Előbb a Persepolisra kellett rácsodálkozni, aztán most meg itt van Kati Kovács a Paprikás rapszódiával. Hát ilyen képregény is létezik? – teheti fel magának a kérdést nem egy magyar férfiember, aki a Fülesnek, a Kockásnak vagy a Csodálatos Pókembernek köszönheti első élményeit a kilencedik művészeti ág világából. A nagyapja révén magyar származású, évek óta Olaszországban élő finn rajzolónő eredetileg is, magyar kiadásban is első albuma saját gyermekkorát idézi fel. 1975-ben járunk, és egy félénk, szőke tízéves kislány látogatóba érkezik levelezőpartneréhez a gulyáskommunizmus kellős közepébe.

Nem mintha utóbbi bármilyen szerepet is játszana a történetben. Szó sincs egy naiv nyugati gyermek bepillantásáról a vasfüggöny mögé. A hetvenes évek vidéki Magyarországa szolgáltat ugyan némi couleur locale-t Kitti viszontagságaihoz, de aki ebből akarná megtudni, hogy milyen is volt itt akkoriban az élet (vagy: milyennek is látták, képzelték az életet felszínes benyomásaikból a kedves konvertibilis turisták), az minimum csalódni fog.

(Persze azért én, aki ekkortájt abszolváltam az egyetem előtti kötelező tizenegyhónapos üdülést a néphadsereg hódmezővásárhelyi laktanyájában, megkíséreltem rajtakapni a szerzőt, hátha a "történelmi háttér" tekintetében is élénkebb a képzelete az emlékezeténél… sikertelenül.)

Szóval… az az igazság, hogy a Paprikás rapszódia nem attól lesz jó és érdekes képregény, hogy szerzője ereiben magyar vér folyik, és hogy véletlenül éppen nálunk töltötte élete egyik meghatározó nyarát. Ez a képregény – magát az alkotót idézve – fájdalmas vallomás, egy harmincéves, második gyermekét szoptató nő szembesülése utólag már kicsit megmosolyogtató, kicsit érthetetlen félelmeivel.

A képregények iránti kritikus érdeklődésében a formanyelv használatára és az alkotói szándék megvalósítására koncentráló, buborékok hámozására szakosodott mindenevőnek esze ágában sincs pszichanalízist végezni Kati Kovácson. Természetes kíváncsiságának ugyan nem tudott engedni, de kedélyes levélváltásuk ellenére a szerző nem kötötte az orrára, hogy a sztori mely mozzanatainak van komolyabb valóságalapja. Végülis nem csoda: a kötet eredetileg bő tíz évvel ezelőtt jelent meg, és éppen egy életszakasz lezárását szimbolizálja Kati számára.

Így hát rejtekéből csak ritkán előlopakodó filológus énem hoppon maradt. Nem tudom, s ezért olvasóval sem tudom megosztani, hogy Kitti valóban megszökött-e vendéglátóitól, és tényleg vonatozgatott-e egyedül kis hazánkban. Kötve hiszem ugyan, hogy épp itt és akkor találkozott volna igazi beszélő kutyával, de nem áll rendelkezésemre adat annak igazolására vagy cáfolására, hogy nem-beszélővel összeakadt, és ha igen, kellett-e tartania tőle. A levelezőtárs Erika anyukájának a felbukkanása egy nyilvánosházban minden bizonnyal képletesen értendő, azt ellenben simán feltételezhetjük, hogy az éjszakai pisiléskor a szülők szobájából elkapott párbeszédnek a lényegét nem, legfeljebb a szavait köszönhetjük hősnőnk fantáziájának.

Annyit azért egy interjúban elárult Kati, hogy a házigazda apukának valóban volt tiszti kardja.

Csak a magyaroknak lenne a mániájuk a folyamatos evés? Aligha hinném. A tízéves Kitti még valószínűleg nem ismerte Alizt és Dorothyt, a harmincas Kati azonban már minden bizonnyal asszimilálta a klasszikusokat. Milyen lenne Csodaország vagy Óz világa, ha nem egy felnőtt férfi próbálja lányszemmel nézni? Valami olyasmi, mint a Paprikás rapszódia.

Miközben fel-alá téblábol az országban, mongol konyháról termálfürdőbe, férfivendégeket fogadó szállodából vidám cirkuszba pottyanva, Kitti akaratán kívül befizet egy belső utazásra is. A gyermeki élményeket és érzéseket megidéző felnőtt szerző önkényes, abszurd turmixot kever a megtörténtekből és az elképzeltekből. Az ösztönös menekülés az ismeretlenbe a fokozatosan szuggerált "örök" felé vezeti a kislányt, aki ennek köszönhetően képes lesz leszámolni a rákényszerített szexuális, anális és orális félelmekkel, és szert tenni az óhajtott egyensúlyra.

A becsapósan "egyszerű" és "ronda" grafika tudatos alkotói szándékot tükröz, és vitriolos pennával rajzolt karikatúrájával a szerzőt saját magát sem kíméli. Kati Kittit nem aranyos kislánynak, hanem a valós problémákkal szembesülő, hol dühöngő, hol fintorgó, hol haját tépő hús-vér alakként ábrázolja.

Írjuk, rajzoljuk ki magunkból mindannyian, ami zavar, foglalkoztat, bekavar vagy éppen boldoggá tesz? Rosszabb terápiát is el tudok képzelni. De ha erre nincs is időnk, vagy nem ebben rejlik a tehetségünk, legalább olvassuk el, hogy csinálják ezt mások. Például a csajok.