, míg a nyugati formátumok (22 oldalas comic bookok Amerikában, 46 oldalas albumok Franciaországban) tömörítésre, átgondoltabb szerkesztésre kényszerítik a forgatókönyvírókat. Szaito itt élt is az elnyújtott lehetőséggel a plasztikus ábrázolásra, méghozzá igen emlékezetesen.