A képregényes szupergonoszok motivációit vizsgáló sorozat második, eddig utolsó része a Panel harmadik számában jelent meg. Savant Cosinus, Zarkov, Kalkulusz, Lex Luthor és sokan mások.

Kik azok a szupergonoszok, és mit akarnak? 2. rész: Az őrült tudós

Főmotívum: A saját igazáról meggyőződött tudós minden eszközt bevet, hogy véghez vigye tervét.

A tudás tiszteletet és félelmet kelt abban, aki nem bír ezzel a tudással. A tudás hatalom, pontosabban: hatalmat jelent az a tudás, amely bizonyítani tudja igazát. Csakhogy a világ történelme tele van olyan tudós emberekkel, akiket kortársaik nem értettek meg. Még hogy kerek a föld… még hogy az ember a majomtól származik… még hogy kézmosással megelőzhetők a betegségek… Hát igen, nehéz bizonyítani az igazunkat, ha a környezetünk hitetlen, közömbös, ellenséges, megvető, vagy egész egyszerűen kiröhög. De ebbe most ne is menjünk bele, lényeg a lényeg: az őrült tudós, aki konokon kitart a saját elképzelése mellett, mert tudja, hogy a balga világ úgysem képes felfogni az ő zsenialitását, régi ismerős a populáris fikcióban.

Noha minden bizonnyal lehetne még korábbra is visszanyúlni (és sokan meg is teszik, amikor – tévesen – Faust figurájától eredeztetik) az őrült tudós figurája a XIX. században, a tudomány ugrásszerű fejlődésének a korában talál otthonra az emberi képzeletben. Megtestesítői a szörnyet teremtő doktor Frankenstein (Mary Shelley) és az ember erkölcstelenségét meggyűlölő Nemo kapitány (Jules Verne). Ezek az alakok egyszerre félelmetesek és tragikusak, történetük valójában nem is őróluk szól, hanem rólunk, közönséges halandókról, akik kitaszítottuk őket magunk közül. Nem véletlen, hogy ezek az eredetileg szórakoztatónak szánt művek – akár csak a skizofréniát elemző Stevenson doktor Jekyllje – már régen bekerültek az elismert, szépirodalmi kategóriába.

A populáris kultúra két irányban fejleszti tovább az őrült tudós figuráját. Az egyik a kegyetlen, embertelen, korlátlan hatalomra törő vagy annak szolgálatába álló szadista zseni, a másik a különc, szórakozott, merő figyelmetlenségből katasztrófákat előidéző csodabogár, amelynek az archetípusát talán ismét csak Jules Verne teremtette meg Jacques Paganel földrajzprofesszorral a Grant kapitány gyermekeiben. Az utóbbi típus általában persze nem szupergonosz, hanem csak a főhős hátramozdítója.

Mindkét területen találunk valódi mintákat is, akiknek az élete, munkássága vagy viselkedése ráerősített ezeknek a motívumoknak a beágyazódására. Elég felidézni itt a náci "tudósokat", élükön Mengelével, de sokak fantáziáját megragadta Werner Von Braun ellentmondásos karrierje is, aki az amerikai űrprogram kulcsfigurája lett. A másik oldalon pedig Edisont és Einsteint szokták leginkább emlegetni, mint a szórakozott professzor tipikus megtestesítőit. Szép számmal találunk különcöket a magyarok között is: Teller Ede, Neumann János, Erdős Pál matematikus neve merül fel gyakran ebben a kontextusban.

Természetesen a képregényben is nagyon korán megjelenik az őrült tudós. Az első talán Christophe Savant Cosinus figurája 1893-ból. Ez a szegény alak a fantasztikusnál fantasztikusabb találmányokkal rukkol elő, hogy elhagyhassa Párizst, de mindig kudarcot vall. Persze nem akar ő rosszat senkinek, és csak saját maga látja kárát félresikerült kísérleteinek.

Őrült tudósként kezdi a pályafutását doktor Zarkov is, amikor akarata ellenére magával ragadja Flash Gordont és Dale Ardent, hogy megakadályozzák a Mongo bolygó támadását.

Meglehet, a szuperhősös képregények sokáig nem vették igazán komolyan a szupergonoszokat, többnyire pojácát csináltak belőlük, és azt sulykolták, lám, nem kell félni a rossz emberektől, hisz rendszeresen önnön dugájukba dőlnek, ha meg nem, hát majd jön Batman, aki jól leleplezi őket, vagy Superman, aki orron fricskázza őket, aztán nekik annyi.

