Valamikor az 1970-es években a nyugatra kijutó magyar értelmiségi első szabad pillanatában beült egy moziba, hogy megnézze a legújabb James Bond-filmet, és saját szemével győződhessen meg róla, micsoda szemét és felháborító dolog ez az egész antikommunista propaganda. Aztán megállapította magában csendesen, hogy ebben is kábé annyi a nettó igazság, mint a Coca Cola-mámorban fetrengő fiatalok mítoszában...

Ennek dacára egészen addig megmaradt a tiltott (majd megtűrt) gyümölcs érzése, amíg a nyolcvanas években előbb kalózkópiákon, majd rendes, hivatalos videotékákban is megszerezhetővé vált a 007-es ügynök kalandjainak teljes sora. A DVD-kiadás már nem igazán váltott ki senkiből semmilyen érzelmeket, bár az idősebbeknek kicsit nehéz megszokni, hogy az újabb James Bond-filmekről mi magyarok nem csak hallomásból értesülünk, hanem a világpremierrel egy időben láthatjuk őket. Jó lett nekünk.

Mint minden rendes ponyvahős, a kémregényekből a filmvászonra avanzsált Bond is számtalan képregényben folytatta karrierjét. Még a rendszerváltás előtt, 1989-ben meglátogatta hazánkat az Eclipse kiadó részére készült háromrészes sorozatban, a Permission to die című kalandjában. Írta és rajzolta a roppant népszerű Mike Grell, Neal Adams egyik legméltóbb követője, aki ebben az időben a DC-nél a Green Arrow sorozat felnőttebb hangvitelével aratott megérdemelt sikert.

Sajnos, nem mondhatni, hogy személyes ügyének tekintette volna ezt a bérmunkát, és ezt jól példázza a kicsit döcögő helyesírás is: James az „Erzsebt” szállót kedveli, mert onnan hamar el lehet jutni a „Száséves” étterembe. Végül a Hiltonban kap szobát, ahol rendel egy üveg „Badasconyi Keknyelût”, és enyhe akcentussal „Köszönöm sziépen”-nel nyugtázza a pincér válaszát.

Ezt követően indul el a „Fisher-man’s Bastion” irányába, és itt kapcsolódunk bele a történetbe a kiválasztott oldallal.

Nem is kétséges: Mike Grell nem járt Budapesten, a Halászbástyát csak fényképen látta, arról másolta. Nekünk, akik jól ismerjük, roppant zavaró az üres tér, amelyen áthatolva megközelíti a találka helyszínét. Ebből leginkább az a tanulság: magyar rajzolónak is alaposan meg kell gondolnia, hogy merészel-e olyan várost, országot ábrázolni, amelyet csak az internetről letöltött képeken látott.

A jelenet maga szépen, klasszikusan van felépítve. James nem beszél, nincsenek sem gondolatbuborékok, sem hangeffektek – ez a feszültség jól előkészíti a következő oldalon várható (és persze be is következő) bunyót.

Az első képen Bond rágyújt, ahogy a titkos ügynökök szoktak (mármint a kitaláltak). A másodikon diszkréten körülnéz, hogy követik-e. A harmadikon az elé vetülő árnyéka érzékelteti először igazán, hogy mennyire kihalt az utca, és hogy hősünk valóban egyedül van.

A Halászbástya előtti óriási üres tér a valóságtól elrugaszkodik ugyan, és kiemeli a fotóról kopírozott épület papírmasé jellegét, ám arra alkalmas, hogy tovább fokozza azt az érzést, hogy James valami ismeretlen és valószínűleg ijesztő felé tart. Az utolsó kép inzertjén aztán megpillantjuk a veszély forrását, a kezében kést szorongató alakot (a kiszemelt áldozatból, a Jamesre váró férfiból alig látszik valami). Különösen bosszantó, hogy a nagyobb képen ennek a két figurának éppen csak hogy kitalálható a szellemképe. Legyen közepes.

Megjelent a Buborékhámozó szaklap 1. számában.