Több Dylan dal- és lemezelemzést írtam már ide, többet, mint bármely más előadóról. Ötven éve lassan, hogy megkedveltem, kétszer is összegyűjtöttem a lemezeit, előbb vinylen, aztán CD-n. Néhány dalának a szövegét is tudom kívülről, pedig nem sok ilyen van. Olvastam a könyveit, olvastam róla szóló könyvet, odafigyelek, amikor történik vele valami. Ettől még nem leszek dylanológus, csak fontosnak tartottam jelezni már a bevezetőben, hogy Bob Dylan olyan valaki, akinek a munkássága és egyénisége régóta fontos nekem.
A leghosszabban, két részletben 2009-ben, az akkor frissen megjelent Together through life című lemezéről írtam a blogon (első rész, második rész:) Dylan ezt követően is meglehetősen aktív volt, kiadott öt sorlemezt. Aztán 2016-ban derült égből jött a hír, hogy neki ítélték az az irodalmi Nobel-díjat. Azóta viszont ez az első lemeze, ráadásul hosszú idő után az első eredeti anyag.
Mielőtt belevágnék abba, hogy miket gondolok az új lemezről, elmondanám, hogy az előző ötről miért nem írtam. Az első egy karácsonyi válogatás volt, amelynek a teljes bevételét Dylan jótékonysági célra ajánlotta fel, és a kritikák szerint nem különösebben érdekes. A három utolsó szintén feldolgozásokból állt, méghozzá olyan dalokat énekelt el rajta Dylan, amelyeket főként Frank Sinatra tett népszerűvé jó sok évtizeddel ezelőtt. Amikor megtudtam, hogy ilyeneket ad ki újabban Dylan, alig akartam elhinni, annyira távol állt a fejemben egymástól ez a két ikonikus amerikai előadó. Aztán úgy döntöttem, hogy nincs nekem semmi bajom Sinatrával, van tőle is féltucat CD-m, de ha ilyen sztenderdeket akarok hallgatni, akkor ott van nekem maga Sinatra (például). Egyelőre tartom magamat ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi – talán azért, mert még mindig él bennem a csalódás Dylan első, 1973-es, szinte szirupos feldolgozáslemeze kapcsán. (Azt az egyet nem is vettem meg újra CD-n.)
És miért nem írtam a 2012-es, a mostanit megelőző utolsó eredeti Dylan-lemezről? Erre már nehezebb mentséget találnom. Nem is tudok mást mondani, mint hogy nem inspirált. Most persze elővettem, és egymás után kétszer-háromszor meghallgattam a Together through life-ot, a Tempestet és a Rough and rowdy wayst is, így közvetve lesz szó arról a lemezről is.
79 évesen Bob Dylan nem csak elnyűhetetlen, hanem érinthetetlen is. Ezt úgy értem, hogy a kritikusok másképp állnak hozzá, mint bárki máshoz, mármint mindazokhoz, akik nem rendelkeznek ekkora életművel és ennyi elismeréssel. A legtöbb ismertető, amit olvastam, nem győzi halmozni a szuperlatívuszokat. Igazából csak egy alig burkolt fanyalgást találtam, amit egy magyar „nem liberális” újság hozott le, de azt nem tudom komolyan venni – nem is értem, miért írt róla egyáltalán. Csak azért említem meg, mert ez az egy „bátorkodott” megemlíteni, hogy ha ez a lemez és előadója most pottyanna elő a semmiből, egészen biztosan nem számíthatna ilyen dicséretáradatra.
Ez valószínűleg valóban így van, de egy Dylan-lemez sosem előzmény nélküli, sosem a semmiből pottyan elő. Olyannyira nem, hogy nincs olyan egyetlen lemez, amely elegendő lenne Dylan megismeréséhez. Sőt nem csak a saját lemezeit „kell” meghallgatni, hanem mindazokat is, amelyek inspirálták. Ami persze kvázi lehetetlen, de erre vannak az igazi dylanológusok, akik megteszik helyettünk, és nem haboznak diadalmasan kipakolni az internetre, amit felfedeztek.
