Operatív fotóm
2011. október 21. írta: Bayer Antal

Operatív fotóm

Volt osztálytársam szólt, hogy a Centrális galériában látható fotókiállításon szerinte én is rajta vagyok az egyik képen. A kiállításon a kommunizmus alatt Budapesten és Prágában megfigyelt személyekről készült titkos felvételek láthatók – a meghívóból már tudhattam, hogy ezek közé tartozott egykori tanárom és barátom, Peter Doherty, az ELTE Angol Tanszékének lektora. Talán ez már magában is elegendő lett volna, hogy felkeressem a kiállítást, de hogy viszontlássam 32 évvel ezelőtti önmagamat, végképp felkeltette a kíváncsiságomat.

Szemesülni egy ilyen régi, ismeretlen fényképpel minden körülmények között izgalmas, hát még ha el sem tudja képzelni az ember előre, mikor, hol, hogyan készült. A tudat, hogy titokban fotóztak, természetesen zavaró, felkavaró, bosszantó. De végülis nem meglepő. Egyetemista koromban rendszeresen találkoztam Budapesten élő vagy ösztöndíjjal idelátogató külföldiekkel, cserediákokkal, vendégprofesszorokkal, így visszagondolva inkább az lenne a furcsa, ha soha nem került volna elő legalább egy ezzel kapcsolatos dokumentum. Hogy vannak-e még, nem tudom, érdekel-e – aligha van már kire haragudni miattuk.

A kiállításon hamar megtaláltam önmagamat. Diszkrét kis sarok, három fotóval és egy kis tévéképernyővel, ahol ugyanezek a fényképek váltják egymást, miközben egy monoton hang felolvassa a felvételek elkészültének körülményeit, az előzmények pedig a fotók mellett olvashatók. Petert 1978 és 1980 között tartották megfigyelés alatt, „tippszemélynek” tekintették, akit feltételezett angolellenessége és ugyancsak feltételezett baloldalisága (egy titkos házkutatás során Lenin-plakátot találtak a szobájában) gondoltak beszervezni, ám végül letettek az ötletről. Peter véleményét mindenről már nem tudhatjuk, pár éve meghalt szegény – de valahogy ez az egész történet jellemző arra az egész rendszerre. Mint ahogy a többi kiállított fénykép és hozzá fűzött kommentár is. A megfigyelt személyeket egytől egyig hétköznapi helyzetekben, egészen triviális tevékenységek közben fotózgatták, és annál fontosabb információkhoz nem jutottak, hogy ki mit vásárolt aznap a piacon. Nem kétlem, hogy készültek ezeknél „hasznosabb” fényképek és hangfelvételek is, de ami leginkább lejön ebből az egész kiállításból, az az akkori életünket mélységesen mérgező állandó gyanakvás. Eszünkbe juttatja, amit akkoriban is elég pontosan tudtunk: emberek tömegét alkalmazták abból a célból, hogy más embereket „hibázáson” kapjanak.

Engem nem próbáltak beszervezni, mint egyik jó barátomat, az én anyukámat nem hívta be a főnöke, hogy figyelmeztesse, szóljon már a fiának, nem lesz jó vége, ha bejár a brit nagykövetség könyvtárába, mint másik jó barátomét. Utólag talán bátor ellenállói cselekedetként lehetne feltüntetni az olyan dolgokat, hogy az általam vezetett egyetemi Angol Klub rendezvényeihez a hazai mozikban sosem játszott filmeket kölcsönöztünk ki a brit és az amerikai nagykövetség könyvtárából (Peter és kollégája, David Hays éppen ilyen tekercseket cipel a hóna alatt a képek egy részén), és nem tagadom, volt is ennek az egésznek egy kis tiltott gyümölcs íze. De alapvetően meg voltunk tűrve, nem volt rólunk tudomás véve, nem számítottunk egyáltalán. És hát mégis figyeltek. Mint „mindenkit”.

Az „én képem” a Mátra (ma Tabáni Gösser) étteremben készült, 1979 február 27-én. Gyakran jártam oda, így könnyen lehet, hogy én javasoltam a helyet a társaságnak, amely a szenvtelen felolvasás szerint aznap délután öt órakor indult útnak. Rossz minőségű kép. Szinte csak az én, 4-essel jelzett fejem ismerhető fel egyértelműen. Az asztal végén minden bizonnyal az azóta szintén elhunyt Békés Pali ül, háttal tippjeink szerint Borsovszky Éva. A többiekből nem látszik elég részlet, hogy megállapíthassuk, kik is tartottak még velünk. „Peter Doherty és tanítványai”, ezzel intézett el minket a megfigyelő. A szomszédos asztal alá rejtett fényképezőgépét egy pillanatra felemelte és kattintott kettőt az abrosz fölött. Ki lehetett? Szemben ült, így aligha lehetett egyetemi ismerős.

Vajon hányszor követte Petert, hagyta-e, hogy észrevegye? Talán ő már tudta, hogy figyelik, ezért nem vett aktívan részt éttermi beszélgetésünkben, ahogy azt a jelentés fontosnak tartja kiemelni? Ő, aki akkoriban még mindig a társaság lelke volt, akinek a szellemes sztorijait imádtuk hallgatni, inkább elmerült egy könyvben, nehogy meggyanúsíthassák valamivel?

Többször is megnéztem a képeket, még egyszer meghallgattam a hangkommentárt. Rövid időutazást tettem két munkamegbeszélés között. Jó volt kicsit, rossz volt kicsit. Egyik se nagyon. Ma más dolgok bosszantanak, nem érek én rá erre.

süti beállítások módosítása