Tudománytalan fantasztikum: az amerikai szuperhősök hetven éve
2015. február 15. írta: Bayer Antal

Tudománytalan fantasztikum: az amerikai szuperhősök hetven éve

Az alábbi cikk eredetileg egy előadás anyaga volt, amelyet 2006. június 10-én, az Átjáró Fesztivál képregényes blokkjában tartottam. Kibővítve és átdolgozva megjelent a Buborékhámozó 6. számában, 2009. októberében. Jelen szöveg a nyomtatotthoz képest csak kisebb javításokat tartalmaz.

Belefér egyáltalán a tudományos-fantasztikus zsánerhalmazba az amerikai szuperhősös képregény? Mivel lehetetlen dolgok történnek benne, talán kicsit magától értetődőnek tekintjük, hogy igen.

01_actioncomics1.jpgA szuperhősök szinte észrevétlenül léptek színre 1938-ban. Ma már minden rajongó álmából felverve is fújja, hogy az Action Comics 1. számától, Superman első megjelenésétől számítódik a Golden Age, az amerikai comic book aranykora. De a valóságban az átmenet nem volt ilyen éles. A szuperhős előképe, a kalandhős már a 19. század végén színre lép. Ahogy egyre többen tudnak olvasni, egyre népszerűbbé válnak a ponyvaregények, amelyek hímnemű főszereplői egyre erősebb, ügyesebb, már-már emberfeletti fehér férfiak: Tarzan, a dzsungel királya, Zorro, az álarcos védelmező, Conan, a képzelt világok barbár királya, Doc Savage, a fizikai és intellektuális tökély megtestesítője.

Bár a képességeik ekkor még nem „szuperek”, mégis többet tudnak, mint a legkiemelkedőbb sportemberek. A harmincas években némelyiküknek már van is valamilyen, általában mágikus-misztikus eredetű ereje, mint például Mandrake-nek, a varázslónak, Dr. Mysticnek (későbbi nevén Dr. Occultnak), a Siegel-Shuster páros első, nyomtatásban is megjelenő figurájának, vagy a képregényes pályafutását megelőzően a rádióban vérfagyasztó hangon suttogó, elpusztíthatatlan Árnyéknak (The Shadow).

A science fiction tematikájú képregény első képviselői 1929-től mutatkoznak be: Buck Rogers, Brick Bradford, és a mind közül legtartósabb sikerű Flash Gordon. Már ebben a sorozatban is látszik, hogy tudományról itt szó sincs: a Mongo bolygó kegyetlen ura, Ming a sárga veszedelem megtestesítője. Doktor Zarkov, Flash tudós barátja leginkább „őrült tudós”. A roppant változatos környezetben játszódó történet kaland, fantasy, heroic fantasy, űropera: fantasztikum tudomány nélkül.

Ekkor már megvolt Jerry Siegel és Joe Shuster történelmi találkozása. A két tinédzser azonnal elkezdett dolgozni azon egy közös elképzelésen, amely idővel a szuperhős archetípusának a megalkotásához vezetett. Figurájuk, Superman az eredeti tervek szerint nem hős lett volna, hanem egy földre szállt idegen zsarnok.

supermanreign1.jpg

A többszörösen elvetett és átírt karakterhez végül a prágai zsidó gólem legendájából, a kisembereket oltalmazó, legyőzhetetlen erőből származott az ihlet: Superman első történeteiben még nem nagyon esik szó idegen bolygóról. Ha csak közvetve is, az ő eredete is hasonló a többi korai szuperhőséhez, vagyis nem tudományos, hanem mágikus vagy mitikus. Első komoly konkurensének, Captain Marvelnek egy varázsigét kell elkiabálnia, hogy kisfiúból szuperhőssé alakuljon át (SHAZAM=Salamon, Herkules, Atlasz, Zeusz, Akhilleusz, Merkúr). Flash sisakján a szárnyak ugyancsak Hermészre utalnak, míg az eredeti Zöld Lámpásnál egyértelmű az Aladdin csodalámpája motívum, a különleges erőt kölcsönző gyűrű pedig ugyancsak régi mesebéli toposz.

allflashquarterly1.jpg

Sajátos módon ebben az időben a „legtudományosabb” szuperhős az a figura, aki a legkevésbé fantasztikus és valójában semmilyen képességgel nem rendelkezik: Batman már ekkor sikeresen alkalmazza detektívmunkájában a modern tudomány (tényleges és megelőlegezett) vívmányait.