Másrészt pedig azért sem előzmény nélküli ez a lemez, mert ez az első, amit a Nobel-díj óta vett fel. Lehet, hogy vannak rajta olyan szerzemények, amelyeket már hamarabb elkezdett írni, de akkor is csak mostanra álltak össze kiadható dalokká. Vagyis úgy is érdemes vizsgálni a Rough and rowdy wayst, mint Dylan válaszát azoknak, akik érdemesnek vagy érdemtelennek tartották az irodalmi elismerésre.
Ennek a válasznak egy verzióját már megismerhettük, méghozzá a Nobel-díj elfogadása alkalmából írt beszédéből. Dylan ebben részletesen elmeséli, hogyan sajátította el tökéletesen az amerikai folk dalkincset (direkt nem „népdalkincset” írok, mert ezeknek nagy része nem ismeretlen szerzőtől származik), hogyan vált az anyanyelvévé már egészen fiatalon. Majd hozzáteszi, hogy a dalok mellett szert tett irodalmi műveltségre is, és felsorol három számára alapvető művet (Moby Dick, Nyugaton a helyzet változatlan, Odüsszeia), amelyeket röviden elemez is.
A Moby Dick, a nagy amerikai regény elemzésével azonban van egy kis gond: gyanúsan emlékeztet a SparkNotes nevű iskolai segédanyagban található megfogalmazásra. Voltak, akik ezen felháborodtak, és voltak, akik higgadtabban rámutattak, hogy nincs ebben semmi különös, hiszen Dylan egész munkásságára jellemző, hogy innen-onnan felszippant dolgokat, és ezeket a saját szűrőjén át osztja meg újra. Különösen egyértelműen tetten érhető ez néhány festményén, amelyek valójában csak (mások által készített) fotók újrarajzolásai, újraszínezései. A zenéjében is folyamatosan jelen van ez a megközelítés. Néha veszi a fáradságot, és beírja szerzőtársnak azt, akitől átvett dallamrészleteket, néha nem – vannak, akik ezzel is dühödten foglalkoznak a blogjukon, számon kérve rajta a következetlenséget. Egy 2012-es, a Rolling Stone-nak adott interjúban így fogalmaz Dylan: „Mindent magunkévá teszünk. Mindenki ezt csinálja.”
Nobel-díjas beszédében Dylan hosszasan elemezte a hasonlóságokat a dalai és az irodalmi művek között, és végül arra a következtésre jutott, hogy „a dalok nem olyanok, mint az irodalom. Arra valók, hogy énekeljük, nem arra, hogy olvassuk őket”.
Az a kérdés, hogy költőnek tekinthető-e Bob Dylan, nem a Nobel kapcsán merült fel először. Már az 1960-as években sokan istenítették, és ki merték jelenteni, hogy ő a legnagyobb élő amerikai költő. Ez igencsak rosszul esett a kor legnagyobb élő amerikai költőinek, Robert Frostnak és Robert Lowellnek, akik visszafogottan ugyan, de kifejtették ellenvéleményüket. Sajnos már nem emlékszem, melyiküktől származik az a mondat, hogy „Dylan nem jó költő, de vannak nagyszerű sorai”, és most nem is sikerült megtalálnom a neten. Azt viszont igen, hogy Frost kifejezetten irigyelte Dylan népszerűségét, Lowell pedig úgy vélekedett róla, hogy „mankónak használta a gitárját”.
