Valójában tegnap másról akartam írni, de eltérültek a gondolataim. Nem baj, az előző bejegyzés úgy kerek.

Pár hete a HVG.hu-n olvastam egy interjút Kilian Kleinschmidt migrációs szakértővel („A migrációt támogatni kell, különben egy barlangban fogunk kuksolni”). Haboztam megosztani, nem voltam olyan hangulatban, hogy válaszoljak bármiféle esetleges hozzászólásokra. Érdekes nagyon. Távlatokban gondolkodik, nem a pillanatnyi helyzetre reagál. Ez egyrészt tetszik, másrészt erre is ráhúzható ugyanaz, amit én magam is szoktam mondani, amikor nacionalista ismerőseim nemzethalált vizionálnak vagy amikor balliberális ismerőseim azon keseregnek, hogy Orbán rendszere harminc évig a nyakunkon maradhat – nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a történelmi léptékű tendenciák csak utólag lesznek világosak.

Pár napja a HVG.hu-n olvastam Seres László publicisztikáját („Aquarius, avagy a nagy európai álszentség”). A szerintem kissé hosszúra sikerült fejtegetés morális szempontból vizsgálja a migráció kérdését, és oda lyukad ki, hogy a nem szélsőségesen nacionalista európai vezetők tesze-toszán viselkednek, nem tudják eldönteni, hogy mit csináljanak úgy általában a migrációval. Mert egyrészről helytelenítik, hogy a világ számos táján emberek nélkülöznek és szenvednek, másrészről pedig nem akarják Európába importálni mindazokat, akiknek elegük lett ebből. És persze ne fulladjon vízbe senki.

Seres nem mondja ki, kimondom én: a dilemma nem csak a kormányok számára feloldhatatlan, mi magunk, civilek (választópolgárok, kisemberek, okostojások, stb, stb.) sem tudunk mit kezdeni vele. Megszakad a szívünk, hogy mások nyomorban élnek, miközben mi azon agyalunk, meg tudjuk-e engedni magunknak megint a spanyolországi nyaralást, vagy be kell érnünk a horvát tengerparttal. Legszívesebben teljes havi fizetésünket felajánlanánk, hogy rendes orvosi ellátásban részesüljön minden afrikai gyerek, de akkor miből fejezzük ki hálánkat saját orvosunknak a tízperces receptfelírásért, és miből veszünk virágot és csokit saját gyerekünk osztályfőnökének? Még ha nem is gondolkodunk olyan végletesen, hogy „valakik” biztos eltérítenék tiszta szándékkal küldött adományunkat, vagy hogy az „idegenek” támogatásával önsorsunkat rontjuk, nagyon nehéz rávenni magunkat bármiféle cselekvésre vagy nagyvonalúságra.

De azért nekünk, hitetleneknek még mindig könnyebb dolgunk van, mint a keresztény hívőknek. Nekünk csak a saját lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk. Mi a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit valljuk, és ennek a megvalósítását a közösségünk által létrehozott, pénzelt és működtetett államtól várjuk. A választásokon megmondjuk nekik, hogy mit tartanánk helyesnek, aztán ha nem a mi véleményünk nyert, hát füstölgünk magunkban tovább. Ránk csak a polgári törvények érvényesek, nem kell attól rettegnünk, hogy megtagadtuk szent könyvünk előírásait, hiszen nem szeretjük úgy felebarátinkat, mint önmagunkat. Nem kell azzal szembesülnünk, mint a katolikusoknak, hogy még istenük földi helytartójának a szavát is semmibe veszik, ha nem tetszik, amiket mond.