A szuperhősök univerzuma nem science fiction világ. Nem a jövőben vagyunk, hanem egy olyan jelenben, amely teljesen olyan, mint a mi világunk – kivéve, hogy vannak benne szuperhősök és szuperbűnözők, pontosabban: szupernaturális, jó- és rosszindulatú lények. Előbbiek, ha akarják, könnyebbé tehetik életünket, megszabadíthatnak a gonosztól. Egyáltalán nem mellékes itt megjegyezni, hogy ebben a korai szakaszában a comic book valóban komikus. A humor forrását a buta gonoszok bűnhődése és a hősök szuperképességei adják. A jók minden történet végén győzedelmeskednek, és mert ezt leginkább különleges képességeiknek köszönhetik, valójában gyakran nem állunk távol a deus ex machina fordulatoktól.

A II. világháború drámai változást hoz. Míg a comic bookok címlapjain a szuperhősök a „valódi világban” láthatók és legyőzik Hitlert, Mussolinit, Hirohitót, belül korántsem vesznek részt ilyen aktívan az emberiség történetének legpusztítóbb harcában. Szabotőröket lepleznek le, tudományos, technikai, katonai titkokat, találmányokat védelmeznek, kevés kivétellel a háttérben maradnak, a tényleges, csatatéri harcot a közkatonákra hagyják. Passzivitásukra olyan magyarázatokat kapunk, hogy például Superman „nem amerikai, ezért nem vonulhat be”.

Úgy gondolom azonban, hogy a háború mentőövet is dobott a kezdeti sikerei után a sablonosságtól fenyegetett szuperhős műfajnak: megjelentek a hazafias szuperhősök. Amerika Kapitány eredete már félig-meddig tudományos (szuperkatona szérum). Bár nem tartozik szorosan a témához, érdekes fordulat még az is, hogy míg Clark Kent vagy Bruce Wayne civilben nem tehet semmit a gonoszok ellen, és ezért kénytelen Supermanné/Batmanné változva álruhát ölteni, addig Amerika Kapitány alteregója, Steve Rogers valójában katona, akinek elvileg éppen hogy feladata küzdeni az ellenséggel, de ezt csak az uniformist levetve (és egy másik „egyenruhát” felvéve) tudja hatékonyan megtenni.

captainamericacomics1_costume.jpg

A háború befejeztével a katonák leszereltek, és elbeszéléseikből az amerikaiak megtudták, mennyivel rondább világban élnek, mint addig hitték. Haláltáborok, szőnyegbombázások, szerencsére csődöt mondott német és sajnos sikeresen alkalmazott amerikai csodafegyverek: V2 és atombomba. Ebben a világban a szuperhősök többnyire kikopnak a képregényekből, helyükre a komor valóság történetei lépnek (true crime stories), hétköznapibbá válnak maguk a hősök, a horrorsztorikban több az áldozat, mint a pozitív példakép.

Wertham professzor The Seduction of the Innocent (Az ártatlanok elcsábítása) című tanulmánya 1954-ben főleg a gengszter comic ellen irányult, de támadta a szuperhősöket is. Könyve és az ezzel párhuzamosan zajló szenátusi bizottsági vizsgálódás ráirányította a figyelmet az amerikai fiatalok olvasási szokásaira. A megütközött közvélemény hatására a kiadók önmagukat kezdték cenzúrázni, különben a nagy terjesztők nem vették volna át a kiadványaikat. A legsúlyosabban érintett zsánerek szinte teljesen eltűntek, egyes kiadók tönkre is mentek. Ez újabb esélyt kínált a szuperhősöknek, akik ha lassan is, de visszahódították a comic book territóriumát.

Az 1950-es évek jelentették az amerikai SF aranykorát. A világháború felgyorsította a technikai fejlődést: egyszerre kézzel fogható közelbe került a világűr meghódítása. Ennek a racionális felismerésnek az irracionális ellenpontjaként beindul a nagy amerikai UFO-vadászat, képtelen idegen lények, halálsugarak, radioaktív szörnyek népesítették be a magazinokat, és ez alól a képregény sem volt kivétel. A kor legnépszerűbb címei már magukban is sokat mondanak: Journey into Mystery, Tales to Astonish, Strange Adventures.

