Ez pár napja jutott eszembe, amikor olvastam valahol, hogy november 9-én van a Rolling Stone (s nélkül, tehát nem a rockbanda, hanem a legendás, kéthetente megjelenő lap) születésnapja. 1967-ben indult útjára a magazin, címét Muddy Waters híres számából vette (ahogy Jaggerék is), főszerkesztője a mai napig az egyik alapítója, Jann Wenner, és itt vált ismert publicistává, íróvá Hunter S. Thompson, P. J. O’Rourke és Joe Eszterhas. De a lap profiljának mindig is meghatározó része volt a rockzene, amit azzal is kihangsúlyoztak, hogy az első időkben szinte kizárólag rockénekesek és -zenekarok képe került a címlapra.

Nem akárkiké, és bizony, nem is bárkié. Akit a Rolling Stone felkarolt, megcsinálta a szerencséjét. Márpedig Ralph J. Gleason, az ugyancsak alapító főkritikus igencsak válogatós volt. Mentségére szolgáljon, hogy remek volt az ízlése – vagy engem is a hatása alá kerített volna? Hát, annyira azért nem valószínű, egyrészt azért, mert valamivel később lett belőlem gyűjtő, másrészt meg tucatnyinál több Rolling Stone-lapszám nem volt a kezeim között, bármennyire is fájlalom.

Ugyancsak 1967 az alapítási éve az itt ismertetett dalt előadó bandának, amely érdekes módon a Dr. Hook and the Medicine Show nevet választotta magának. Abban az időben mindenki rockzenekart alakított, ezt tette Ray Sawyer, George Cummings, Dennis Locorriere és baráti köre is, jól elvoltak, zenélgettek, bulizgattak, aztán összehoztak egy demókazettát, amely eljutott egy filmrendezőhöz, az megmutatta a filmdalokon dolgozó író-zeneszerzőnek, az pedig valamilyen furcsa oknál fogva úgy döntött, hogy ezek a srácok lennének az ideális választás a filmzene előadására. Az író neve Shel Silverstein volt, és egy szép barátság kezdődött ezzel.

A csapat 1971-ben jelentette meg első nagylemezét (Dr. Hook címen), és valamennyi dalt Silverstein írta. Az egyikből pedig világsláger lett: a Sylvia’s mother kihagyhatatlan volt a házibulik „lassú számai” közül. (Amúgy ennek a dalnak a szövege is megér egy beegyezést – majd sort kerítünk rá.)

Egy ilyen sláger persze nem volt elég ahhoz, hogy a Rolling Stone szerkesztői felfigyeljenek a csapatra, így a hirtelen siker dacára fel sem merült, hogy nekik szenteljék a címlapot. Valószínűleg Sawyerék sem ambicionálták ezt komolyan, csak ökörködtek egymás közt, hogy nekik nem lehet részük ilyen dicsőségben, Silverstein azonban kihozott ebből egy dalt, amely felkerült az 1972 végén kiadott második nagylemezükre, a Sloppy Seconds-re. Gondolom, a banda is meglepődött, hogy a lemezben utolsóelőttinek – egy kifejezetten „nem feltűnő helyre” hagyott – szám bizonyult annyira népszerűnek, hogy érdemes lett hamarosan kislemezként is kiadni. (Az eredeti választás, a Carry me, Carrie a 71. helyig jutott az amerikai slágerlistán, a Cover of the Rolling Stone ellenben a 6.-ig.)

Így szól:

Well we're big rock singers
We got golden fingers
And we're loved everywhere we go
We sing about beauty and we sing about truth
At ten thousand dollars a show
We take all kinda pills
That give us all kinda thrills
But the thrill we've never known
Is the thrill that'll getcha
When you get your picture
On the cover of the Rollin' Stone

Aranykezű rockénekesek vagyunk, mindenki szeret minket, a szépségről és az igazságról éneklünk, alkalmanként 10 ezer dollárért. Bedobunk mindenféle tablettákat, amelyek izgalomba hoznak, de azt az izgalmat még sosem éltük át, ami azzal jár, hogy felkerülsz a Rolling Stone címlapjára.

