Pofonegyszerű és rettenetesen bonyolult, teljesen észszerű és minden racionalitást sutba vágó magyarázatok születnek az amerikai elnökválasztás eredményéről. Annyira uralta ez az esemény a közbeszédet, hogy nekem is muszáj volt sokat gondolkodnom rajta. Ha már teletolták az agyamat információkkal és elméletekkel, a legkevesebb, hogy megosztom a világgal (buborékommal) a következtetéseimet.
A legnyilvánvalóbb tanulság: Amerikában megingathatatlan a kétpárti politikai rendszer. Nincs az a demokrata vagy republikánus jelölt, aki ne tudná simán hozni az első két hely valamelyikét, legyen szó elnöki, szenátori vagy képviselői versengésről. Ahol a két nagy párt egyike megfelelően be van ágyazva, szó szerint bárkit lehet indítani, gondolkodás nélkül rá fognak szavazni. Mivel (két kisebb állam kivételével) valamennyi elektori voksot a győztes viszi, akár 80-20, akár 50,01-49,99 százalék arányban nyer, tök mindegy. A végeredmény kizárólag a csatatér államokban dől el. Ezt vissza is igazolta mindkét jelölt ezekre az államokra koncentráló kampányolása, személyes aktivitása és költekezése.
A legmegnyugtatóbb tanulság: úgy tűnik, Amerika észhez tért, és a kiszámítható unalmat választotta a folyamatos valóságshow kukkolása helyett. Ha Európát egyfajta kontrollcsoportnak tekintjük, elég jól kirajzolódik, hogy ideát ez már régóta így van, még ha válságok idején be is csúszik egy-egy anomália. Illetve meg is lehet fordítani ezt a megfigyelést: ideát nem nyert akkora teret a valóságshow-k világa, hogy még a politikát is dominálja. (Ami nem azt jelenti, hogy Európa minden országában minden a legnagyobb rendben van, hanem csak azt, hogy mások a problémák.)
Az elnökválasztás előtti közvéleménykutatásokból egyértelműen kiderült, hogy az európaiak túlnyomó többsége Bident választotta volna Trumppal szemben. Ahol készült ilyen felmérés, nagyjából 75-80 százalék támogatta volna a demokrata jelöltet. Amiből nem az következik, hogy Európát véglegesen meghódította Soros György polipszerű médiahálózata, bármennyire is próbálják ezt sugalmazni egyes összeesküvéspártiak. Biden 75-80 százalékos európai támogatottsága nem a pártállásának szólt, hanem a személyiségének és megismerhető, kiszámítható álláspontjainak. Illetve fordítva: Trump személyisége és kiszámíthatatlan viselkedése a magukat konzervatívként meghatározó európaiakat is taszítja.
Nekünk természetesen könnyű ilyen határozottan elutasítanunk a Trump-jelenséget, hiszen nem nekünk kell lenyelnünk azt a keserű pirulát, hogy a következő négy évben egy európai fogalmak szerint leginkább liberálisként meghatározható elnök fogja vezetni az országunkat. Nem nekünk kell rettegnünk attól, hogy emeli az adóinkat (már akiét), hogy kedvezni fog a huncut klímavédőknek, mindenféle kényelmetlen vállalásokat tartalmazó nemzetközi egyezményekbe megy bele, vagy lebontja Trump négy év kemény munkájával felépített falát a mexikói határon. (Hogy az a fal nem is épült fel? Biztos, hogy ezzel tisztában vannak Trump hívei?)
Már most megy a találgatás, hogy Trump visszatér-e négy év múlva, illetve megmarad-e a trumpizmus (ha létezik egyáltalán ilyen tendencia az amerikai politikában, de értjük, mire gondolnak, akik kitalálták ezt a kifejezést). Ha tippelnem kellene, inkább azt mondanám, hogy nem fog még egyszer elindulni az elnökjelöltségért. Túl lusta hozzá. Sokkal vonzóbbnak találja majd azt a lehetőséget, hogy méregdrága jegyárakkal megrendezett élménybeszámolókon fényezze elnöki tevékenységét. Szüksége is lesz a bevételre, hiszen mind saját, mind cégei zűrös ügyei miatt perek sokasága vár rá, amelyeket eddig csak elnöki mentessége miatt úszott meg. Mindenesetre szerintem az egójának elég lesz az a tudat, hogy egyszer megcsinálta, és csak egy ármánykodás fosztotta meg a folytatás lehetőségétől. Ha akarná, meg tudnál csinálni még egyszer (sőt többször is, ha lennének kedvesek módosítani az alkotmányt), de most már inkább új kihívások izgatják. És ha igazak a pletykák, lassan új feleséget is kereshet magának.
