Most a névnapomra kapott legújabb Bob Dylan-lemezről lesz szó.

Fiatalkorában volt, hogy két nagylemezt is kiadott egy évben Dylan, méghozzá nem is akármilyeneket. Elég, ha az 1965-ös Bringing it all back home-ra és Highway 61 revisited-re gondolunk, és már könnybe is lábad érzelgős öreg szemünk. Ezt a rohanós tempót egész sokáig bírta, és csak 1993 után váltott egy nyugisabb ütemezésre. Azóta négy-öt év is eltelik két stúdiólemeze között – ehhez képest váratlanul hamar, alig három évvel a Modern times után jött ki a Together through life.

Nem akármilyen fogadtatásban részesült. 19 országban vezette az albumok eladási listáját, beleértve az USA-t és Nagy-Britanniát (ahol pedig utoljára az 1970-es New Morning-nak jutott ki ez a megtiszteltetés). De első tudott lenni Németországban és Franciaországban is. Magyarországi adatot nem találtam, de őszintén szólva meglepne, ha hasonló sikert ért volna el nálunk – nincsenek illúzióim ebben a tekintetben, emlékezve budapesti, khm, félházas koncertjeire.

A magyar nyelvű kritikák talán az a legviccesebb, amelyik kijelenti, hogy 36 lemez, az 36 lemez, nincs mit magyarázni, nincs mit bizonyítani. A Quart szakértője „zavaróan öreges örömzenélésnek” és „komolytalan side-project”-nek minősíti, az Est.hu 7/10-es osztályzat mellett a „puhulást”, az „ismét ráirányuló dicsfényben való sütkérezés kényelmét” hánytorgatja fel neki. Legalább a Magyar Narancs szépen megdicséri, és felfedezi benne az intertextualitást. Ami van benne bőven – ahogy eddig is, a kezdetek óta.

Hosszú pályafutása során sok mindent mondtak Dylanről. Kikiáltották a polgárjogi mozgalom bajnokának, az ellenkultúra szószólójának, elnevezték egy egész nemzedék hangjának. Komoly emberek komolyan vitatkoztak a mondanivalójáról, érveltek vélelmezett intellektualitásáról vagy álértelmiségi blöfföléséről. Gondolom, ma már azért többnyire napirendre tértek a téma fölött, és szabad fogalmazni úgy, hogy Dylan egy egészen rendkívüli ösztönnel rendelkező művész, akinél minden tudatos – de nem feltétlenül hordoz magvas üzenetet.

Tíz szerelmes dal – szól a summázat az új lemezről. Nem ilyen egyszerű ez azért, és jusson eszünkbe, hogy Dylan soha semmit nem csinál véletlenül.

Itt van rögtön a borító, pontosabban a borítók. Elől egy autó hátsó ülésén csókolózó szerelmespár, hátul középkorú férfiak, egy rázendíteni készülő öttagú zenekar tagjai. Együtt egy életen át – a fiatalok talán erre készülnek, a banda már tudja, hogy bizony így van ez, egymásra vannak utalva, meg vannak egymással áldva vagy átkozva.

Mindkét felvételnek története van, amit hála az internetes keresés fejlettségének, percek alatt ki lehet deríteni. Nem akármilyen fotósokat fedezett fel magának Dylan. Bruce Davidson 1959-ben készített képsorozatot a magukat Jokers-nek nevező brooklyni galeriről, ebből, a „Brooklyn Gang” címen megjelent kollekcióból származik a fotó, amely korábban Larry Brown egy novellás kötetének a címlapjául is szolgált. Kontextusán kívül a képben van valami kétértelműség: vajon biztosan lány a pár szőke, takarásban lévő tagja? De nem, az ott egy ruha ujja, és egyébként sem viseltek fiúk ilyen frizurát akkoriban. (A kontextus megtekinthető a nyitószám, a Beyond here lies nothin’ hivatalos videójában, amely diafilmként pergeti végig a fotóalbum teljes tartalmát.)

A komor tekintettel várakozó romániai cigányokat Josef Koudelka örökítette meg pár évvel később, 1968-ban. Két nappal hazaérkezése után a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Az invázióról készült képeinek a negatívait kicsempészték Angliába, és bár névtelenül jelentek meg a Sunday Times-ban, 1970-ben a fotós is jobbnak látta, ha nyugatra távozik.

A cigánybanda akár Dylan kísérőzenekara is lehetett volna trombitástól, tangóharmonikástól, ugyanis mindezek a hangszerek fellelhetők a Tom Petty’s Heartbreakers szólógitárosát és a Los Lobos egyik tagját is soraiban tudó ötösben. Persze a hangzásban nincs semmi közép-kelet-európai, hamisítatlan amerikai zenét hallunk Dylanéktől, olyan keveréket, amit leginkább Ry Cooder mixelt korai lemezein, csak (még) erősebb blues-dominanciával.

