Rengeteg mindent köszönhetünk elődjeinknek, és rengeteg bajt is örökítettek ránk. Nem piedesztálra emelni kell őket, hanem tanulni tőlük és megérteni tévedéseik okát. A királyok, hadvezérek, politikusok nem „nagyok” voltak, hanem emberek, akik olyan helyzetbe kerültek (vagy hozták önmagukat), hogy sok más ember sorsáról dönthettek. Kortársaik véleménye nem mindig jutott el hozzánk, de a szobrokat nem is ők állították nekik, hanem az utókor, többnyire évtizedekkel vagy évszázadokkal haláluk után.

A történelem változatlan, a történelemkönyvek azonban folyamatosan változnak, kiegészülnek újabb kutatási eredményekkel, felfedezésekkel, az újabb és újabb eseményekből visszamenőleg levonható következtetésekkel. A történelemtudomány feladata nem az igazságszolgáltatás, de pusztán a tények és események leírásával értékítéletekre késztet minket. Ami egy adott uralkodó idejében helyes döntésnek tűnhetett, könnyen lehet, hogy később végzetes hibának bizonyult. Amit valamikor határozott lépésként üdvözöltek, lehet, hogy ma már visszatetszést vált ki.

A magyar állam vezetőit különböző korokban különböző szempontok mozgatták. Amikor mai utódaik hasznosnak tartják felidézni tetteiket, szemezgetve emelik ki azt, amivel saját mostani igazukat tudják alátámasztani.

Íme egy példa. Néhány héttel ezelőtt egy államtitkár egy parlamenti felszólalásában felsorolta, ki mindenkire vagyunk büszkék, amiért „bármelyik évszázadban Magyarország szabadságát és függetlenségét védték”. Köztük említette az első világháborúban harcolókat. Nemrég volt a centenárium, elég friss még az emlék: abban a háborúban a magyar katonák Przemyślben vagy az Isonzónál hadakozva nem Magyarország szabadságát és függetlenségét védték, hanem az osztrák Habsburg és a német Hohenzollern dinasztiák birodalmi érdekei és törekvései miatt keveredtek bele a pokoli mészárlásba.

De megidézte a kormánypárti politikus Szent László királyt is, mint „Magyarország szabadságának és függetlenségének a védelmezőjét”. Ez viszont nem tegnap volt, hanem közel ezer éve, és ha tanultunk is róla az iskolában, nem biztos, hogy sokat, és nem biztos, hogy mindent megjegyeztünk. Érdemes felidézni.

I. László minden kétséget kizárólag erős uralkodó volt, és fontos szerepet játszott a magyar államiság megszilárdításában. (Nemkülönben a keresztény egyház fejlesztésében, különös tekintettel anyagi háttere megteremtésében, bőséges adományokkal.)

Amikor azonban az államiság és a függetlenség védelméről beszélünk, ne feledjük, hogy ezek a fogalmak újkeletűek. László motivációja egészen más volt: a saját királyságát és európai pozícióját akarta megszilárdítani. Felnőtt életének első része az Árpád-házon belüli, unokatestvére, Salamon király elleni csatározással telt. Lászlónak legelőször „otthon” kellett bizonyítania, hogy ő a legalkalmasabb az ország vezetésére.

Nem árt itt megjegyezni, hogy elsődleges forrásunk, amely egyértelműen „rossznak” ábrázolja Salamont és „jónak” Lászlót (és bátyját, Gézát), Anonymus gesztája. Ennek a megrendelője pedig nagy valószínűséggel az a III. Béla volt, aki szentté avattatta Lászlót, dédapja nagybátyját.

Mindkét fél igénybe vett idegen segítséget: Salamont IV. Henrik német király, Lászlót lengyel rokonsága támogatta. Hogy László ekkor sokkal „hazafiasabb” lett volna, mint Salamon, se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Később már egyértelműbbé vált a helyzet, Salamon ugyanis kétségbeesésében hűbéri esküt tett Henriknek, bár ezzel nem sokra jutott, mert a német királynak elég baja volt a saját birodalmával.

Arról összecsengenek a történelmi emlékek, hogy László (akkor még Gézával, sőt Salamonnal együtt) legyőzte a Magyar Királyság területére betörő besenyőket és kunokat. Ez a magyar állam biztonsága szempontjából jelentős, felbecsülhetetlen értékű fegyvertény volt, ugyanakkor ez a háború sem tekinthető „a szabadság és a függetlenség” védelmének, hiszen a besenyők és a kunok nem meghódítani akarták az országot, hanem „csak” kirabolni – az ilyesmit, ha László király ősei művelték, eufemisztikusan „kalandozásnak” szoktuk nevezni. (Egy ilyen besenyő kalandozás során halt meg valahol a Balkánon Salamon, aki akkor már az ördöggel is szövetkezett volna, hogy visszaszerezze a trónját.)

