Ismét egy újrahasznosítás. Még 2001-ben lefordítottam Frédéric Beigbeder 99 francs című botrány-regényét, és az alábbit javasoltam (volna) előszónak. Nem jelent meg, hát most itt közreadom, ha már egyszer rátaláltam egy mentésben.
Mi a baj a mai világgal? Frédéric Beigbeder jólfizetett reklámszakemberként nem mondhatta el senkinek, 99 frankért, 39 márka 90-ért, 1999 forintért elmondja hát mindenkinek.
A képzeletbeli Madone mamutvállalat készülô reklámkampányából Beigbeder mint cseppbôl a tengert vezeti le a minden idôk legsikeresebb társadalmában, a bibliai erkölcsön alapuló európai-amerikai kapitalista demokráciában 2000 környékén uralkodó állapotokat.
Szalonlázadás-e Beigbederé?
Mint hôse, Octave Parango, ô is copywriter volt egy nagy reklámügynökségénél, a Danone-t is kezelô Young & Rubicam francia leányvállalatánál. Mint hôse, ô is személyes tapasztalati alapján leleplezô könyvet írt a marketingrôl. Hôsének (és két variánsának, Charlie-nak és Marc-nak) regénybeli kiutakat képzel el, ám velük ellentétben Beigbeder mint egyén és mint író is tovább él és virul. Igaz, a mű megjelenése után kirúgták az állásából, igaz, ideig-óráig a könyv valóban botránykô volt mind a reklámszakmában, mind pedig értelmiségi körökben (egy ideig komolyan felmerült, hogy ezt az esztétikai szempontból kiemelkedônek aligha mondható regényt a legmagasabb francia irodalmi díjra, a Goncourt-ra jelöljék), de a jogdíjnak, a botrányból fakadó hírnévnek és a Beigbeder-család bizonyos jól sikerült befektetéseinek köszönhetôen a szerzô immár teljes anyagi biztonságban gondolkozhat készülô novelláskötetén.
Bizony szép ez az új világ annak, aki benne van, aki tulajdonhoz, tudáshoz, szerephez jutott. Parangónak, Beigbedernek mindezek megvannak. Mint több tízmillió, százmillió "nyugati", bármilyen ingóságot és ingatlant megszerezhet, amit ésszerűen kívánhat. Ugyancsak birtokában van teljes közös kultúrális örökségünknek, amit büszkén, fölényesen és könnyedén bizonygat a számtalan utalással angolszász és frankofon szépirodalmi művekre és szórakoztatóipari termékekre. Szerepe is van (a modern társadalomban a betöltött szerep hasznossága veszi át a hit helyét), de éppen ennek a szerepnek a meghatározása jelent neki problémát.
Mi a szerepe egy kreatívnak, egy marketingigazgatónak, egy account managernek? A termelésben nem vesz részt. A közvetlen értékesítésben nem vesz részt. Feladata: a fogyasztás ösztönzése egy olyan társadalomban, amely egyébként is a folyamatos fogyasztásra van berendezkedve. A mai világban a tétek akkorák, hogy a gazdaság fôszereplôi semmilyen árat nem sajnálnak az új ötletekért. A művészek minden korban mecénásaik megrendelésére dolgoztak, a modern kor patrónusa minden korábbinál pontosabban határozza meg a feladatot, miközben látszólag biztosítja a totális alkotói szabadságot. A reklám talán a legtisztább kifejezôje a modern kor tudathasadásának: mindenki tudja, hogy a reklám túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mégis befogadja, engedi, hogy hasson rá, szinte már mindegy, hogy elhiszi-e.
A reklámszakmától elvonatkoztatva, bármilyen nagyvállalatnál fellelhetô a közös vonás az alkalmazott szerepének a definiálásában: szorgalmas, elkötelezett munkával elôrevinni a gazdasági fejlôdést. De egy-egy konkrét eset kapcsán (egy terhes kolléganô átsorolása egy másik fizetési osztályba, egy ígéretes fejlesztés leállítása, egy környezetvédelmi tanulmány elolvasása, egy felkavaró tévéinterjú megtekintése), legalább egyszer mindenkiben felmerül néhány zavaró általános kérdés: Mi is a gazdasági fejlôdés célja? Miért nincs köze az elvégzett munka mennyiségének, minôségének az ellenértékéhez, az általa hajtott haszonhoz? Mi az az ár, mi az elfogadható ár? A lelkem tényleg a vállalatot illeti meg?
Leng az inga: önként vállalt szerepünknek hol a kellemes, hol a kellemetlen oldala dominál. Ki ne mondaná hetente, havonta, hogy undorodik az egésztôl, hogy kilép, mert elege van? Mégis marad, mégis inkább maradna. De aki túl gyakran mondja, az veszélyessé válik az egész rendszer számára. A rendszer, csakúgy, mint Alfred Duler, nem fogadja el a kételkedést, az ironizálást, a távolságtartást, és különösképpen nem a humort. A rendszer alapköve az évek, évtizedek, évszázadok során felhalmozott anyagi javakat megtestesítô márka, a márkának pedig nincs humorérzéke. Aki kétségbe meri, kétségbe tudja vonni a márka elsôbbrendűségét, a márkát gyártó vállalat jövôképét, a márkát gyártó vállalat vezetôjének az irányítóképességét, az kiesett a szerepébôl. Aki kiesett a szerepébôl, azt a rendszer meg akarja büntetni, és a legnagyobb büntetésnek azt tekinti, hogy kidobja magából, mint idegen testet. Kevesen jutnak el idáig, és aligha lehet nekik felróni, hogy ezt a halálugrást csak védôhálóval vállalják. Beigbeder védôhálóval ugrott.
Mesterét, példaképét, Michel Houellebecq-et, a mai francia irodalom egyik legvitatotabb alakját nem érdékli, hogy van-e háló, mert tagadja, hogy ugrott volna.
Houellebecq egyszerűen lehülyézi az Iszlám vallást. Semmi kivetnivalót nem talál az ember klónozásában, csak ne dühödt feministákat sokszorosítsanak. Elátkozza a francia politikai osztályt, amiért rákényszerítette az országra az eurót. Leleplezi a liberalizmust, amely magától értetôdônek tekinti saját felsôbbrendűségét, és csakúgy, mint bizonyos egyéb, ma már szalonképtelen izmusok, bejelenti az igényét a lehetô legjobb hosszútávú megoldás címére, amely majd igazol minden átmeneti szenvedést és erôfeszítést. Elsô sikeres regénye, az Elemi részecskék 300.000 példányának a jogdíjából az elsô külföldi útja Thaiföldre viszi, és visszatérése után megvédi a szexturizmust. Úgy tartja, hogy az íróé az utolsó morális mesterség, az író az egyetlen, akit nem tud korrumpálni a gazdasági szükségszerűség. Az író szerepe hangosan kimondani mindazt, amit a többség gondol, de be sem mer vallani magának. Provokatív módon felébreszteni a kollektív lelkiismeretet, szembesíteni, gondolkodásra késztetni. Mint szegény, pályát, életet tévesztett Octave-nak.
