Kétféle olvasó van. Az egyik alig várja, hogy filmre vigyék kedvenc könyvét – a másikat bosszantja (vagy legalábbis hidegen hagyja) a gondolat. Az évek során egyre inkább az utóbbiak közé sorolhatom magamat, ezért nem siettem megnézni a Watchmen moziváltozatát. A minap azonban „szembe jött” a tévéműsorban, és annyit beszéltek róla, hogy nem tértem ki direkt előle.

A Watchmen képregény 1986-ban készült, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azonnal olvashattam, méghozzá nagyjából úgy, ahogy a szerzői tervezték – folytatásokban. Igaz, nem havonta, hanem talán három vagy négy adagban jutottam hozzá, de azért a megcélzott hatást elérte nálam. Azonnal felkerült nálam a legjobbak szűk listájára.

Amikor közel 20 évvel ezelőtt a magyar Batman és Superman képregények szerkesztőjeként elsőként lelkendeztem erről a mérföldkőnek számító minisorozatról, még én is örömmel vettem bele a rövid bemutatóba a hírt, miszerint készülnek megfilmesíteni a művet. Azóta sok képregényből / képregény alapján készült mozifilmet volt alkalmam látni, és sokat vesztettem korábbi rajongásomból az ötlet iránt. Egyre inkább igazat adtam Alan Moore-nak – nem véletlen, hogy egy sztorit novellaként, nagyregényként, képregényként, filmként vagy éppen tévésorozatként dolgoznak ki.

Az irodalom, a filmművészet és a képregény rokonok, de mégis különböző narrációs eszközökkel operálnak. Nyilván vannak olyan történetek, amelyeknél viszonylag könnyen megoldható az átjárás, és tény, hogy nem is egy képregényfigurának vannak remek rajzfilmes vagy mozifilmes kalandjai, mint ahogy eredetileg ponyvahősként megismert karakterekhez is készült kiváló képregény vagy film, és számos mozifilm szereplőit láttuk már viszont egész jó képregényekben.

Ám egy konkrét történet „egy-az-egyben” adaptálása egyik médiumból a másikba valóban lehetetlen küldetés. Próbálkozni persze lehet, és ez történt a Watchmennel is.

Jóllehet a Watchmen az egyik legnépszerűbb képregény az angolszász világban (és az egyik legismertebb amerikai képregény azon kívül), mégsem lehet feltételezni, hogy többségükben olyanok nézték meg a moziban, akik akár csak nagyobb vonalakban tisztában vannak a cselekményével és a mondandójával. Ezért hát érdemes megvizsgálni, hogy „működik-e” a képregényt egyáltalán nem ismerők számára.

Bevallom, bármennyire is igyekeztem ebből a szempontból is nézni, kudarcot vallottam. Ebben éppen az akadályozott meg, hogy Zack Snyder pontos adaptációra törekedett: egy-két kisebb változtatástól (és jó néhány jelentős kihagyástól) eltekintve mindig tudtam, mi fog következni, élénken élt bennem a történet. Az elemzésemnek ez a része tehát nem teljesen megalapozott.

Mindazonáltal úgy gondolom, a képregényt nem ismerő nézőnek a Watchmen nem nagyon lehet több egy profin megcsinált, közepesen izgalmas akciófilmnél. Alapvető probléma, hogy elvileg az 1980-as évek közepén játszódik (még ha egy alternatív, a vietnami háború megnyerésével divergáló történelmi közegben is), és erre a naptáron, a be-bevillanó korabeli személyiségeken és – mondjuk – a mobiltelefonok hiányán kívül nem sok minden utal. Snyder hibrid világának a működési elvei nincsenek kidolgozva, nehéz benne eligazodni, vagy pláne feloldódni.

Megint csak a kidolgozottság hiányát rovom fel a karakterek terén is. 160 percben sem sikerült életet lehelni beléjük, többször is óhatatlanul a Sin City sablonos jellemábrázolása jut az eszembe – csakhogy Frank Miller ezt teljesen tudatosan alkalmazza.

Egyetlen hátborzongatóan jó pillanatot tudok felidézni: az Éji Bagoly és a Komédiás közös bevetésében van egy képsor, amelyben egy őrült fordulat folytán azonos oldalra kerülő Batman-Joker párosként viselkednek. Nem tudom, mennyi volt ebben a szándékosság, és persze csak egy lehetséges olvasata a jelenetnek, de mindenképpen nagyon erős megfogalmazás (és ha tudatos, egyértelmű utalás Moore Gyilkos tréfájára).