Miután Salamontól már nem kellett tartania, Henrik pedig inkább a pápával torzsalkodott, László gondolt egyet, és meghódította Horvátországot, de háborúzott Bizánccal és az általuk feltüzelt kipcsakokkal (akikkel a mai magyar miniszterelnök már rokonságban szeretne lenni), majd vezetett büntetőhadjáratokat lengyel és orosz földön is.

Mindezekben nem volt semmi különös, az összes többi európai uralkodó hasonlóképpen cselekedett, igyekezett saját hatalmát növelni, riválisait gyengíteni. Ám abban egyetérthetünk, hogy ezek aligha tekinthetők honvédő háborúnak.

A középkori államok nem nemzetállamok, hanem dinasztikus és rendi államok voltak. Ebből következik az is, hogy a mai értelemben vett nemzettudata egészen biztosan nem volt sem László királynak, sem alattvalóinak. Azt pedig végképp nem lehet mondani, hogy László bármilyen lépést tett volna egyfajta nemzeti egység megteremtése felé. Sőt.

Az államalapító Szent István király nem csak a kereszténységet, hanem a feudalizmust is behozta Magyarországra. Mint emlékezhetünk például az István, a királyból, az Istvánt támogató bajor lovagok, például Hont, Pázmány és Vencellin, földadományt kaptak, amivel alapvetően változtak meg a tulajdonviszonyok. Lényegében ekkor jelenik meg az országban a magántulajdon fogalma, amelynek a védelmére aztán Szent László hozott szigorú törvényeket.

A feudális rendszer meghonosítása következtében az addig szabad lakosság jelentős része tulajdon nélkül maradt, amit érthető módon igazságtalanságként éltek meg. Elvégre senki sem kérdezte meg tőlük, hogy az addig lényegében közös használatban álló, főleg nagyállattartásra szolgáló földeket magántulajdonba lehet-e adni. Elégedetlenségüket lázadással jelezték, ami abban nyilvánult meg, hogy az új tulajdonviszonyokat semmibe véve elloptak mindent, amit értek.

László király kb. 1077-ben keletkezett törvénykönyvének első cikkelye: „Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik”. Ugyanebben a törvénykönyvben szerepel először a nobilis, vagyis „nemes” kifejezés, mintegy megkülönböztetésképpen a „többiekkel” szemben. Az előkelőket vagyoni állapotuk és társadalmi helyzetük tekintetében jelentős különbségek választották el a szabadok tömegeitől. Kiváltságos helyzetüket I. László király törvénye már jogi normává emelte.

Néhány büntetési tétel: minden lopásért kemény megtorlás járt, akit tetten értek, akár fel is akaszthatták. Ha esetleg közben bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de a tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj fél szemét. Gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás és a nyelv kitépése is. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie.

(A dőlt betűs részeket a Wikipédiából vettem át.)

I. László király nagyformátumú egyéniség volt, kiemelt helye van a történelemkönyvekben, elévülhetetlenek, hatalmasok az érdemei a középkori magyar állam megerősítésében, amely jogi értelemben a modern magyar állam elődje. Autoriter uralkodó volt, ami az ő korában a siker elengedhetetlen feltétele volt. Az ilyen vezetőket ma diktátornak neveznénk.

Óriási hiba lenne egy ezer évvel ezelőtti királyon számon kérni a modern demokráciafelfogást, a hatalmi ágak szétválasztásának teljes hiányát és a kegyetlenkedést. Meglévő szobrait hagyjuk békén.

De ugyanúgy óriási hibának tartom, ha valamelyik cselekedetét kiemelik kontextusából, figyelmen kívül hagyják eredeti indíttatását, és az aktuálpolitika eszközeként értelmezik át. Ne csak a szobrait, hanem őt is hagyjuk békén.

Azzal, amit tett, nem a 99 százalékban „nem nemes” magyarokat védte, hanem saját hatalmát és dinasztiáját. Annak érdekében hajszolta bele népét területhódító hadjáratokba, annak érdekében vágatta le a törvényei ellen vétők testrészeit. Örüljünk, hogy mindeközben visszaverte a fosztogatásra vágyó besenyőket. Büszkék azonban inkább azokra legyünk, akik közelebb állnak hozzánk, akikhez valóban közünk van, és akiknek minden cselekedetére jólesik visszagondolni.