A korábbi szuperhősök közül csak Superman, Batman és Wonder Woman vészelte át ezt az időszakot, de ők sem kerülték el a vulgarizált áltudomány csapdáit. Ebben az időben épült ki a teljes Superman-Superboy-Superbaby-Supergirl-Superdog-Superhorse mítosz, ekkortájt értesültünk a jövőbeli Legion of Super-Heroes létezéséről, Flash Gordon óta először élvezhettünk űroperákat. Nem úszhatták meg ezt a divatot még az olyan igazán földhöz ragadt figurák sem, mint Batman vagy a Will Eisner által kitalált Blackhawk pilóta és csapata. Nyakra-főre találkoztak ők is űrlényekkel vagy kerültek át más dimenziókba.

batman_153.jpg

1956-tól aztán új társak csatlakoztak a nagy túlélőkhöz: az új Flash, Atom és Zöld Lámpás immáron „tudományos” és SF hátteret kaptak. A szuperhősök között egyre több lett a tudós és a kutató, a mágia teljesen kiveszett a képregényekből. Szintén tudományos ihletésű az „új típusú” Marvel szuperhősök többségének az eredettörténete: kozmikus sugárzás (Fantasztikus Négyes), radioaktív pókcsípés (Pókember), gamma-bombarobbanás (Hulk), genetikai mutáció (X-Men).

De ezeknek a szuperhősöknek másban is áll az újszerűségük, eredetiségük: a comic book komikussága finomul, és eltűnik az az egyszerű vidám öröm, amelyet a gonosz elkerülhetetlen legyőzése jelentett. Stan Lee behozta a szuperuniverzumba a bizonytalanságot, a kételyt, a hősi lét sorscsapásszerűségét. Peter Parker, Ben Grimm, Bruce Banner sokkal közelebb állnak a kisemberhez, mint elődiek, vívódásuk, töprengéseik már szinte lefordíthatók hétköznapi problémáinkra is.

Noha már a DC Comics is szinte a kezdetek óta „univerzumot épített”, amennyiben egyre gyakoribb volt az átjárás a sorozatok között, elsőként a Marvel alakított ki egy koherens világot. Ha ennek el tudjuk fogadni az alapjait, egész rendesen bele tudjuk élni magunkat, és nem fakadunk mosolyra minden oldalon. Csakúgy, mint a háború előtti, ez a világ is „majdnem olyan”, mint a miénk, de még közelebb is áll hozzá. Stan Lee és csapata szűrve-válogatva ugyan, de mégiscsak bevitte a napi eseményeket és a közhangulatot a szuperhősök világába. Egyre gyakrabban jelentek meg benne létező személyek, köztük maguk az alkotók is: a Marvel-univerzumban létezik egy Marvel Comics nevű képregénykiadó.

Miközben a Marvel világában a tudomány és a technika jeles képviselői egyre nagyobb szerepet kaptak (Reed Richards, Bruce Banner, Tony Stark, Hank Pym), éledni kezdett a fantasy is. Doktor Strange és az Ezüst Utazó (Silver Surfer) csodálatos világaiban a hippi-kultúra pszichedelikus,rejtett utakat vélt felfedezni.

Míg a kezdetekben az amerikai comics művelői között dominált az autodidakta tömegtermelő, az 1960-os években egyre több olyan képzett rajzoló csatlakozott hozzájuk, aki feszegetni kezdte a képregénykocka kereteit, túllépett a leegyszerűsítő és merev hagyományos ábrázoláson, dinamikusabb, feszesebb és izgalmasabb kereteket biztosított a történetekben is újításra készülő írók új generációjának. Megindult egyfajta globalizáció is: számos argentin és filippínó rajzoló próbált szerencsét a nagy USA-beli kiadóknál, és legalábbis a szakma megismerkedhetett a szárnyalását ekkoriban kezdő európai iskolával.

Ennek a korszaknak a legjelentősebb alkotópárosa volt Neal Adams és Denny O'Neil. Korukat messze megelőzve óriási hatást értek el, és nagyban hozzájárultak, hogy a tinédzserkort elhagyó olvasók továbbra is érdeklődéssel forgathassák a megszokott füzeteket.

Az O'Neilhez hasonló írók történetszövése és témaválasztása egyszerre irodalmibb és tudományosabb, de a „hard science fiction” technológiai érdeklődésével ellentétben a „soft science fiction”-re jellemző, a társadalomtudományi irányzatokat előtérbe helyező vonalat erősítették. Megjelent a comicsban a pszichológia, a szociológia, a politikatudomány. Ez a legmarkánsabban a legendás Green Lantern/Green Arrow sorozatban érhető tetten, amelyben a szuperhős szembesül a hétköznapi, tényleges problémákkal, a valódi kulturális különbségek jelentette gondokkal és lehetőségekkel.

