Csordás Dániel Nocturne-je öt évvel ezelőtt keletkezett, egy akkori pályázat nyertes műve. Nagy kár, hogy annak idején az ígéret ellenére nem tudott megjelenni, és bizonyos szempontból talán már el is késett.

2004 nyarán még alig volt kapható magyar képregény - leszámítva a klasszikus újrakiadásokat, az azok hagyományát rutinból, egy lelkes, de valószínűleg nem valami nagy számú rajongótábor számára folytató, rejtvényújságok szerkesztőinek a nosztalgikus jóindulatából minimális megjelenéshez jutó adaptációkat, és szinte egyedüli "modernként" a Kretén humormagazin évi 10-20 oldalnyi hazai termését. Az ingyenesen hozzáférhetők közül Gróf Balázs programmagazinokban közölt underground munkáit érdemes még említeni. Ebben a helyzetben kisebb bombarobbanást produkált volna egy önálló szerzői kötet kiadása.

2005-től kezdve egyre több magyar alkotónak jutott hosszabb-rövidebb művek publikálási lehetősége, sőt, az utóbbi időben elkezdtek szaporodni a szerzői kiadások is – a nemrég lezajlott 4. Magyar Képregényfesztiválon már külön szekciót nyitottak a szervezők, közel egy tucat kiadvány számára. A Nocturne-nek azonban nem itt, hanem az Art Comix, a művészi igényű képregények egyes számú magyarországi kiadójának a standján jutott hely. Ilyen kiadó „akkor" még nem volt, mint ahogy nem létezett a Magyar Képregénykiadók Szövetsége tagjainak a túlnyomó többsége sem.

Az ugyancsak komoly, ám meghiúsult megjelenési ígéretekkel kecsegtető Vadkelet pályázat nyomán megalakult Magyar Képregény Akadémia Pinkhell antológiájának az első füzete, a csapathoz tartozó, ám időnként külön utakat járó Geek Sushi Stripjének első száma és az ekkor ugyancsak MKA-tag Odegnál Róbertnek a Vad Virágok Könyvműhely által felkarolt Hívója nagyjából egyszerre, a 2005-ös Hungarocomixra jelent meg, és az „új magyar képregény születését" üdvözlő kitörő öröm mellett ezek a kiadványok söpörhették be az első kőkemény kritikákat, a művészieskedés lila ködére utaló elégedetlen megnyilvánulásokat (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a populárisabb, ám minimális példányszámban megjelent Sushi Stripet kevesebben bírálták). Erős a gyanúm, hogy ha a Nocturne „időben" jelenik meg, bőven kijutott volna szerzőjének is a jóból – mint ahogy tapasztalhatjuk, hogy Futaki Attila és Nikolényi Gergely a napokban debütált Spirálját is kiosztotta már rendesen az első világot látott kritika.

Csordás, Futaki, Odegnál és az MKA-tagok jelentős része ugyanis a képző- vagy iparművészet irányából közelít a képregényhez. Grafikai tudásuk – választott stílusuktól függetlenül – magabiztos, kompozíciós készségük megkérdőjelezhetetlen, mondanivalójuk pedig nagyon is van.

Ám ennek a mondanivalónak nem sok köze van a képregényhez: alapvetően képzőművészként fejezik ki magukat, ami nem is meglepő, hiszen többségükben nem képregényrajongóból váltak képregényrajzolóvá, nem asszimiláltak több ezer tonna comicsot, BD-t vagy mangát. Nem ösztönösen érzik a képregény formanyelvét, hanem tudatos kompozíciókat építenek fel: ha úgy tetszik, saját képükre alakítják a képregényt, mint kifejezési eszközt.

Mint új magyar képregénynek, a Nocturne-nek két vizsga egyikén kellene átmennie.

Egyrészt izgatottan vár minden új magyar képregényt a törzsközönség, amelynek igen konkrét elképzelése van arról, hogy mi a "jó" ebben a témában. Az átlagembernél bizonyíthatóan nagyobb nyitottsága ellenére sem tud azonban "bármit" elfogadni a képregényolvasó, elvárásai között kiemelten szerepel a megszokott formai és tartalmi elemek "újítva megtartó" alkalmazása. Aki ettől túl nagy mértékben tér el, könnyen bosszankodásban kifejezésre juttatott értetlenségbe ütközhet.

Másrészt pedig a képregényt nem igazán ismerő (és megismerni nem is különösebben szándékozó) művészközösségnek épp egy képregénnyel kéne megfelelni: nem kicsit abszurd helyzet, hogy egy alkotó idegen nyelven szóljon pályatársaihoz és ítészeihez, akik óhatatlanul más "magas művészetek" mércéjét emelik elé.

