Mint már elég sokszor hallhattuk, a manga egyik sajátossága, hogy jóval több lány és nő olvassa, mint az európai vagy amerikai stílusú képregényeket. Logikus hát, hogy kedvenceik szerzői között is nagyobb arányban fordulnak elő női alkotók. Takahasi Rumiko tehát korántsem az egyetlen hölgy a pályán, de az ő nevéhez már négy kasszasiker is fűződik: az Uruszei Jacura (1978), a Maison Ikkoku (1980), a Ranma ½ (1987) és az Inujasa (2000).

Takahasi Koike Kazuónak, a Kozure Okami (Magányos farkas és kölyök) forgatókönyv-írójának a manga-iskolájában végezte tanulmányait. Koike különösen nagy súlyt fektetett arra, hogy tanítványai jól kidolgozott és érdekes karaktereket szerepeltessenek képregényeikben. Takahasi kétség kívül remekül követte mestere útmutatását.

Amerikában talán az ötvenes években volt a romantikus képregénynek a legnagyobb keletje, Európában pedig igazándiból ezt a műfajt sokkal inkább a fénykép-regény sajátította ki magának. A szappanopera sosem jött be igazán a nyugati képregény nagyhatalmainál.

Ám mivel a számtalan manga korok, nemek és érdeklődési területek szerint oszlik meg, szinte a teljes lakosságot lefedve, miért pont a szappanopera ne honosult volna meg Japánban? Aztán meg kissé paradox módon onnan került át Európába, ahol a Maison Ikkoku és társai komoly olvasótábort szereztek maguknak az utóbbi években.

A Maison Ikkoku egy panzió, amelyet egy vonzó és fiatal özvegy, Otonasi Kioko vezet. Bár kedveli ifjú bérlőjét, Juszakut, nem tudja elfelejteni férje, Szoicsiro emlékét, aki alig hat hónappal az esküvőjük után meghalt. Állandó társa a kutyája, aki a férje nevét viseli.

Godai Juszaku az 5-ös szoba lakója. (Japánul az öt "go", így a fiú neve utal a saját szobájának a számára, mint ahogy a többi bérlőé is.) Az egyetemista Juszaku azonnal beleszeret Kiokóba, de nem meri neki megvallani az érzéseit. Az Ikkoku-ház többi lakója gyakran kineveti és kihasználja az álmodozó és esetlen fiút.

A kiválasztott részlet első négy kockája Juszaku szobájában játszódik, ahova mint sokszor (szinte állandóan), most is bepofátlankodott enyveskezű szomszédja, Jocuja, aki még lyukat is hasított a szoba falán. A másik látogató Roppongi Akemi, felszolgáló egy bárban. A csinos Akeminek gyakran fizetnek egy italt a bár vendégei, minek következtében majdnem mindig részeg vagy másnapos. "Jóbarátai" arról értesítették Juszakut, hogy Kioko készül újra férjhez menni, és bátorítják, hogy járjon utána a dolognak. Juszaku hitetlenkedik és nem tudja, mitévő legyen.

A lap alsó felében az ebédlőben látjuk Kiokót Icsinózénével, aki az 1-es (icsi) szobában él férjével és fiával. Icsinóze Hanae imádja a pletykákat, és bár jót akar Kiokónak és Juszakunak, a közbenjárásai folytán valahogy mindig rosszabbra fordulnak köztük a dolgok. Icsinózéné is hallotta persze a hírt (sőt, ő értett félre valamit, és azonnal el is terjesztette házon belül), és most próbálja kiszedni Juszakuból, hogy igaz-e.

Az oldal felépítése nem különösebben tér el egy hagyományos nyugati képregényétől, kivéve a végét. Az első három képen beszélgetők közül mindig másik van a legjobban kiemelve: először a szemben ülő Juszaku, aztán a kezét az állához emelő Jocuja, végül az arcát kissé felénk fordító Akami. A kiemelés fő eszköze az egyébként roppant egyszerű arcok finom változásai. A negyedik képen Juszaku egyedül látható, szemöldökét ráncolva eltökéltséget mutat.

Az alsó képek közül az első - csakúgy, mint felül - az egyetlen, amelyen némi díszlet látható, ez mutatja, hogy helyszínt váltottunk. Icsinózénénak szinte csak a szeme árulja el a kíváncsiságát. Az egymásra várás drámai feszültségét a nyugati képregényben kevéssé használt hangulatjelző háttér és “aura” jelzésével éri el a rajzoló.

Az egyszerű, mégis hatásos grafika egyik sajátos eszköze a kitöltések használata. Csak Juszaku kockás ingének a mintája van rendesen kidolgozva, az összes többi - Akemi haja, Jocuja kimonója, Icsinózéné ruhájának a háromszögei ismétlődő textúrák. Hiába, na, naponta öt oldalt kell produkálni...

A cikk eredeti alcíme: "Az Inujasa szerzője félszeg szerelmesekről szóló történettel futott be". Megjelent a Buborékhámozó 1. számában.