Wanna see my picture on the cover
Wanna buy five copies for my mother
Wanna see my smilin’ face
On the cover of the Rollin’ Stone

A címlapon akarom látni a képemet, öt példányt veszek a mamámnak.

I got a freaky old lady
Name a Cocaine Katie
Who embroideries on my jeans
I got my poor ol' grey haired Daddy
Drivin' my limousine
Now it's all designed
To blow our minds
But our minds won't really be blown
Like the blow that'll getcha
When you get your picture
On the cover of the Rollin' Stone

Van egy fura csajom, a neve Cocaine Katie, ő hímezi a farmernadrágomat. Szegény ősz apám vezeti a limuzinomat. Az egész arra megy ki, hogy elszálljon az agyunk, de addig nem szállunk el igazán, amíg fel nem kerülünk a Rolling Stone címlapjára (ez kissé szabad fordítás, a „blow” több értelmét nehéz visszaadni). Ez a versszak a hippiknek pörköl oda egyet, aztán meg a zenéből hirtelen meggazdagodottaknak.

We gotta lotta little teenage
Blue-eyed groupies
Who'll do anything we say
We got a genuine Indian guru
Who's teachin' us a better way
We got all the friends
That money can buy
So we never have to be alone
And we keep gettin' richer
But we can't get our picture
On the cover of the Rollin' Stone

Rengeteg kékszemű rajongó tinilány követ minket, aki bármit megcsinál, amit mondunk, van egy hamisítatlan indiai gurunk, aki jobb életre tanít minket. Annyi barátunk van, amennyit csak meg lehet vásárolni, így sosem vagyunk egyedül. Egyre gazdagabbak leszünk, de nem tudjuk elérni, hogy felkerüljön a képünk a Rolling Stone címlapjára. Fiatalabbak kedvéért: a nagy sztárok közül elsőként George Harrison, a Beatles tagja fedezte fel a transzcendentális meditációt a Maharishi nevű jogi segítségével, és a következő években divathullámként terjedt a „saját guru” szerzése a popkultúrában. De legyünk igazságosak, néhányan ezt nagyon is komolyan gondolták, és kitartottak mestereik mellett, mint például John McLaughlin.

A Rolling Stone szerkesztőségének kiváló volt a humorérzéke: pár héttel a dal befutása után, 1973. március 29-én a Dr. Hook and the Medicine Show felkerült a 131. szám címlapjára. Illetve... Nem fényképpel, ahogy általában szoktak a sztárok, hanem karikatúraként, és a nevük helyett „Hogy is hívják őket” állt.

A rajzot Gerry Gersten, közismert karikaturista jegyezte, aki később a Mad magazinnak is dolgozott.

Nyilván azt hiszi a kedves olvasó, hogy csak azért említem a Madet, hogy legyen képregényes vonatkozás. De nem, mert ha csak ezért tenném, bőven idézhetnék mást.

Például elmondhatnám, hogy ugyancsak Shel Silverstein a szerzője Johnny Cash A boy named Sue című számának, amely Felvidéki Miklóst pár éve megihlette első hosszabb képregényének (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) az elkészítésére.

Vagy azt, hogy a Rolling Stone-nak többször is volt képregényes vonatkozású borítója, először már 1971-ben. Nem más, mint a Hihetetlen Hulk került címlapra (a sorozat akkori rajzolója, Herb Trimpe készítette), és a szalagcím azt ígérte, hogy fény derül Pókember titkos életére.

Valamivel később Robert Crumb híres underground magazinja, a Zap Comix került terítékre (ezt a címlapot az a Rick Griffin rajzolta, aki azon kívül, hogy képregényeket készített a Zapnek, a Grateful Dead pszichedelikus lemezborítóiért is felelős).

Az pedig szinte elkerülhetetlen volt, hogy a kiváló szatirikus comic strip, a Doonesbury szereplői visszatérő vendégek legyenek a Rolling Stone-nál. Alant az első alkalom.