Az őrült tudós képregényes karrierjét, változó fontosságát, észlelésének a fejlődését talán a leglátványosabban Superman ősellensége, Lex Luthor példáján tudjuk bemutatni.

Luthor (keresztnév nélkül) az Action Comics 22., 1940 áprilisi dátumú számában jelenik meg először. (Pontosabban: a Superman 4., 1940 márciusi számában, de az a történet ez után játszódik.) Az akkoriban még antológiaként működő sorozat hét sztorija közül ez az első, és mindössze 13 oldal. A címe: Háború Európában. A szép vörös hajú Luthor egy Galonia nevű ország titkos vezetője, aki egy zöld halálsugárral semmisíti meg ellenségeit, és még Supermant is elgyengíti. A történet végén egy léghajóval lezuhan, és látszólag meghal. Ám a már fent említett Superman 4-ben máris visszatér, elrabol egy zseniális (nem őrült) tudóst, és kihívást intéz Supermanhez, akivel össze akarja mérni az erejét. Természetesen Luthor fantasztikus találmányokat vet be ellene, ám mindhiába.

A következő hónapokban egyre gyakrabban tért vissza Luthor. Hol mérges gázt vetett be, hol az állatok viselkedését befolyásoló gépet szerkesztett, hol hipnózissal próbálta legyőzni Supermant, hol űrbeli lényekkel kötött szövetséget a föld meghódítására. Idővel – egy rajzolói tévedés folytán – elveszíti a haját, és az első címlapon, ahol végre ő maga is megjelenik, már kopaszon látjuk.

Ezekben a történetekben Luthor tudós, pontosabban feltaláló, aki világuralomra tör, és feltételezhetjük róla, hogy egy személyi kultuszon alapuló totalitárius államot hozna. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ezeknek a lapoknak a címlapjain második világháborús, a belső tartalomhoz nem kapcsolódó képeket láthatott az olvasó, amelyeken Superman a tengelyhatalmak vezetőit részesítette fenyítésben.

Ennek dacára Luthornak semmi köze nincs a náci tudósokhoz, hiszen az ő tevékenységükről, a titkos fegyverek gyártásáról, a genetikai kísérletekről, a gázkamrák kifejlesztésében játszott szerepükről csak a háború után értesült a közvélemény, és csak évekkel később tért magához a döbbenettől annyira, hogy elkezdődött ezeknek a dokumentarista és fikcionális feldolgozásuk. Addigra pedig az amerikai képregényre lesújtott az önként vállalt cenzúra, a Comics Code, és az ilyen komoly témák kibontása csak más médiumokban történhetett meg akkor.

A háború után gyermekeiknek és saját maguknak is ártalmatlan szórakozást áhító lelkek megnyugtatására a képregény mélyebbre rejtette az erőszak, a kegyetlenség, a horror mozgatóit. A hatvanas évek Luthorja egészen más figura, mint elődje, és egyáltalán nem azonos utódjával sem.

A képregény ezüstkorába Lex Luthor 1960 áprilisban köszön be először, az Adventure Comics 271. számában. (Valójában erről – mármint, hogy mostantól egy új Luthorról van szó – csak jóval később értesülünk, elvégre a hetvenes évekig az olvasókat nem különösebben izgatták a figurák eredettörténetében beállt változások.) Ez az új Luthor Clark Kentnek és Superboynak a gyermekkori barátja, és egy félresikerült kísérlet miatt kopaszodott meg, amiért Superboyt tartja felelősnek. Ettől a perctők kezdve halálos ellenségek, és Luthor minden találmánya, minden terve egyetlen fő célt szolgál: meg akarja ölni Superboyt (majd Supermant).

Ez a monomániás Luthor csak másodlagosan tör világuralomra, és ismétlődő kudarcai miatt egyre komikusabb figurává válik a szemünkben. Pontosan ugyanazt a hatást váltja ki, mint a zseniális prérifarkas, aki soha az életben nem tudja elkapni a kengyelfutó gyalogkakukkot. Vagy nem gondolt minden részletre, vagy kifelejtett a számításból egy alapvető tényezőt, vagy egész egyszerűen csak pechje van. Superman a győzelmeit elsősorban nem a fejlettebb technikának, hanem józan eszének, higgadtságának vagy a szerencsének köszönheti.