És hol van maga Dylan? Ritka – bár nem példa nélküli – hogy ne tegye rá a borítóra saját ábrázatát (igaz, nekem csak a „fapados” van meg, lehet, hogy a háromlemezes „de luxe” verzióban ott figyel valahol). Ez már csak azért is feltünő hiány, mert a lemez kiadásakor készült interjúban többször is hangsúlyozza, hogy dalaiban a narrátor mindig ő saját maga. Erre a végén még visszatérünk.

Mindössze másodszor fordul elő, hogy egy lemezének a dalszövegeit nem egyedül, hanem egy szerzőtárssal írja Dylan. Robert Hunter Dylan kortársa, a kaliforniai hippi mozgalom egykori emblematikus együttesének, a Grateful Dead-nek volt szövegírója. Ám ahogy Jacques Lévy-vel (Desire, 1975), most sem lehet kijelenteni, hogy kettesben egész más dalokat produkálna Dylan, mint egymagában.

A szövegek egyelőre csak rajongói verzióban találhatók meg a www.bobdylan.com-on, de rövidesen várható a hivatalos változat is. Elhallások előfordulnak, ezeket részben már korrigálják is a rajongói verziókhoz érkező hozzászólások.

Első szám: Beyond here lies nothin’

Dylan duplán is belecsap a lecsóba. A vájtfülűeket azonnal gyanúsan emlékezteti a dallam a Peter Green (Fleetwod Mac) által szerzett, Carlos Santana által világhírűvé tett Black Magic Woman-re, a blues-ügyekben tájékozottabbaknak pedig beugrik egy még egyértelműbb minta John Mayall hangjával, Eric Clapton gitárjával: az All Your Love című nyitószám az első Bluesbreakers lemezről, ami pedig eredetileg Otis Rush szerzett 1958 környékén (video).

A végzet sötét és varázslatos asszonyához majd pár számmal később lesz valójában szerencsénk. Rush dalának a szövegénél egyszerűbbet pedig elképzelni sem könnyű, lefordítva szinte már gáz, táncdalfesztiválra való, csak az előadásmód menti meg.

Persze, hogy Dylan ennél jóval többet ad, és akkor térjünk is rá a fent említett dupla idézetre. Művelt kritikusok felfedezték, hogy a szám címe és refrénje Ovidiustól származik ("Longius hac nihil est", a Tristia című versből). Ám nem több ez utalásnál: az ókori költő száműzetésének enyhítéséért esedezik. Nem kéri, hogy hazamehessen, csak annyit, hogy erről a szörnyen rideg és ellenséges, minden másnál messzibb vidékről egy valamivel közelebbi, melegebb helyre szállíttasson át.

Dylan dalában egy öregedő, már a halálra készülő férfi búcsúzik párjától, élete egyetlen szerelmétől. Innentől kezdve nincs semmi, nincs mit tenni, a hajó feszülő vitorlával indulásra kész a kikötőben. Az „összetört autók sugárútja” utalás a Boulevard of broken dreams című számra – nem a Green Day-félére, hanem az 1934-es Moulin Rouge musical betétdalára. Nem hinném, hogy Dylan olvasott volna József Attilát, és a „Tedd a kezed homlokomra” (Lay your hand upon my head) kicsit másképp is hangzik tőle.

Második szám: Life is hard

Az egész Together through life album úgy jött létre, hogy Olivier Dahan francia filmrendező (Hüvelyk Matyi, Bíbor folyók 2, Piaf) megrendelt Dylantől egy számot „My Own Love Song” címen készülő (amerikai) filmjéhez. Dylan csak annyi instrukciót kapott Dahantól, hogy egy ballada kéne, amit a főszereplő énekel a történet vége felé. (A Renée Zellwegger, Nick Nolte és Forest Whittaker nevével fémjelzett film az IMDB szerint az utómunkálatok fázisában tart.)

Bizony érződik is rajta, hogy bérmunka. Persze, vannak benne jó sorok, és főleg egy szokatlan, remekül hangsúlyozott félmondat („admitting life is hard”), no meg a sugárút is visszaköszön (vagy inkább előre, hisz ez elvileg hamarabb készült), de semmi több. Szerelmünknek vége, te elmentél, szomorú vagyok.

Harmadik szám: My wife’s home town

A zenei átvétel itt még egyértelműbb, mint a nyitószámnál. Olyannyira, hogy Dylan fel is tünteti társszerzőként az eredeti dal íróját, aki nem más, mint a legendás Willie Dixon, olyan klasszikus nóták zseniális szerzője és gyakran előadója, mint a Back door man, az I can’t quit you baby, a Spoonful, az I ain’t superstitious, a You shook me vagy a Little red rooster. A dallam megegyezik Dixon eredetileg (1954-ben) Muddy Waters-nek írt I just wanna make love to you című remekével, amit legtöbben a Rolling Stones első lemezéről ismerhetünk. A szöveg itt olvasható: http://www.keno.org/stones_lyrics/ijustwannamake.html.