green-lantern-085-001.jpg

A hetvenes évek elején bekövetkezett a populáris kultúrák megtorpanása, sőt, kifulladása. Ahogy például a rockzenében, a képregényben is megfigyelhető, hogy az innovatív lelkesedés átadta a helyét a profibb, de vérszegényebb munkáknak. Míg a hatvanas évek szubkultúrái azt sugallták, hogy a világot meg lehet változtatni, a hetvenes évek egymást követő divathullámai az eszképizmus egyre nagyobb térnyeréséről tanúskodtak. Ezt bizonyította a fantasy erőteljes előtörése: a DC Warlordja és főleg a Marvel által adaptált Conan, Red Sonja és más Howard-történetek képzelt, a miénkhez csak reflexeiben hasonló világokat festenek le.

conanclassics1cover.jpg

1977-ben szinte a semmiből előlépve forgatta fel a science fiction valamennyi médiumát a Star Wars. Ez a meghatározó mű valójában a tudományos-fantasztikus képregény egyfajta summázata: Darth Vader Fátum doktorra, Han Solo Flash Gordonra emlékeztet, de sokan a Jack Kirby által kitalált Sötétség Urát (Darkseid) vélik felfedezni az Erő sötét oldalában, az Apokolipsz bolygót a Halál csillagában. A képi világ nem csak az amerikai, hanem a francia fantasztikus képregényből is bőségesen merített: Mézières, Druillet, Moebius jelmezei és díszletei elevenedtek meg a filmvásznon és kerültek vissza képregényformába a Marvel, majd később a Dark Horse révén.

starwars1cover.jpg

Ezzel egyszerre, ám lassabban érlelődő hatást kifejtve jelentek meg a szerepjátékok, a Dungeons and Dragons típusú ál-középkori fantasztikus világok. A Tolkien-kultusz megújult népszerűségének, de a nagy kiadók merchandising-törekvéseinek is része van abban, hogy a szuperhősös képregényrajongót már-már a konkrét történeteknél is jobban érdeklik maguk a figurák: kik ők, honnan jönnek, hova tartoznak, milyenek a képességeik, mekkora súlyt tudnak felemelni. Gyűjtőkártyákra kerültek a szuperhősök statisztikai adatai, mintha a kosárlabda- vagy baseball-sztárok lennének.

A nyolcvanas évek emblematikus képregénysikere volt az X-Men, ez az első látásra inter- ás multinacionális, multikulturális, a másság elfogadásának a fontosságát kihangsúlyozó, már-már a politikai korrektség követelményét is megfogalmazó képregény. Valójában azonban az X-Men még inkább az egyéniséget, mint legfontosabb értéket megfogalmazó generációnak az előfutára. Ellentétben a hatvanas-hetvenes évek fordulójának a lázadóival, akik megkérdőjelezték és elvetették a korábbi, „hagyományos” értékeket, az X-Generáció az értékek egyenrangúságát hirdeti. Nem azt állítja, hogy az új jobb, mint a régi, hanem azt, hogy az új is van olyan érvényes, mint a régi. Nem vitatkozni akar, hanem jogot a saját vélemény kifejtésére és annak tudomásul vételét.

uncanny_x-men_vol_1_166.jpg

Ugyancsak a nyolcvanas évek első felében történt, hogy a pszichológusokat meglepte és megijesztette a főleg távol-keleti eredetű robothullám, amely olyan figurákat kedveltetett meg a gyerekekkel, akiknek képességeik vannak, arcuk azonban nincs. A Transformerek váratlan sikere azt sugallta, hogy egy képzeletbeli karakter népszerűsége és szerethetősége nincs összefüggésben azzal, hogy az adott figura hős vagy gonosz: a lényeg, hogy érdekes legyen.

Az X-Men által beindított szupercsapat-hullám ezt még tovább fokozta. Az újonnan megjelenő hősök moralitása, eszközeik megválasztása nem éppen megkérdőjelezhetetlen, és korántsem számítanak ritkaságnak a – gyakran a rajongók kívánságaira reagáló – pálfordulások. Nem egy szupergonoszból lett ideig-óráig szuperhős: Magneto, Rejtély, Kardfogú, Emma Frost. Elszaporodtak az olyan ambivalens hősök, mint Rozsomák, a Megtorló, Gambit, és ezek paródiájaként vált népszerűvé a minden korlátot túllépő Lobo. Relativizálódás, átjárhatóság a kulcsszavak ebben a fantáziavilágban, amely persze nem tesz mást, mint hogy a modern világot tükrözi vissza különböző médiumokban, még ha ezt nem is mindig kényelmes elismerni.