A másik kérdés az, hogy jöhet-e egy másik Trump, akár javított kiadásban. Ez szerintem leginkább azon múlik, hogy milyen következtetésekre jutott a republikánus párt. Amióta a teljes nyilvánosság előtt zajlik a két nagy párt elnökjelöltjeinek kiválasztása, egyre inkább elment a szórakoztatóipar irányába. 1960-ban Kennedynek még elég volt a győzelemhez Nixonnal szemben, hogy a kamerába nézett és nem izzadt annyit, mint ellenfele, az őszinteség benyomását keltve. Hatvan év alatt nagyot változott a világ, valamilyen szinten minden jelölt kitanulta a közvélemény manipulációjának alapvető technikáit. 2016-ban Trump ehhez képest húzott egy váratlant, amikor outsiderként pozícionálva magát a valóságshow-kból hozott tapasztalatával hozott izgalmat az addig többnyire mégiscsak valódi politikai kérdésekről folyó, és a jelöltektől többé-kevésbé mégiscsak számon kérhető állásfoglalásokat kikényszerítő vitákba. A politikusoktól megszokta már a világ, hogy nem fejtik ki az igazság minden részletét, a valóságshow-k szereplőivel szemben viszont elvárás a blöffölés. Mindegy, hogy mit hord össze, csak hökkentsen meg a stílusával, neki fogunk tapsolni, őt akarjuk látni a következő héten is.
Trumpnak 2016-ban sikerült elérnie, hogy a választók egy számottevő része nem fogta fel igazán, hogy egy fontos politikai döntést kell meghoznia, és nem csak arról kell határoznia, hogy az ő vagy a sótlan Hillary Clinton főszereplésével nézné szívesebben a hírműsorokat a következő négy évben.
Az íratlan szabályt követve 2020-ban nem volt komoly kihívója Trumpnak republikánus oldalon. A hivatalban lévő elnökkel szemben nem szokás elindulni párton belül. Lehet, hogy a 2016-ban leszalámizott jelölttársaknak nem is lett volna kedvük vagy bátorságuk kiállni ellene megint, nem vállalták az újabb nyilvános megszégyenítés kockázatát. Jeb Bush, aki ellen Trump a leghevesebb támadásokat intézte annak idején, a konzervatív politikusok közül elsőként gratulált most Joe Bidennek Trump legyőzéséhez. Sokaknál kivágta a biztosítékot Trumpnak az azóta elhunyt John McCainre tett lekezelő megjegyzése is, nem bocsátják meg neki a köztiszteletnek örvendő politikus ellen elkövetett aljasságát.
Vajon hol tart most a republikánus párt, és mit gondol a saját szavazótáboráról? Vajon még mindig a konzervatizmus bástyájának tekinti magát és híveit? Néhány területen (főleg gazdasági kérdésekben és az izolacionizmus pártolásában) Trump nagyrészt követte a hagyományos republikánus irányt, bár ott is voltak rapszodikus húzásai. Más kérdésekben azonban rendszeresen fejtett ki olyan nézeteket, amelyektől egy rendes középosztálybeli amerikainak feláll a hátán a szőr. Vagy ha lelkük mélyén gondoltak is hasonlókat, harsányan kimondva már vállalhatatlannak hangzottak. A legelszántabb Trump-hívőket ez ugyan nem zavarja, ahogy az sem, hogy akár egyetlen beszéden belül is képes ellentmondani önmagának, de aligha ők képzik a republikánus szavazók többségét.
Nemsokára elkezd tisztulni ez a köd is, 2021 januárjában indul a 2024-es választási kampány. A műsor folytatódik, nem élvezhetjük sokáig az unalmas kiszámíthatóságot.
