Ha egy képregényről azt mondják, filmes vágástechnikát használ, feltehetően dicséretnek szánják. De vajon tényleg az? Miért is jó, ha egy másik művészeti ágnak az elbeszélési módját kérjük számon? Van a képregénynek sajátja.

Guido Crepax, az olasz képregény egyik kiemelkedő alakja 1933-ban született Milánóban. Noha építésznek tanult, már egyetemista korában reklámgrafikusként dolgozott, posztereket, lemezborítókat, újságcímlapokat is készített. Már 30 is elmúlt, amikor megrajzolta első képregényét egy Neutron nevű szuperhős kalandjairól az akkoriban induló Linus magazin számára. Neutron civilben műkritikus, menyasszonya, Valentina Rosselli pedig fotoriporter. Az eredetileg csupán mellékszereplőnek szánt csinos, emancipált lány arcát Crepax Louise Brooks legendás némafilm-színésznőről mintázta, aki az 1920-as években fiús frizurájával megbotránkoztatta a nyárspolgárokat, és akinek a hatására tömegesen vágatták rövidre a hajukat a fiatal nők.

Ám már az első részből kiderült, hogy Crepax fő ereje csodálatos, lenyűgöző női alakok életre keltése, és Valentina hamarosan átvette a főszerepet. Neutronról idővel el is feledtette a szerző, hogy szuperképességekkel rendelkezik, egyszerű emberként folytatta pályafutását mint Valentina férje, akivel közösen egy Mattia nevű fiúk is született. Az ezt követő történetek Valentina álmaira és vágyaira koncentráltak, és egyre erotikusabbá váltak. Noha Crepax időről-időre visszatért legsikeresebb figurájához, más sorozatokat is készített, és a ritkuló Valentina-epizódokon kívül az erotikus irodalom több klasszikusát is átdolgozta képregényre, például az Emmanuelle-t, Sade márki Justine-jét és Sacher von Masoch Bundás Vénuszát.

Crepax munkáját azonnal megismerni a szokásosnál jóval vékonyabb képek közötti hézagokról és meglepő, elsőre nehezen áttekinthető, ám bonyolultságuk dacára egy kis figyelemmel tökéletesen követhető oldalkompozícióiról.

A bemutatott oldal előzménye: véletlenül Valentina birtokába került egy titokzatos bőrönd. Ezt követően férjével és vele is furcsa esetek történnek, míg aztán a biciklivel munkába induló Valentinát nem csak a már megszokott kujonok követik, hanem két motoros fiatalember is, akik megtámadják és elrabolják.

A jelenet egy több oldalon keresztül zajló vallatás, ennek az első részét elemezzük.

A képregény talán legsajátabb kifejezési eszköze a látómezőnket képviselő "kocka" méretének, alakjának, arányainak a testre szabhatósága. Crepax nem kevesebb, mint 23 kockát használ ezen az oldalon, ami nála egyáltalán nem számít szokatlannak (a következő oldal a rekord a sztorin belül, 25 kocka).

Crepax játszik az oldalkompozícióval is. A képregény íratlan szabálya, hogy balról jobbra, fentről lefelé olvassuk (kivéve a japánokat), ám ő ezt a szabályt is kicsit felborítja azzal, hogy az oldal nagyobbik felét (balra) szinte tükrözi a középső felaprózott képeken, míg jobbra egy függőleges csíkban párhuzamos narrációval az aggódó férj izgatott telefonálgatását mutatja. A láthatatlan kérdező mindvégig ugyanazt a kérdést teszi fel (kinyitottad a bőröndöt?), Valentina pedig egyre csak azt hajtogatja, hogy nem. A képek pontos sorrendje tehát valójában nem lényeges, a középen bevillanó spotlámpák és Valentina ajkainak roppant expresszív közeli képei bárhol elhelyezkedhetnének a képsoron belül – ha az időrendiség lett volna a kizárólagos szempont.

Minden nagyon a helyén van ezen az oldalon, amely a kiszolgáltatottság első stációja: a későbbiekben Valentina már ülni sem tud a fáradtságtól, sír, kiabál, pucérra vetkőztetik, letérdepeltetik, beküldenek hozzá egy másik, látszólag együttérző nőt, egyre csak fokozzák rajta a nyomást, míg meg nem győződnek róla, hogy tényleg nem ismeri a bőrönd tartalmát – amit aztán a férjével adatnak vissza, majd szabadon engedik Valentinát, de sem ő, sem az olvasó nem tudja meg soha, mi is volt ez az egész...

Eredetileg a Buborékhámozó 2. számában jelent meg.