Itt el is vágnám ezt a szálat azzal, hogy kamaszkorom nagy részéből és felnőtt életem első éveiből értékes órákat pazaroltam arra, hogy megpróbáljam beláttatni sznobokkal, hogy a science fiction művek, a képregények és a rockzenei szövegek bírhatnak értékes tartalommal, az elmúlt másfél évtizedből pedig értékes órákat pazaroltam arra, hogy megpróbáljam beláttatni kockákkal, hogy nem kéne annyira elutasítónak lenniük a szépirodalommal, illetve bármi olyasmivel szemben, ami nem kizárólag kikapcsolódásra szolgál.
Nem fontos.
A Rough and rowdy ways többszöri meghallgatása és a dalszövegek elolvasása után úgy érzem, valami hasonlót akar mondani Dylan is. A lemez kapcsán a New York Timesnak adott interjújában így fogalmazott: „…amolyan transzban írom a dalaimat. Az új dalaim nagyobb része ilyen… Mintha a dalok ismernék önmagukat, és tudnák, hogy képes vagyok elénekelni őket, a melódiáikat és a ritmusaikat. Szinte önmagukat írják, és számítanak rám, hogy előadjam őket”. Ezzel voltaképpen elhárítja magától a felelősséget, és ha valaki ezek után irodalomnak tartja, az ő dolga, ha meg nem, hát az is.
Válaszának ez a másik verziója a Nobel-díjra tehát szerintem egy tipikus Dylan-megnyilatkozás. Már a lemez címét is így értelmezem. A „nyers és lármás” vagy „durva és garázda” szokások Jimmie Rodgers country-énekes 1929-as hasonló című számát idézik fel. A dal narrátora fiatalon éveken át csavargott, ivott és kártyázott, aztán idővel letelepedett, megnősült, otthont teremtett. De néha-néha összefut valamelyik régi cimborájával, aki elhívja egy italra, és ilyenkor pillanatok alatt visszatér a régi szokásaihoz.
„I may be rough, I may be wild, I may be tough and countrified
But I can't give up my good old rough and rowdy ways”
(Lehet, hogy durva vagyok, lehet, hogy vad, lehet, hogy kemény és paraszt / de nem bírok felhagyni a jó öreg durva és lármás szokásaimmal)
Ahogy a Together through life-nak, ennek a lemeznek a borítójához is a Magnum ügynökség hatalmas katalógusából választott ki Dylan egy képet. A fotót Ian Berry készítette 1964-ben egy londoni, főleg fekete fiatalok által látogatott klubban. Bár a képen nem történik semmi „durva és lármás”, a korabeli rendes polgárok számára felidézhetett valami veszélyes, de legalábbis nyugtalanító dolgot.
(Egy dylanológus kiderítette, hogy ugyanezt a képet 2005-ben már felhasználták egy Chess-válogatáshoz, amit Dylan simán ismerhet is. De szerepel a kép John Braine Room at the top című, 1957-es regényének egy későbbi, 2000-es kiadásának a borítóján is – vicces módon ez pont meg is van nekem. A regényből 1959-ben film készült Simone Signoret főszereplésével, a magyar fordítás címlapján az ő fotója áll. Mindez csak az érdekesség kedvéért írtam le, és mert illik Dylan „mindenki mindent felhasznál” felfogásához.)
A CD-tokot kinyitva egy Rodgerst és más énekeseket ábrázoló fényképet látunk, a hátsó borítón pedig John Fitzgerald Kennedy néhai amerikai elnök egyik leghíresebb fotóját, rajta a „Murder most foul” felirattal. Ezzel át is térünk a lemez, pontosabban lemezek tartalmára. Dupla CD-ről van szó, az egyiken kilenc, a másikon egyetlen egy szám szerepel. Azért kezdjük utóbbival, mert Dylan ezt tette először publikussá a honlapján, három hónappal a lemez megjelenése előtt.