Itt érdemes kis kitérőt tenni a Marvel Comics háza táján is. A hatvanas évek elejétől beinduló sikersorozatokban a hősök őrült tudósok és feltalálók tucatjaival kerülnek szembe (doktor Fátum, doktor Octopus, a Suszter, vagy eredeti nevén Tinkerer, a nálunk talán kevésbé ismert Mad Thinker, Egghead és Red Ghost, hogy csak párat említsek), és ezek az összecsapások is igen hamar személyes üggyé válnak. A szupergonosz rögeszméje lesz, hogy mielőtt végre tudná hajtani az éppen esedékes bankrablást, leigázást vagy tömeghipnózist, mindenképpen ki kell iktatnia nemezisét (Pókembert, a Fantasztikus Négyest, a Fenegyereket, stb.). Ami pedig még csavar egyet a dolgon: a Marvel-hősök között igen sokan vannak, akik civilben maguk is tudósok, újítók, eminens tanulók (Reed Richards, Bruce Banner, Tony Stark, Peter Parker, Henry Pym), így a szuperhősök és szupergonoszok közötti összecsapás nem is egyszer a szakmai rivalizálás szokatlan megnyilvánulásaként jelenik meg.

Ugyanez megfigyelhető más kiadóknál is, és nem csak az amerikai képregényben: a franciáknál Blake ezredes társa, Mortimer professzor, Ric Hochet kalandjainak a gyakori szereplője, Hermelin professzor, vagy akár Tintin jó barátja, Tournesol (avagy Kalkulusz) sem hétköznapi figura, és az ő problémáiknak a háttérében is gyakran egy másik tudós féltékenysége áll. (Szerkesztőm sugalmazására idesorolhatjuk Panoramix druidát is az Astérixből.)

Hogy a tudomány rosszindulatú felhasználásának a veszélyét ezek a képregények elbagatellizálják, talán könnyelműségnek tűnhet. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy ez a kor – hidegháború ide vagy oda – abban a biztos tudatban él (illetve ringatja magát), hogy a jók előbb-utóbb úgyis győznek, az időzített bomba visszaszámlálása mindig megszakad az utolsó előtti pillanatban, megszólalnak a hegedűk és a hősök elnyerik méltó jutalmukat. Aztán meg folyt. köv.

A hetvenes évektől induló újabb horror-hullám kiterjedt a képregényre is, bár érdekes módon nem érintette a legfőbb áramlatot. A legnépszerűbb szuperhősök ellenségei konzerválódtak, csak alig váltak gonoszabbá és kevésbé nevetségessé. Ennek az okaira talán egy következő cikkben térünk vissza.

Lex Luthor figurájának a harmadik inkarnációja azonban már igen sokat mond el az idők változásáról. Amikor 1986-ban az X-Mennel sztárrajzolóvá vált és a Fantasztikus Négyes revitalizációját íróként is sikeresen végrehajtó John Byrne megkapta a lehetőséget, hogy Supermant új életre keltse, gyakorlatilag elölről kezdve építette fel az akkor már közel harminc éves mítoszt. Byrne egyik legkiválóbb húzása éppen Luthor átértelmezése volt.

A harmadik Lex Luthor elsősorban üzletember, méghozzá a leggátlástalanabb fajtából. Vakon hisz az új technológiákban, amelyek egyetlen célt szolgálnak: a minél nagyobb, minél kevesebb korlát közé szoruló hatalom megszerzését. Megmarad az előző korszakból megismert személyes rivalizálás is, ugyanis a hatalomért bármire képes Luthor nem tudja elhinni, hogy egy olyan erővel bíró egyént, mint Superman, ne ugyanazok a rugók mozgassák, mint őt. Ezért aztán amikor már az új Superman sorozat 2. számában az asszisztense által betáplált adatok alapján a számítógép kikövetkezteti, hogy Superman Clark Kent, dühösen lesöpri az asztalról ezt az abszurd feltételezést.

Pár évvel később még pokolibbá mélyíti Luthor karakterét James D. Hudnall a "The unauthorized biography" című művében. Ebből megtudjuk, hogy gyerekkorában már a szüleit is ő tette el az útból, következetesen a csúcsra tört, és mindenkit és mindent megsemmisített, kitörölt, aki emlékezhetett múltjának a sikeres üzletember számára vállalhatatlan foltjaira. És ebből az emberből később még az Egyesült Államok elnöke is lett…

Az üzenet nem más, mint hogy napjainkban a legfőbb veszély a korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkező óriásvállalatoktól származhat. Ha ezeket őrült tudósok irányítják, akkor már Superman sem biztos, hogy meg tud védeni minket.