mystique.jpg

rozsomak_motor.jpg

Időközben megjelent egy másik, intellektuálisabb moralitás, amelyet az Újvilágba importált európai, főleg brit szerzők hoztak magukkal, élükön Alan Moore-ral, majd Grant Morrisonnal, Garth Ennisszel és Warren Ellisszel. Az angol szatirikus utópiák és disztópiák hagyományán felnőtt íróktól származnak az olyan abszurditások, mint a bírói, rendőri és ítéletvégrehajtói jogköröket összevontan alkalmazó Dredd bíró. Az előbb a DC-nél, majd a feltörekvő, új univerzumok – a szuperhős szó levédése miatt más szavakkal leírt, természetfeletti képességekkel bíró egyedek lakta világok – teremtésén fáradozó kisebb kiadóknál, mint a Valiant és az Image, később pedig a Marvelnél is gyakran foglalkoztatott angol, skót és ír szerzőgárda alapvetően ateista. Ez szöges ellentétet jelent amerikai társaikkal, akiknél a Mindenható – ha nem is neveztetik meg – de implicite mindig ott lebeg végső gondviselőként a szuperhősös univerzum legtetején. Jó példa erre az ellentétre a Zöld Íjász feltámasztása, illetve a Prédikátor istenkáromló anarchizmusa.

judgedredd_cover.jpg

A britek hatására jelent meg teljes erejével a szuperhősös képregényben a science fiction egy olyan alága, amelyen valójában osztozik a mainstream irodalommal, ez pedig a speculative fiction. A szuperhősös világ kiindulópontja a „mondjuk, hogy”. A science fiction-é: „tételezzük fel, hogy”. A speculative fiction kérdése: „mi lenne, ha”, vagy „mi lett volna, ha”. A szuperhősös képregénynél persze bizarr ez a kettős kérdésfelvetés, ugyanakkor éppen ezzel a fordulattal sikerült saját magát megújítania, ezzel a trükkel számolta fel a ballasztként ránehezedő „kontinuitás” feleslegessé vált terheit: a nyolcvanas évek közepétől átírt „történelemnek” köszönhetően Superman, Batman, Wonder Woman, Amerika Kapitány és a többiek permanensen korszerűek tudtak maradni.

A posztmodern irodalomból a kilencvenes évek technológiai forradalmainak a hatására már a populáris kultúrának, ezen belül a science fiction irodalomnak és filmnek a tematikájába is bekerült a cypberpunk fogalma, amelynek a lényege a szupermodern technológiának a hatása a társadalomra, azon belül is a társadalomnak valamilyen módon a peremére szoruló független szellemű, a szupermodernitás eszközeit anyanyelvi szinten értő, az azt működtető rendszert azonban el- és megvető, többnyire csak túlélésre játszó karakterekre.

Ez komoly kihívás a szuperhősös képregénynek, hiszen az elsősorban saját magával és legszűkebb környezetével törődő, szinte önző és kisstílű – ám a valóságos emberhez sokkal közelebb álló – figura szöges ellentétben áll a „nagy erővel nagy felelősség jár” elvet valló, a világ megmentését rutinszerűen, kötelességből és belső meggyőződésből is végrehajtó hagyományos szuperhőssel. A szuperhősös képregény erejére jellemző, hogy ezt a hullámot is asszimilálni tudta, és részben már létező figurák finom áthangolásával, részben újaknak a létrehozásával lépést tudott tartani a Mátrix-filmek gerjesztette divattal.

Milyenek a szuperhősök ma?

Miközben a mai napig tartja magát az a fikció, hogy a szuperhősök egy, a miénkkel kvázi azonos, ám a való világ történéseit csak múlt időben átélő univerzumban élnek (lásd Pókemberék késői érkezését a 9/11-i helyszínre), hőseink lenyűgözően magabiztossággal kezelik nem csak a legmodernebb technikát, hanem még a futurisztikus, idegen szerkezeteket is, továbbra is bizonyítva, hogy a szuperhősöknek semmi közük az „igazi”, a jövő lehetséges alakulását a tudomány és a technika mai állásából és kutatási irányaiból levezető hard science fictionhöz.

spiderman_toolate.jpg

A szuperhősös képregény nem a jövőbe mutat, hanem – populáris zsáner lévén – a magas irodalomnál és a művészfilmnél kevésbé tudatosan, de sokkal jellemzőbb módon képezi le és nagyítja fel mindazokat a témákat, amelyek munkálkodnak a köztudatban, a közvéleményben. Majd, ha jól megrágta, ki is köpi őket – lásd a végeláthatatlan klónsztorikat a Pókemberben és a Superboyban, amelyeknek, mihelyst világosabbá vált a közember számára, hogy mik a klónozás valódi lehetőségei és kérdései, egy csapásra végük szakad, sőt, ma már szinte kínos visszaemlékezni is rájuk…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.