A Murder most foul (Arany János fordításában „rút és erőszakos halál”) Shakespeare Hamletjéből származik, és Dylan nemzedékének egyik meghatározó élményére, Kennedy meggyilkolására utal. A dán királyfi világa összeomlott apja halálával, Dylanékét legalábbis beárnyékolta a fiatalok között különösen népszerű elnöké. A szöveg feltűnően erős felháborodást közvetít, hiszen Dylan nem mást állít, mint hogy „valakik” előre megfontolt szándékkal, azért tették el láb alól Kennedyt, hogy ezzel a durva cselekedetükkel eltereljék a figyelmet a háttérben zajló, még aljasabb tetteikről.
The day they blew out the brains of the king
Thousands were watching, no one saw a thing
It happened so quickly, so quick, by surprise
Right there in front of everyone's eyes
Greatest magic trick ever under the sun
Perfectly executed, skillfully done
Wolfman, oh Wolfman, oh Wolfman, howl
Rub-a-dub-dub, it's a murder most foul
(Azon a napon, amikor kiloccsantották a király agyvelőjét / Ezrek figyeltek, senki nem látott semmit / Oly gyorsan történt, oly gyorsan, meglepetésszerűen / Mindenki szeme láttára / A legnagyobb bűvésztrükk a nap alatt / Tökéletesen végrehajtva, ügyesen elkövetve)
Az utolsó két sorban Wolfman nem farkasember, hanem Wolfman Jack, a kor meghatározó rádiós műsorvezetője, a DJ-mesterség megalapozója (a Magyarországon is népszerű Amerikai graffiti című filmből sokan ismerhetik, saját magát alakítja). A dal hátralévő része lényegében egy kívánságműsor, amelyben Wolfman végigpörgeti az elmúlt ötven év szinte valamennyi emlékezetes (angolszász) rockzenei számát, és amelybe Dylan időről időre kommentárokat és egyéb popkulturális utalásokat szúr be.
Dylan életművében nem ritkák a hosszú számok (amivel pont a rádiós DJ-ket vitte a sírba, hiszen az átlagos rockdalnak „nem volt szabad” meghaladnia a három percet) , de a Murder most foul a maga 17 percével a korábbi rekordjait is megdönti. Bármennyire is állítja (ld. fent), hogy a dalok arra valók, hogy énekeljük/hallgassuk, és ne olvassuk őket, nem ezek a nagyon hosszú számai hangzottak el a leggyakrabban koncerten.
Mert hát igen, erről is létezik statisztika. Az előző csúcstartó 16 perces Highlands-et, a Time out of mindról alig kilencszer adta elő, az előző „igazi” sorlemez címadó dalát, a majdnem 14 perces Tempestet egyszer sem. Ezzel szemben az 5-7 perces számok közül még az újakat is több százszor, a Tempestről legtöbbször a Scarlet townt, 355 alkalommal. A leggyakrabban ezeket a dalait szokta énekelni: All along the watchtower (2268), Like a rolling stone (2075), Highway 61 revisited (2000). A 10 percet meghaladók közül a Desolation Row-t vállalta be a legtöbbször, 581-szer. Persze ezeket a klasszikusokat a közönsége már tudja kívülről, és ha maga Dylan néha bele is hibáz élőben, és spontán átkölti a sorokat, még örülnek is neki.
Azt hiszem, nem kockáztat sokat, aki komoly összegben fogad, hogy a Murder most foul nem lesz a remélhetőleg jövőre folytatódó „neverending tour” slágere. Véleményem szerint ez egy nagyon is „olvasandó” dalszöveg.
Javaslat egy érdekes kutatási területre: vajon sok száz korábbi számában tett egyáltalán bármilyen utalást Kennedyre Dylan? Ha nem, miért hordozta magával 57 éven át ezt a terhet? Vagy Kennedy nem is igazán Kennedy, hanem még mélyebb rétegekben kell keresni megfejteni valót, és még aktuálisabb az üzenet? (Dylan sejtelmesen mosolyog az ilyen felvetéseken.)
Ezen a második CD-n nincs is más a Murder most foulon kívül. Innen folytatjuk. A második rész több számról szól, de rövidebb lesz.
