Attilát Isten ostorának nevezte el Szent Benedek (vagy Szent Geminius). Ezalatt azt értette, hogy Attilát Isten küldte a keresztények nyakára vétkeik miatt. Egyes magyar krónikák ezt kicsit lazán átértelmezve már a kereszténység védelmezőjét köszöntik a pogány hun vezérben.

Sajnálattal tudatom, hogy Attila király rehabilitálása iránti kérelmünk Nyugaton még korántsem aktuális.

Egyik kiadótársam hívta fel a figyelmemet az Attila, mon amour című képregénysorozatra. Mivel ő nem tud franciául, lelkendezve mesélte, hogy lám, milyen nagy keletje van újabban oda­kint a „magyar történelmi hősöknek", és ebből arra következtetett, hogy érdemes lenne magyar képregényeket kiadni Franciaországban: biztos vennék, mint a cukrot.

Az igazság ezzel szemben az, hogy Mitton és Bonnet művében Attila király a legbarbárabb barbárok legbarbárabbika. A táborát felkereső konstantinápolyi püspökkel megcsókoltatja féléves fia szeméremtestét. A keresztény papokat egyszerűen csak sámánnak szólítja. Vacsoránál intésére tizenkét felesége eltűnik az asztal alatt, és fellációt hajt végre a megrökönyödött egyházi főméltóságot kísérő római katonákon.

Aztán még az is kiderül eme nagyívű történelmi epikus műből, hogy a hunok királya egyértelműen mongol, a „nagy kán" megszólítás dukál neki. Alattvalói valami fura nyelven kommunikálnak egymással, amelyben az egyetlen jól kivihető szó a "karaván". Tekintettel arra, hogy ez a perzsa eredetű kifejezés eredetileg a kizárólag tevékből álló konvojt jelentette, Mittonék vitéz harcosai mindannyian rövidlátók lehetnek, hisz a küldöttség szekereit marhák húzzák (na jó, egy dromedár azért akad az egyik rajzon). A hun varázslók gyakran emlegetik a taoizmus hagyományát, ami azért a mi jó Attilánkéknál nem biztos, hogy gyakori téma lehetett vacsoránál.

Érdekes módon éppen a negyedik, Az Isten ostora című részben Attila „Budapesten" sakkozik Aetiusszal. Attila veszít. A nagylelkű nyertes kinevezné ugyan Budapest legátusának, de a durcás nagybajszú inkább Ravenna felé veszi az irányt...

És most lássuk a kiválasztott jelenetet, amely pont a fent idézett vacsora kezdetén zajlik.

Az oldal három egységre oszlik. Az első sorban a sámán felolvasására koncentrálunk, a másodikban egyre nyilvánvalóbban elterelődik Attila (és az olvasó) figyelme a bizánciak által hozott ajándékok listájáról, míg a harmadikban a vendégekkel egyszerre fedezzük fel a helybéliek sajátos vendégszeretetét.

Bár már az első képen a félpucér Ourane látványa is erotikus, valójában nem lehetünk felkészülve arra, ami később történik. A köpenyes-süveges vén varázsló szertartásszerű és száraz felolvasása éles kontrasztban van az egyre több meztelen testrésszel, beleértve Attila szőrös mellkasát és combját.

A történéseket végigkíséri a lista ismertetése, amelyre Attila kétszer is odavetett szavakkal reagál (először arra szólítja fel a sámánt, hogy ne hun nyelven, hanem a vendégek számára is érthetően olvasson, másodszor arra biztatja, hogy folytassa – ő is, a lány is).

A rajz kidolgozott, a grafikus ügyelt a részletekre. Épp ezért feltűnő, hogy a harmadik képen teljesen elmarad a háttér, még a minden más beállításban látható függönynek sincs itt nyoma. Talán éppen ez a kép foglalja össze a lényeget: noha Attila a sámánhoz szól – és látszólag követi is annak a mondandóját – valójában csak az Ourane által feléje nyújtott serlegre és ajkakra koncentrál, semmi más nem érdekli. Viselkedése az egész jelenet folyamán jelzi, hogy célja a delegáció megalázása, kizökkentése, küldetése fontosságának a lealacsonyítása.

Ha eltekintük attól, hogy a történelmi hűség hiánya jelen esetben egy általunk fontosnak tekintett, nemzettudatunkban legalább részben pozitív érzésekhez társított uralkodón csattan, ez tulajdonképpen nem is egy rossz kis képregény. De egyelőre nem próbálnám ki, hogy tényleg vennék-e a magyarok, mint a cukrot.

A cikk eredetileg a Buborékhámozó képregényes szaklap 2. számában jelent meg.