A dalt az új refrén dominálja (I just wanna say that hell’s my wife’s home town – csak annyit akarok mondani, hogy a pokol a feleségem szülővárosa). A szó szerint tűzről pattant menyecske motívuma számos bluesban szerepel, eredete az európai kultúrának a boszorkányokkal, szemmel veréssel, cigányátkokkal kapcsolatos dicstelen hagyományához köthető. Frollo Esmeraldát, Don José Carment hibáztatja minden gaztettéért – megőrjít ez a nő, olyasmit teszek miatta, amiről tudom, hogy nem helyes, de nem tudom megállni. Lopni, rabolni, talán még ölni is fogok miatta, elvesztem az állásomat, irány a börtön, húzzák le a rolót.

Nem nagyon mondja ezt másképp a Black magic woman sem.

Negyedik szám : If you ever go to Houston

Talán épp egy ilyen ördögi nőszemély miatt keveredett gyilkossággal végződő vitába 1918-ban Huddie William Ledbetter, jobban ismert nevén Leadbelly, minden idők egyik legnagyobb blues-előadója. Ekkor került másodszor is börtönbe, és roppant valószínű, hogy ott tanulta meg a nyomtatásban először 1905-ben megemlített Midnight Special című dalt. A blues első hangfelvétele 1926-ban készült, Leadbelly verzióját 1934-ben (harmadik börtönbüntetése idején) rögzítette John és Alan Lomax. Lomaxék ekkor tévesen azt hitték, hogy Leadbelly a szerzője is a dalnak, ám úgy tűnik, ő csak hozzáírt – többek közt egy 1923-as börtönlázadásra utaló sorokat. Ennek a helyszíne éppen Houston volt, és aligha kétséges, hogy Leadbellytől származik a Dylan-dalban szó szerint felhasznált sor: „If you ever go to Houston, you better walk right”, amelynek az első fele a címet is adja. Az eredetit Dylan jól ismerhette (persze, melyik amerikai népdalt nem ismerte már 20 évesen), hiszen amikor Harry Belafonte 1962-ben elkészítette a saját verzióját, a felvételen Dylan játszott szájharmonikán.

Kis kitérő: hasonlítsuk össze Leadbelly verzióját – mondjuk az Abbáéval. Épületes.

„Tíz szerelmes dal” – idéztünk fentebb egy kritikust. Nos, ezt a dalt elég nehéz betuszkolni a skatulyába, bár esik benne szó régi lányokról, akiket üdvözöl a dalnok, meg egy barátnőről, akit utoljára egy szállodában látott, és jó lenne megtalálni.

Westernbe illő nehézfiú-toposzokkal indul a dal, szinte látjuk is magunk előtt az utca közepén lassú léptekkel sétáló párbajhőst. A második versszak azonban máris egy elágazás: a Bagby és Lamar utcák sarkán a fekete negyed kezdődött régen, s aki oda belépett, feltehetően könnyebben összeütközésbe kerülhetett a törvénnyel. A harmadikban még tovább kanyarodunk, a „mexikói háború” (1846-1848) idejére – bár nem világos, hogy hősünk az Egyesült Államokhoz frissen csatlakozott Texas katonájaként került-e ott életveszélybe. Igazság szerint ez nem túl valószínű, hiszen az 1836-ben, a Mexikótól való elszakadás évében alapított, a független Texas Köztársaság első elnökéről elnevezett Houstonban nem folytak harcok – nem is lett volna miért, hiszen a ma több mint két milliós városnak még 1850-ben is alig több, mint kétezer lakosa volt.

Még ennél is kevesebben éltek a következő versszakban említett Dallasban, és ezzel el is szakadhatunk a 19. századi környezettől, amire további bizonyítékkal szolgál pár sorral lejjebb az 1921-ben épült Magnolia Hotel megidézése (a szálloda arról híres, hogy itt volt először légkondi az USA-ban). Hősünknek láz ég az agyában, legjobb haverjának fogadja a rendőrt, ha útba igazítja – világos, hogy valami itt nincs rendben. Tisztánlátását az emlékeivel együtt egy kocsmában felejthette, köszönet a tisztességes megtalálónak. Kedves, szánnivaló, fabuláló hobó.

Ötödik szám: Forgetful heart

Akárcsak a „Life is hard”, ez a szám is egy elhagyott szerelmes keservese, de bármennyire is hasonlóan egyszerű szavakkal operál („admitting life is hard without you near me” amott, „without you it’s so hard to live” emitt, messze nem olyan hatásvadász, és az utolsó versszak képe („az agyamban sétáló árnyék”), no meg az örökre bezárult ajtó létezésének is a megkérdőjelezése valami nagyon intim és ismerős fájdalomba enged bepillantást. Fülbe is mászik ráadásul. Egyes értelmezők szerint a sétáló árnyék Macbethre utal, de ne essünk túlzásokba az interpretációkkal.

Folyt. köv. a hátralévő öt számmal!