Térjünk is át a másik nézési módra, hiszen már beismertem, hogy függetleníteni magamat a történet ismeretétől csak ritkán sikerült. A kérdés tehát: mennyire jó film a Watchmen, ha adaptációként tekintek rá?

Direkt tettem fel így a kérdést, és nem azt elemzem, hogy mennyire hiteles adaptáció. Maga a rendező kilenc jelentős különbséget emelt ki még a premier előtt, míg különböző honlapokon húszas, harmincas listákat listákat lehet olvasni. Ám valójában semmi gond nincs azzal, ha az adaptáció bizonyos pontokon eltér az eredetijétől, hiszen ennek számtalan oka lehet. A legkézenfekvőbbek a médiumok különbözőségeiből és a terjedelmi korlátokból fakadnak: bármennyire is érdekes lett volna például megtudni, hogyan oldja meg egy zseniális rendező a képregényepizódok végén található szöveges részek különleges kezelését, vagy mit kezd a párhuzamosan kibontakozó kalózos sztorival, be kell látni, hogy ezeknek az elhagyása szükségszerű volt, egyszerűen nem fértek bele a 160 percbe.

A válaszom: jó adaptációs film akkor lenne a Watchmen, ha – a médiumok közti eltéréseket okosan és ügyesen áthidalva – a képregényhez hasonló élményt nyújtana és a képregényéhez hasonló üzeneteket hordozna. Érzésem szerint egyik sem áll fenn.

Az első problémám rögtön a címmel kapcsolatos: kik is azok az Őrzők? A filmben van egy flashback, amelyben 1960 táján Ozymandias hívására összegyűlnek a főbb szereplők, hogy megpróbáljanak ismét csapatban együttműködni, a korábbi Minutemen példájára. Magyarul láttam a filmet, de netes kutatásaim szerint az angol verzióban is az hangzik el itt, hogy a „Watchmen” első találkozásáról van szó. Eltekintve attól, hogy a képregényben az öregedő Metropolis kapitány viszi a szót, aki a filmnek ebből a jelenetéből kimaradt, a csapat tervezett neve „Crimebusters”, vagyis bűnüldözők. „Watchmen” nevű szupercsapat nincs a képregényben, ez a szó csak a „who watches the watchmen?” szlogenként szerepel benne. Alan Moore egészen biztos, hogy tudatosan kerülte annak a kimondását, hogy ki tekinthető ebben a történetben „őrzőnek” – és ki az „őrzők őrzőjének”.

A második komoly gondom a „szuperhősiességgel” van. A képregényben egyetlen egy valakinek vannak szuperképességei, ez doktor Manhattan. Az ő teleportálásain, időutazásain, dekonstrukciós-rekonstrukciós trükkjein kívül még egy emberfelettinek látszó dolog történik, amikor Ozymandias elkap egy pisztolygolyót. Ám Adrian Veidt ezt hihetetlennek tűnő, de természetesen úton, rengeteg gyakorlással kifejlesztett sebességével éri el. Ő is, az összes többi maskarás is csak annyira szuperhős, amennyire Batman. Ezt Moore és Gibbons sosem mulasztja el kihangsúlyozni, Snyder filmjében ellenben gyanúsan fittek és erősek, egyetlen rántással tépnek le karokat, egyetlen rúgással szaggatják ketté ellenségeik lábszárcsontját. A képregényben Rorschach szemmel láthatóan komoly erőfeszítés árán mászik fel a ház falán a Komédiás lakásához, Dan és Laurie a sikátorbeli verekedés után zihál a szokatlanul heves testgyakorlástól. És akkor Dreiberg puha pocakjáról még nem is beszéltünk.

Itt alapvető koncepcionális eltérésről, az én olvasatomban hibáról van szó. Snyder a látványosság oltárán beáldozta a karakterábrázolást: Moore munkájában a történetnél is fontosabbak a jellemek, a filmben viszont – ahogy már fentebb is írtam – nem sok tér jut a kibontakozásuknak, és még a megmaradtat is elveszik tőlük. A képregényben kiemelt fontosságú, hogy Doktor Manhattan és a többi főszereplő között nagyobb a különbség, mint amazok és az átlagember között – a filmben végzetesen eltolódik ez a hangsúly.

Sokat gondolkodtam azon is, hogy hibának tekintendő-e a befejezés megváltoztatása, Doktor Manhattan átminősítése hallgatólagos cinkosból bűnbakká. Végül oda lyukadtam ki, hogy bár jelentős a módosítás, nem befolyásolja alapjaiban a karakter megítélését, hisz mindkét esetben beletörődik, nem izgatja, hogy mit fognak gondolni róla az emberek.

