Jáger Attila munkáival először egy tíz évvel ezelőtti pályázaton találkoztam. A Fekete-Fehér Képregényantológiához kerestünk írókat és rajzolókat, erre jelentkezett „Attis, a pók” művésznéven. A három téma közül Nero Blancót választotta, és azon ritka pályázók közé tartozott, aki szinopszisötletet és rajzvázlatokat is beküldött. Sajnos, a pályázat teljes anyagát tartalmazó CD-t már nem hajlandó beolvasni a gépem, így csak az egyik rajz van meg, de arra határozottan emlékszem, hogy már ebben a történetben is jelen volt a gördeszkás motívum. Ezt ugyan nem pártolta kifejezetten a zsűri, de az ötletáradatot értékelve döntőbe juttatta, bár végül nem ő nyert. Rajzolóként azonban nem tartottuk elég erősnek (akkor).
Aztán pár évvel később újabb pályázatokon, képregényes rögtönzéseken és közös rajzolásokon tűnt fel a neve (és ő maga), immár a MOME hallgatójaként. Micsoda változás. Nem az ötletgazdagságban – az továbbra is féktelenül tobzódott – hanem a rajztudásban. Ráadásul sosem érte be a könnyű, maguktól adódó megoldásokkal. Ha a pályázat célja az európai polgárság fogalmának a népszerűsítése volt, Attila a kétségeket mutatta be. Ha egy népmesét kellett képregényben új köntösbe öltöztetni, Attila a felismerhetetlenségig dekonstruálta a történetet. Ha az öt órás rögtönzésen öt oldal megrajzolása volt a feladat, Attila olyan satírozós stílust választott, amivel örülhetett, ha kettővel tud végezni a megadott időkorláton belül.
2010-ben elkészült eddigi leghosszabb képregényes munkája, a Kerekesszánkó. Eredetileg nyomtatásban jelentette volna meg, de végül csak online tette közzé. A képregényes portáloknak, fórumoknak és csoportoknak köszönhetően hamar híre ment a műnek, és szokatlanul heves reakciókat váltott ki. Volt, aki az apropóján elátkozott mindenkit, aki önkifejezésre, saját ötletek megvalósítására merészeli használni a képregényes formát, volt, aki a rajzokat dicsérte, a történet dekódolásával azonban nem boldogult, és volt, aki egyszerűen csak imádta az eredetiségét. A Magyar Képregény Akadémia pedig felvette a tagjai közé.
Azóta is eltelt már bő négy év, elültek a viták (sőt ma már egyetlen új magyar képregényről sem akarózik vitának kialakulnia), a képregényes fórumok elnéptelenedtek, az MKA apránkánt eltűnt a köztudatból, a Kerekesszánkó pedig ott lógott tovább a neten, miközben szerzője Európát járta. Ki tudja, talán sosem lett volna nyomtatott kiadvány a Kerekesszánkóból (meg a „zsengékből”), ha nem figyel fel Attila munkáira egy elszánt gyűjtő Kovács Milán személyében, és nem alapít gyorsan egy képregénykiadót. De mindez már kiderül a 28. Képregénybörzén debütáló füzetekből.
Mint képregény, a Kerekesszánkó valóban nem adja magát könnyen. A szöveg nélküli oldalak között az összefüggést a gördeszka (és a gördeszkás) teremti meg, történet gyanánt álomszerű történéseket ábrázolnak a rajzok. Csodákat, amiket a skate-es beleláthat a világba, amely mellett elrohan, félelmeket, amelyektől a törékeny deszka biztonsága óvja meg. Aprólékos rajzok, örvénylő képek, őrült szerkezetek, amelyek majd nyomtatásban fognak igazán érvényesülni.
A Zsiger előtt képregényei rövidebbek, de külön-külön és együttesen is talán még izgalmasabbak. Kiderül, hogy Jáger Attila több stílusban is tud rajzolni, hogy nyughatatlan kísérletező, és hogy ha ez érdekelné, tudna ő „egyszerű”, lineáris történeteket is írni. Vagy éppen körköröset. Rövidet, egyoldalasat, stripet, kötött kereteset.
Remélem, mindkét képregény példányait pillanatok alatt szétkapkodják, és kikényszerítenek egy (valamivel) magasabb darabszámú második kiadást, újabb agymenésekre ihletve ezzel az alkotót.
(Off topic lábjegyzet: bár az utolsó képregény „a Watchmen alapján” készült, valójában nem Alan Moore találta ki a Pagliaccis viccet, az már 1986-ban is szakállas volt. Ha lesz rá időm, egyszer majd írok a Bajazzók popkulturális vonatkozásairól.)
