Magyarország első számú normalitásszakértője aggódik az emberi intelligencia zsugorodása miatt, és igaza van. Mi mással lehet ugyanis magyarázni, hogy milliárdokat költünk el teljesen értelmetlen dolgokra?
Természetesen a hun-magyar rokonság kutatására gondolok.
Filmek és regények közkedvelt témája, hogy a főszereplő egy megörökölt padláson merő kíváncsiságból körülnézve naplókat, feljegyzéseket, leveleket vagy fényképeket talál, amelyekből döbbenten tudja meg, hogy valamelyik őse kegyetlen sorozatgyilkos volt. Hősünk jellemétől függően aztán vagy beleőrül a felismerésbe, vagy nem, rengeteg variáns létezik.
Az viszont totálisan ellentmond minden rációnak, hogy mindenáron be akarjuk bizonyítani, a mi felmenőink azok, akik másfél évezreddel ezelőtt felperzselték Európát, halomra ölték a keresztényeket, ráadásul hívatlanul, pusztán gazdasági okokból, erőszakosan vándoroltak be mások által már évszázadok óta lakott területekre. Attila és a hunok történelmi megítélésén ugyanis lehet vitatkozni (amit jelentősen megkönnyít, hogy alig tudunk róluk valamit, és az időgép feltalálásáig nem is fogunk sokkal többet), de a fentieket egyetlen forrás sem cáfolja. Ha létezik egyáltalán harci dicsőség, az kizárólag az erőszakos hódítók visszaverésével és a leigázottak felszabadításával érdemelhető ki. Attila semmi ilyet nem csinált: éppen, hogy ő hódított meg és igázott le másokat.
A történelem, a múlt megismerése fontos és érdekes. Minél közelebbi a múlt, annál fontosabb – minél távolabbi, annál kevésbé fontos. Viszont érdekes, ebben én sem kételkedem, sőt. Nagyon hasznosnak tartom és adófizetőként szívesen támogatom anyagilag a valódi tudományos kutatások folytatását és azok folyamatos közreadását, mind szakmai fórumokon részletesen és csak a szakértők számára érthető módon, mind pedig a zsargont és a hivatkozásokat nem ismerő nagyközönség számára röviden összefoglalva.
A valódi tudomány egyáltalán nem áll rosszul a magyarság eredetének feltárásában. Lehet, hogy az eredmények ismertetése nem mindig sikerül mindenki számára meggyőzően, de adjunk még egyszer igazat az intelligencia szaktekintélyének – vannak, akiknek az analizáló képességei megrekedtek azon a szinten, hogy legfeljebb a saját szövegeiket tudják értelmezni.
Attila és a hunjai nem az őseink, de nem is „kell”, hogy azok legyenek. A honfoglaló pogány magyarok kalandozásait letagadni nem tudjuk (ráadásul jogosan hozzuk fel a kegyetlenség vádja ellen, hogy a legtöbb dúlást a jó keresztény szomszéd fejedelmek rendelték meg Árpád apánkéktól, más jó keresztény szomszéd fejedelmek földjén és városaiban). De miért kéne még a négyszáz évvel korábbi fegyveres fosztogatásokat és a római birodalom végleges ledarálását (oké, mai szemmel nézve az sem volt egy mintaállam, de mégis) is felvállalni a családi örökség részeként?
Tényleg minden pénzt megér annak a (feltehetően elvárt) bizonyítása, hogy nem csak fantáziálunk a csontvázról a szekrényben, hanem ott is van?
Ehhez képest a focistadionépítés abszolút észszerű közpénzköltési formának tűnik.
(A témához csupán érintőleg kapcsolható illusztrációért ezúttal is Marabut illeti a köszönet.)