Egyértelmű hiba viszont Laurie leszoktatása a dohányzásról. Ennek ugyanis két szerepe is van a képregényben. Egyrészt jelzi a lány növekvő idegességét, amikor kezdi nem érteni doktor Manhattan viselkedését és megkérdőjelezni a kapcsolatuk működőképességét, másrészt Laurie nem puszta kíváncsiságból, hanem véletlenül, öngyújtót keresve nyomja meg a lángszóró gombját Éji Bagoly járművében. Már magában is elképesztő, hogy miközben az erőszaknak és a szexnek bőséges teret biztosít a rendező, attól visszariasztják a szabályok, hogy egy pozitív karaktert cigarettával a kezében ábrázoljon – de ha már engedett ennek a félelmének, valami más jelzéssel illett volna pótolnia Laurie rágyújtását.

Laurie bemutatásában még egy komoly hiba fedezhető fel, méghozzá a szexjelenetben. Tetézi a hibát, hogy Éji Bagoly ábrázolását is érinti – a két szereplő jellemét és attitűdjét fogalmazza át teljesen, és ezzel nem hozzáad, hanem elvesz a Moore által felépített karakterekből. A képregényben Dan és Laurie kapcsolata apránként, lépésről lépésre alakul át barátságból intimitássá, és azzal, hogy a végén új civil identitást választva házaspárként terveznek majd visszatérni a „munkába”, kiderül, hogy egymásra találásuk, felnőtt kapcsolatuk kiérlelődése az egész történet legpozitívabb hozadéka. Nagyon fontos üzenet az a jelenet is, amikor Doktor Manhattan Rorschach után indul, hogy bármi áron megállítsa. A képregényben Dan nem megy utána, hanem Laurie-val marad és szeretkeznek – a filmben viszont igen, és tehetetlenül nézi végig Rorschach elpusztítását. Megint csak azt kell mondani, hogy ez inkább elvesz Dan karakteréből, mintsem hogy hozzáadna – fontos elemeket áldozott be a rendező azért, hogy erősítse Éji Bagoly és Rorschach kapcsolatát, amely a képregényben sokkal inkább kényszerű szövetség.

De ez csak az egyik része a dolognak. A képregényben Laurie lassanként, természetesen eszmél rá, hogy igazi emberi kapcsolatra vágyik, nem egy szupermannel akarja leélni az életét. Megint csak felhívom a figyelmet arra, hogy a képregényben Dan Dreiberg távolról sincs idealizálva. Jó ember, de testileg-lelkileg eltunyult, nem találja a helyét a Keene-törvény utáni világban, és csak akkor lendül akcióba, amikor Laurie-ban megtalálja azt, aki értelmet tud adni az életének. A filmben nem is igazán világos, hogy miért vonult vissza, illetve olyan jó fizikai formában van, hogy gyanítható: valójában titokban azért csak be szokott vállalni egy-egy éjszakai kiruccanást, és azonnal tettre kész. A képregényben szépen fel van építve, hogy miért nem jön össze neki az első próbálkozás a szexre, a filmben egyáltalán nem érthető. Laurie ezzel szemben szinte ribancként viselkedik (a filmben), nem sok marad abból a gyengédségből, amellyel Moore ábrázolta.

Végül pár szót Rorschachról. Az ő karaktere is le lett egyszerűsítve azáltal, hogy alig esik szó civil életének a körülményeiről, arról a lelki nyomorról, amelyben gyakorlatilag fasisztává őrült. Ennek az elhagyása megint csak komoly tévedés, hiszen ellentmondásosságával Rorschach az egyik legizgalmasabb egyénisége a Watchmennek. Lehetne még sorolni a hasonló hibákat például Ozymandiasnál is, de talán már ennyi is elegendő bizonyíték arra, hogy a rendező az adaptáció látszólagos „hitelessége” ellenére a cselekményt látványosságát részesítette előnyben a remekül kidolgozott, egyedi karakterek ábrázolásával szemben.

Még egyszer aligha fog bárki is nekiugrani a Watchmen megfilmesítésének – vagyis nagyon úgy néz ki, hogy Alan Moore-nak igaza volt, nem lehet jól megcsinálni. A film eltompította mindazt, ami lényeges a képregényben, és kiemelte mindazt, ami abban másodlagos. Egy helyen azt írják róla, „a film jó reklámja a képregénynek”. Lehet, hogy az a legjobb megfogalmazás.