Egy lemezkritikán tulajdonképpen vég nélkül lehet vitatkozni bárkivel a világ bármely pontján, de a koncertélmények egyediek, legfeljebb az vonhatja kétségbe a benyomásainkat, aki maga is jelen volt pont akkor, pont ott. Nos, Emilie Autumn március 18-i fellépése a Club 202-ben legfeljebb 200 tiltakozó hozzászólását válthatja ki, ugyanis bizony, csak ennyien tartottuk érdemesnek megnézni őket élőben Budapesten. Ezen alaposan meglepődtem, hisz bár nem mondhatnám, hogy világsztárról van szó, no de azért mégis.

A kiválasztott helyszín legalább nem volt kínos ebből a szempontból, hiszen a Wigwam-kora óta (ha jól sejtem) nem sokat változott Club 202 koncert- és kocsmatermében már egy 500 fős tömeg is... szóval tömegnek számított volna, na. Így viszont kényelmesen lehetett sétálni a műsor alatt – nem emlékszem, mikor hallgattam utoljára koncertet bárpultnál ülve.

Veszem észre, már kétszer is használtam a „koncert” szót a vasárnap esti eseményre, miközben ez legfeljebb a kifejezés tág értelmében igaz. Őszinte bánatomra a zene láthatatlan helyről jutott a hangfalakba. Különösen bosszantott, hogy nem láthatom, mire képes a klasszikus hegedűművészi képzésben részesült Emilie Autumn, ha úgy igazán elengedi magát – talán egy percet, ha volt a kezében a hangszer, és akkor sem alkotott vele emlékezeteset. Némi csembalószerűen megszólaló elektromos zongorázás volt ugyan, de ha azt mondja nekem valaki, hogy azt is kintről keverték, a lányok csak mímelték a billentést, vitatkozás nélkül elhiszem neki. Az élőzenét csak az éneklés képviselte, azzal viszont nem volt különösebb bajom, néha kifejezetten szépen csengő harmóniákat állítottak elő a hölgyek. Hogy a domináns hangok mégis inkább a sikoltás kategóriájába tartoztak, a bemutatott Fight Like a Girl album konceptjéből fakad, és ez teljesen rendben is van.

Lényeg a lényeg: koncertként a mutatvány teljességgel értékelhetetlen volt, ám az est nem is erről szólt.

Szólt azonban egy nagyon profin felépített show-ról, egy magabiztos, közvetlen, a színpad előtt lelkesen tömörülő rajongóival teljes lelki összhangban álló kis csapatról, és egy valószínűleg felejthetetlen látványról. Amely látványt nem a produkció technikai felülmúlhatatlansága adta: a lányok koordináltan és kecsesen mozogtak, de semmi különös koreográfiát vagy nagy kunsztokat nem adtak elő, és úgy sejtem, a beiktatott cirkuszi mutatványok betanulásához sem kellett éveket tölteni az artistaiskolában, Lucent Dossier társulat ide vagy oda. Nem, a látványt az összhatás nyújtotta: performánsznál megtervezettebb, színházi előadásnál spontánabb, hagyományos koncertnél rugalmasabb, koncepcióját következetesen és a dalok fenyegető-fenyegetett hangvételéhez képest meglepő életvidámsággal előadott show-ban részesítettek minket.

A fő attrakció természetesen maga Emilie Autumn, ám mégis volt valami nagyon rokonszenves demokratikus abban, ahogy mindhárom „bloody crumpetnek” bőségesen jutott szerep. A lehetőségekkel Captain Maggot élt a leghamarabb, az ő (Batman-olvasói szemmel nézve nem kissé) Harley Quinnes karaktere bontakozott ki elsőként míg Contessa és Veronica Varlow egyedisége kicsit lassabban világosodott meg. Ha nem is mindvégig, de összességében egyenrangú partnerei voltak Emilie-nek, saját jogon is kíváncsi lehetett rájuk az ember. Captain Maggottnak az Insects vs. Robots nevű saját bandája mindenesetre érdekes lehet a fotók alapján.

Jó volt? Jó volt. A profizmus és az önkifejezés megfelelő derűvel kikevert koktélja üdítően hatott a csupán csak érdeklődő nézőre, az elkötelezett hívek (a „pestispatkányok” – azért ez nem semmi név magyarul) pedig egyenesen a mennyországban érezhették magukat.