Gyerekkoromban Papp Laci valahogy Robin Hood és a legkisebb királyfi keverékeként élt a magyar nép lelkében. Lehetett is róla beszélni, meg nem is, engedéllyel bokszolt profiként, de csak külföldön tehette, a három olimpiai bajnoki címet sosem felejtették el kiemelni, ha szó esett róla, a hivatásos karrierjéről pedig hazafias büszkeséggel ugyan, de nem a címlapon számoltak be. Kicsit hasonlóan Puskás Öcsihez, pedig őt disszidensnek bélyegezték ugyanazok a hivatalosságok, amelyek előbb engedélyezték Pappnak az osztrák profi licenc kiváltását, néhány évvel később pedig ugyanolyan érthetetlen módon közölték vele, hogy a világbajnoki címért viszont már nem mehet, sőt, lesz szíves mostantól itthon maradni. Nekem élő történelem volt Papp Laci, akit nem lehet legyőzni, még ha csak a Képes Sport barnás fotóin láttam is, bokszolni pedig csak archív híradós felvételeken. Később aztán annál többször szerepelt a tévében, mint sikeres szövetségi kapitány, de még az öregfiúk fociválogatottjában is vendégeskedett párszor.
Igazándiból többet – jóval többet, bár nyilván nem mindent – az 1980-as Pofonok völgye című filmből tudhattunk meg róla. Itt már kiderült, hogy annak idején Marosán György intézte el neki a profiskodást, és implicit módon az is, hogy pártfogójának a kegyvesztése lehetett az ok, amiért hirtelen ráébredtek a hazai vezetők, hogy micsoda csúnya dolog profi bokszolóként sokkal többet keresni egy gyári munkásnál. Mindenesetre Papp Laci népszerűsége töretlen maradt, vagánysága, közvetlensége, páratlan dumája miatt mindenki úgy érezte, közülünk való, rendes magyar gyerek.
Ellentétben sok más országgal, Magyarországon sosem alakult ki igazán a népi hősök irodalma, nincsenek Toldi Miklós, Kinizsi Pál, Rózsa Sándor képregényeink, pedig lennének annyira alkalmasak új és még újabb kitalált kalandok főszereplőinek, mint Thyl Ulenspiegel, d’Artagnan, Naszreddin Hodzsa vagy nem egy vadnyugati legenda. Ezért is örültem meg annyira, amikor hallottam, hogy készül egy Papp Laci-képregény. Persze, azt aligha várhattam, hogy fiktív kalandokba fogják keverni a szerzők – igazándiból nem is tudom, mit vártam ettől a képregénytől, de bíztam benne, hogy jó lesz.
Megkaptam, elolvastam, és most kéne valamit kezdeni a benyomásaimmal. Nem könnyű, de ennek biztos a fentiek az okozói. Nem az a Papp Laci szerepel a képregényben, akit annyiszor láttam a tévében, nem az, aki vall az életéről a Pofonok völgyében (a rend kedvéért most gyorsan megnéztem újból), nem az az emblematikus, de kritikus ikonja az elmúlt rendszernek, amellyé vált vagy tették.
Sok idő múlt el azóta. Biztos nem is lehet ma már feltámasztani azt a keserédes nosztalgiát. A képregény írója abban az évben született, amikor Papp Laci visszavonult, a Pofonok völgye idején is tinédzser volt még. A sportról minden bizonnyal összehasonlíthatatlanul többet tud nálunk, amatőr szurkolóknál, és nyilván utánajárt minden egyes epizódnak, amelyet beleszerkesztett a történetbe. Nem azt hozta ki belőle, amit vártam? Végülis nem baj az.
Lehet, hogy tudat alatt azt hittem, tovább tart majd a történet a londoni olimpiánál, hiszen így kerek ugyan, de... mégsem kerek, hiszen tudjuk, hogyan folytatódott, és így kiragadottnak érződik a kontextusából. Szuperhősös képregények hasonlatával élve amolyan eredettörténet, és szeretnénk látni a folytatást, még ha ismerjük is.
Elvonatkoztatva a személyes érzésektől – amelyek a nálam fiatalabbakat, pláne a jóval fiatalabbakat aligha kavarják fel ennyire – azt hiszem, kifejezetten jól sikerült képregénnyel lettünk gazdagabbak.
Még ha nem is pont azt a Papp Lacit látom benne viszont, akit megszoktam, a lényeg, az egyszerű szerethetőség megmaradt. Bár kevésbé színes egyéniség, mint a hetvenes évek szurkolói ankétjain és számtalan tévéműsorban szerepelt „igazi”, azt is figyelembe kell venni, hogy Pertics Róbert az ijfú Pappot állította színre, aki nyilván nem volt még annyira fesztelen, és ha voltak is már akkor bemondásai, azokat a haveri körnek tartogathatta. A többi karakter csak azért okoz kis csalódást, mert a második oldalon elég részletesen bemutatja őket a szerző. Ezt egy kicsit feleslegesnek éreztem, illetve ha már meg kell magyarázni, hogy ki kicsoda, talán inkább a füzet végére kívánkozott volna. Valójában ők valamennyien szinte csak a Papp Lacihoz fűződő viszonyukban értelmezhetők, és ez egy ilyen életrajzi mű esetén rendjén is van.
A képregény dramaturgiája korrekt, nem vállalkozik semmilyen formabontásra, ami az 1940-es évek második felének a megidézését illetően kifejezetten szerencsés megoldás. Szintén a múlt felé fordulást hivatott támogatni a fekete-fehér kivitelezés, és a korabeli képregényekre emlékeztető raszterezés, amit Felvidéki Miklós ugyancsak előszeretettel alkalmazott A fiú, akit Zsuzsinak hívtak című első önálló munkájában. Ellentmond azonban ennek a nosztalgiafaktornak a modern, a történet ritmusához alkalmazkodó panelezés. Miklós remekül érzi a történet ritmusát, talán a rövidebb terjedelemnek betudható módon jobban is, mint a tavalyi Némajátékban.
Mindezek azonban részletkérdések, egy kis szakmaiskodás, ezeknél sokkal fontosabb, hogy elkészülhetett egy ilyen képregény, hogy jól sikerült, méltó reprezentánsa a mai magyar képregényalkotóknak, hogy eljuthat a nagyközönséghez, és hogy remélhetőleg sokakban ébreszt fel régi és gerjeszt új pozitív gondolatokat a képregényről, mint olyanról. Nem adaptáció, nem szuperhősös, nem manga – és igen, van ilyen, és ez is tud olyan jó lenni. A képregény formája bármire alkalmas, csak kell tudni használni. Márpedig Felvidéki Miklós ezt most már tanítani is tudná.
Papp Laci, a londoni olimpia bajnoka. 28 oldalas, fekete-fehér képregény, 890 forint. Kiadó: Norien-Clamatel Film Kft. Kapható az újságárusoknál, a könyvesboltokban, a Komikon képregényboltban, a kepregeny.hu és a kepeskiado.hu webshopokban.
