Véléményegér: Én és a kólám
2019. augusztus 21. írta: Bayer Antal

Véléményegér: Én és a kólám

colas_kepem.jpgA Coca-Cola „szigetes-szivárványos” reklámkampánya idején megfogadtam a Facebookon, hogy kivételesen vásárolok egyet a termékeikből, nehogy egyes magyar politikusok bojkottfelhívása miatt tönkre menjen a multimilliárdos multinacionális cég. És most nézem.

Az az igazság, hogy én nagyon szeretem a Coca-Colát, kb. 15 és 55 éves korom között napi egy litert egészen biztosan megittam. Nem is azért álltam le vele, mert ezzel tervezek hozzájárulni a bolygó megmentéséhez és a nemzetközi nagytőke túlhatalmának a megtöréséhez, hanem azért, mert sok benne a cukor (hizlal) és a szénsav (puffaszt). Sajnos azóta is hiába keresem, hogy mit ihatnék helyette (ami nem víz, bár jobb híján sokszor beérem azzal). És néha, nagyjából havonta egyszer most is megiszom valami kólaságot.

És ez csak egy a nem kevés dolog közül, amivel én is életben tartom a fogyasztói társadalmat.

A reklámkampány és az arra adott reakciók azonban olyan alapvető kérdéseket kavartak már megint a felszínre, amelyek mellett igazán eltörpül az én esetleges Cola-ivói lelkifurdalásom. Nyilván csak a véletlen egybeesés műve, hogy pont ezekben a napokban fogalmazta meg legújabb csapásirányát Magyarország miniszterelnöke: keresztény szabadságot hirdetett meg mindannyiunknak.

Namármost én nem vagyok keresztény (12 éves koromban felülbíráltam a családi döntést, és nem mentem többé templomba), a szabadságról pedig azt gondolom, hogy korlátjai lehetnek ugyan, de a jelzős szerkezeteket ugyanolyan rosszul viseli, mint például a köztársaság vagy a demokrácia.

És akkor ezen a ponton színt vallok, megtörtem. Én vagyok az, aki minden bevándorló előtt szélesre nyitná az ország, sőt Európa, sőt az egész világ határait. Jöjjön bátran, hozza magával párját, gyermekeit, idős hozzátartozóit, életerős barátait. A korlátok nélküli szabad mozgás híve vagyok. Meggyőződésem, hogy minden egyes embernek jogában áll megválasztani, hogy hol, melyik országban szeretne élni.  Ha netán valaki ezt most idézné tőlem, kérem, olvasson tovább, és azt is vegye hozzá.

Pár éve a kormánypárti szlogenek egyike volt a „jogunk van eldönteni, hogy kivel akarunk együtt élni”. Már akkor röhögnöm kellett: aki ezt kitalálta, nyilvánvalóan soha a büdös életben nem járt lakógyűlésen. Nem, nincs jogunk eldönteni, hogy kivel akarunk együtt élni, még akár egy társasházban sem, nemhogy egy országban. Meg hát az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, és még unalmas is.

Törvények és szabályok természetesen vannak, kellenek, és mindenkire vonatkoznak. Robbantgatni, lövöldözni, erőszakolni, fundamentalizálni és intolerálni ne jöjjön ide senki. De a bennszülöttek se akarjanak robbantgatni, lövöldözni, erőszakolni, fundamentalizálni és intolerálni. Amikor elmegyek valahová lakni (vagy akár csak nyaralni, városnézni, legény/lánybúcsúzni), tájékozódom, megismerem a törvényeket és szabályokat, és aztán eldöntöm, hogy az tényleg nekem való-e, képes leszek-e alkalmazkodni. A törvényeket és a szabályokat pedig elsősorban azoknak kell meghozniuk és folyamatosan és demokratikusan felülvizsgálniuk és a korszellemhez igazítaniuk, akik már hosszabb ideje élnek ott.

Gyanítom, hogy a véleményem nem egyezik minden ponton a „keresztény szabadság” pártolóiéval. Bár ennek a részletes kifejtése (még?) várat magára, valamiért úgy sejtem, hogy (lásd szivárványos Coca-Cola-ügy) a „normális magyar emberek” kifejezés hamar elő fog kerülni. Félek, hogy a „normális” alatt megint csak azt fogják érteni sokan, hogy „olyan, mint én”.

De könyörgöm, mi a jó abban, ha valaki mindenben „olyan, mint én”? És egyébként is, mit jelent ez? Heteroszexuális és „genderellenes”, jobbkezes és „jobboldali”, Fradi-drukker, enyhén alkoholista, picikét adóelkerülő, a korrupciót elítélő, de korrumpáló és korrumpálható, mindene a család, de 67 százalékban elvált? (2010-es adat, azóta aligha változott jelentősen.)

Egy vallomással zárom soraimat: fiatalabb koromban egy kicsit tartottam a homoszexuálisaktól, nem értettem, de nem is próbáltam megérteni őket. Nem is tudtam, hogy vannak-e meleg vagy leszbikus ismerőseim. Nem merült fel a kérdés, mert akkor olyan világban éltünk, hogy nem merülhetett fel. Attól a világtól megszabadultunk. Attól a világtól, amelyben nem csak azt nem verték az emberek nagydobra, hogy homoszexuálisok, hanem például azt sem, hogy keresztények. Megszabadultunk tőle, és nem azért, hogy jelzővel lássuk el a szabadságunkat. Nincs heteroszexuális szabadság homoszexuális szabadság nélkül, nincs keresztény szabadság agnosztikus (vagy más vallású) szabadság nélkül. Töröljünk minden jelzőt, kérem, fontos.

Aztán úgy alakult, hogy egyes ismerőseimről kiderült, hogy melegek vagy leszbikusak, és ettől semmit sem változott a kapcsolatunk. És szereztem új ismerősöket, akikről már eleve tudtam, hogy melegek vagy leszbikusak, és ez semmilyen módon nem befolyásolta, hogy jóban vagyok-e velük vagy sem. Coca-Colát, kézműves sört vagy házi pálinkát is ugyanúgy megiszom velük, mint heteró sorstársaimmal.

(Nem, nem lehet hozzászólni. Csak az ismerőseimnek, Facebookon. Mérsékelten.)

süti beállítások módosítása