Még mielőtt azt hinné a kedves blogkövetőm, hogy itt már sosem lesz szó megint rockzenéről.
Még húsz évvel ezelőtt is úgy gondoltam, hogy a The Who a legjobb rockzenekar a világon. Most már csak azt mondom, hogy ők voltak a legjobbak az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején – ahogy az Ajax volt a legjobb focicsapat nagyjából ugyanakkor. Utólagos összehasonlításoknak semmi értelme, és bár visszagondolva elég nagy hülyeség volt azt remélni, mondjuk, 1992-ben, hogy még egyszer összeállnak, és még egyszer kihoznak egy fantasztikus lemezt, nem vagyok egyedül a nosztalgiámmal. Bizonyíték erre a Helyszínelők – a CSI három variánsa is a Who-tól választott főcímdalt. Az eredeti az 1978-as Who are you?-ról a címadó dalt – hogy miért, őszintén szólva fel nem foghatom, semmi köze a helyszíneléshez, bár a „rendőr” szó előfordul benne egyszer.
A kérdés megint: miről szól, és arról szól-e, amit mondanak róla?
A dalszerző által részben megerősített legenda szerint Pete Townshendnek hosszú várakozás után sikerült kinyernie a zeneműkiadótól egy szép összegű jogdíjat, amit azon nyomban el is ment ünnepelni egy kocsmába. Ott összefutott a Sex Pistols két tagjával, Steve Jonesszal és Paul Cookkal, akik a példaképüknek tartották, ő viszont annyira be volt rúgva, hogy nem ismerte fel őket, de miután elbeszélgettek, elszégyellte magát amiatt, hogy a Who már eladta magát, nem úgy, mint ezek a fiatal, új lázadók. Kitántorgott a kocsmából, de összeesett, egy sikátorban talált rá egy rendőr, aki felismerte, és volt olyan rendes, hogy hazaengedte. Townshend viszont csak annyit tudott kérdezni a rendőrtől, hogy „who the fuck are you”?
A Who dalszövegeinek túlnyomó részét jegyző Townshend valóban sokszor indult ki személyes élményeiből, és az is kétségtelen, hogy az 1977-es punk hullám az addigra már nagyrészt kiábrándult „nagy generáció” erősen megrázta. A Who are you? nagylemezre Townshend több olyan dalt is írt, amelyben az önismétlésről, a kiégésről, az elbizonytalanodásról szól (New song, Music must change, Guitar and pen).
De a Who are you? (a dal) összetettebb a fentieknél, nem csak a zenész válsága a témája.
Who are you?
Who, who, who, who?
I woke up in a Soho doorway
A policeman knew my name
He said „You can go sleep at home tonight
If you can get up and walk away”
I staggered back to the underground
And the breeze blew back my hair
I remember throwin' punches around
And preachin' from my chair
A történet tehát ott kezdődik, ahol a városi legenda véget ért: Townshend magához tért, a rendőr elengedi, ha fel tud állni. Visszamegy a metróhoz, ahol feltehetően várakozás közben fújhatott át az a bizonyos szellő, és ugyancsak várakozásban viselkedhetett furcsán a szerző.
Well, who are you?
I really wanna know
Aki volt már tökrészeg vagy találkozott már tökrészeg emberrel, annak aligha kell magyarázni az ilyen „hát te meg ki vagy, most tényleg” jellegű költői kérdéseket.
I took the tube back out of town
Back to the rollin' pin
I felt a little like a dying hound
With a streak of Rin Tin Tin
I stretched back and I hiccupped
And looked back on my busy day
Eleven hours in the Tin Pan
God, there's got to be another way
A „rollin’ pin’ a sodrófa, vagyis az asszony, hozzá ment haza az immár kutyául beteg emberünk – Rin Tin Tin úgy kerülhet a képbe, hogy addigra már nyilván nem volt olyan nagy a szája, és igyekezett aranyosan viselkedni, mint a filmbeli kutya. Kifeküdt és csuklani kezdett, majd visszagondolt a napjára: tizenegy órát töltött a Tin Panben (utalás az amerikai Tin Pan Alley-re, ahol a dalszerzők dolgoztak, vagyis megint megerősíti a legendát, hogy a zeneügynökségnél járt).
Well, who are you?
I know there's a place you walked
Where love falls from the trees
My heart is like a broken cup
I only feel right on my knees
I spit out like a sewer hole
Yet still receive your kiss
How can I measure up to anyone now
After such a love as this?
A harmadik versszakban hősünk már nem a szakmai kétségeiről énekel, hanem bizony térden állva bocsánatot kér a feleségétől, akinek csalódást kellett okoznia, és aki olyan jó hozzá, hogy nem is érdemli meg a szerelmét. Megint csak nem ismeretlen gondolatok ezek azoknak, akik már voltak annyira elázva, hogy a berúgás depressziós fázisában már szájuk ízét is szégyellték.
Townshend 1968-ban vette feleségül Karen Astley-t. 1978-ban, a dal keletkezésekor két kis gyerekük volt, akiknek nem volt könnyű az életük a híres és excentrikus életmódot folytató apuka mellett. Bár Townshend állítása szerint eleinte csak a színpadon ivott (de ott sokat), az 1980-as évek elején súlyos kábítószerproblémája is kialakult. Astley mindvégig kitartott mellette, és 1989-ben megszületett a harmadik gyermekük is, de aztán 1994-ben nem bírta tovább, különváltak.