A Nocturne formai megoldásaiban átgondolt, helyenként sziporkázó oldalakat tartalmaz – nem véletlenül lelkesedik érte például a szakmában korántsem járatlan Bate a PC Guru online-on, és nem fukarkodik a dicsérő szavakkal a kepregeny.net némelyik fórumozója sem. Helytállónak tartom Gróf Balázs ajánlását is a fülszövegből: "tintával rajzolt költészet".

Ugyanakkor ott áll egy másik félmondat is, ugyancsak Gróf Balázstól, miszerint "Csordás... lemondott még talán magáról a történetről is". Nem talán, hanem biztosan - és nincs okunk azt hinni, hogy nem tudatosan tette.

Ezzel – és a kultúrtörténeti idézetek felsorakoztatásával – átlépett a "nehéz" olvasmányok világába. Valamennyi méltatója kiemeli, hogy azonnali késztetést érzett a visszalapozásra, az újraolvasásra, a "megfejtések" kikeresésére. Szó sincs könnyed szórakozásról, egyszeri kikapcsolódásról, fülig érő mosollyal élvezkedésről – a Nocturne aligha talál tömegesen rajongókra az "egyrészt" kategóriában, és felsorakozhat a populáris magyar képregényre váróknak csalódást okozók közé. Mondhatnánk, hogy ezt a vizsgát elbukta, de mivel nem is állt szándékában feliratkozni rá, csak azon sajnálkozhatunk, hogy még mindig nem bővelkedik magyar jelentkezőkben a képregény "könnyű műfaja".

A "másrészt" megítélésében már zavarban vagyok, mert abszolút nem tartom magamat kompetensnek a képzőművészeti vetületben. Ha pedig pusztán irodalmi műként elemzem (ebben azért van némi jártasságom), akkor ellentmondok azon saját állításomnak, miszerint a képregény önálló művészeti ág: nem képzőművészet, nem irodalom, nem hibrid, hanem saját eszközrendszerrel rendelkezik, amely sokszor átfedésben van más művészetekével.

Nem tehetek tehát mást, mint hogy szerzői képregényként kezelem a Nocturne-t, és önálló, egyedi műként tekintek rá, tudomásul véve, de nem a képzőművészet, hanem a képregény "paraméterkönyvén" belül értelmezve referenciáit.

A Nocturne illusztrált drámai monológ, párbeszédek, külső narráció nélkül. Ez szokatlan, de nem példa nélküli az ilyen terjedelmű képregények között.

A főszereplő szándékosan kidolgozatlan: kopasz fej, nagy orr, beesett szemek, nyakig becipzározott fekete tréningfelső, ez minden, amit akaratlanul is megjegyez róla az ember. Az alig néhány kockán megjelenő "másik", a lány jóval kevésbé elnagyolt, az ő arcának van kifejezése, mozgása elevenebb, tekintete beszédes.

Éles kontúrok, vonalas és pontozott kitöltések, árnyjátékok, utalásokat sejtető díszletek és hátterek váltakoznak a szigorúan fekete-fehér lapokon. A rajzok statikusak, de a panelkompozíciók valami folyamatos, lassú mozgás érzetét keltik az olvasóban. Mintha jutnánk valahonnan valahova.

Jutunk is: egy förtelmes éjszakán, egy szörnyű hallucinációsoron vergődik át a Nocturne főszereplője. Megváltásban végződő rémálmát szemlélhettük végig száz oldalon keresztül.

A Nocturne végig nem fedi fel, szereplője valójában kicsoda, honnan jött, hová megy, mi okozza szorongását, milyen jellegű viszonya a felmentésére érkező lánnyal. A kötet olvasása közben többször éreztem türelmetlenséget: nem voltam képes felvenni a "cselekmény" ritmusát, siettem volna, hogy megtudjak végre valamit erről az emberről. De Csordás készakarva nem adott támpontot: "hőse" XX.-XXI. századi városlakó, toronyházban él, ennyi minden, ami kiderül. A lidérces éjszaka nem jár kitárulkozással. Így nem marad más, mint a hosszú frusztráció, és az érzés, hogy 8-10 oldalban megkaphattam volna ugyanezt, a többi csak a művészet álarca. Nálam a másik vizsgán sem tündökölt, de újabb, rövid munkáit nézve el tudom képzelni, hogy lesz még képregényesebb kötete is. Azt is be fogom szerezni.