Őszintén sajnálom Whitney Houstont. Fantasztikus tehetség volt, eszméletlen hanggal, kedvesen esetlen mozgásával a nyolcvanas évek második felében engem is lenyűgözött MTV-s klipjeiben. Kedvenceim közé nem került be, nagylemezt sosem vettem tőle, de bírtam. Sajnos, a Több mint testőr-rel kiírta magát a számomra hallgatható előadók sorából – rettegve gondoltam rá, hogy bármikor felhangozhat az ájájáj. Tudom, mindenkinek más tetszik, rengeteg rajongójának éppen, hogy ez a száma jelenti a csúcsot. Nem is akarom elvenni tőle a kedvüket, csak szokás szerint megjegyzem, nem biztos, hogy pontosan arról szól, amiről gondoljuk.
Azt talán elég sokan tudják, hogy az I will always love you eredetileg nem Whitney Houston száma – és nem csak abban az értelemben, hogy nem ő írta (eleve csak elvétve tűnik fel a neve szerzőként pár dalnál), hanem slágerei többségével ellentétben nem is neki írták. A dal 19 éves volt már, mire Whitney szájába adták a filmhez, és szerzőjén, a country-énekes Dolly Partonon kívül addigra már Linda Ronstadt is sikerre vitte egyszer. Parton verziója ráadásul kétszer is felkerült a sikerlistákra: először 1974-ben, majd 1982-ben, amikor elhangzott az énekesnő főszereplésével forgatott A legjobb bordélyház Texasban című filmben. De persze Whitney Houston verziója a szám minden korábbi sikerét elhomályosította.
Pedig ha meghallgatjuk Parton eredetijét, és hozzáolvassuk a dal keletkezésének a történetét, rájövünk, hogy csakis az az „igazi” – az I will always love you szentimentális értelmezése ugyanis nem feltétlenül kényelmes következtetéseket von maga után.
1966-ban az akkor még csak 20 éves Dolly Partont meghívta társházigazdának sikeres tévéműsorába az ismert country-énekes, Porter Wagoner. A választás igencsak szerencsésnek bizonyult, kettejük duettjei éveken keresztül garantáltan elhozták a megfelelő kategória minden díját, és Parton rövidesen szólólemez-lehetőséghez is jutott. Szépen épülgetett a karrierje, saját jogon is felkerült a slágerlistákra. 1973-ban eljött a pillanat, amikor kinőtt a show-ban játszott szerepéből, és rövidesen elváltak útjaik. Harag nélkül, szeretettel – ekkor, erről írta Parton ezt a dalt.
If I should stay
Well I would only be in your way
And so I'll go, and yet I know
That I'll think of you each step of my way
And I will always love you
I will always love you
Ha maradnék, csak útban lennék neked, így elmegyek, de tudom, rád gondolok minden lépésen az úton, és mindig szeretni foglak.
Bittersweet memories
That's all I have and all I'm taking with me
Good-bye, oh please don't cry
Cause we both know that I'm not what you need
Nincsenek mások, mint keserédes emlékek, és csak ezeket viszem el magammal. Viszlát, kérlek, ne sírj, mindketten tudjuk, hogy nem az vagyok, aki kell neked / akire szükséged van.
And I hope life will treat you kind
And I hope that you have all
That you ever dreamed of
Oh I do wish you joy and I wish you happiness
But above all of this, I wish you love
I love you, I will always love you
És remélem, hogy jól bánik majd veled az élet, és megkapsz mindent, amiről valaha is álmodtál. Örömet és boldogságot kívánok neked, de mindenek fölött szeretetet.
Egyszerű, populáris közhelyekből építkező dalszöveg, Parton nem egy Bob Dylan vagy Leonard Cohen, de korrekt darab a maga nemében, megfelel a country-rajongók elvárásainak.
A helyzet pontos értelmezéséhez még hozzátartozik, hogy a jelentős dekoltázsai miatt tévesen kikapósnak vélt Parton 1966-ban férjhez ment egy bizonyos Carl Thomas Deanhez – és nemrég ünnepelték 45. házassági évfordulójukat. Minden jel arra mutat, hogy a nála húsz évvel idősebb Wagoner valóban csak a mentora volt, nem a szeretője, ez a szám csakis a szakmai szakításról szól, semmi többről.
Persze, mondhatjuk, hogy a dalszöveg önálló életre kel, és többféle értelmezése is lehetséges. Miért ne szólhatna egy igazi szerelmi viszonyról? Kezeket fel, akinek nem volt még olyan kapcsolata, amelyet a Facebook-profilján „it’s complicated”-ként tüntetne fel, akinek nem volt még soha része „se vele, se nélküle” jellegű élményben.
Azonban az „én csak útban lennék neked” és „nem én vagyok az, aki kell neked” önlekicsinylő mondatok szinte provokálják az „ugyan, dehogy, hogy mondhatsz ilyeneket” választ, vagyis van ebben egy adag álszentség, lássuk be. Nézzük az erőviszonyokat is: narrátorunk van alárendelt helyzetben, ő az, aki „kevés” a másikhoz, hiába is próbálna meg alkalmazkodni. Ám a filmben elvileg a „csak” FBI-ügynök Kevin Costner számára lenne kihívás felnőni a dalt énekelő ünnepelt színésznő Houstonhoz, nem pedig fordítva. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek ez szirupos és fals.
Arról nem is beszélve, hogy – ha igazak a bulvárhírek – az önfeladás lehetőségét dalában tagadó Whitney a magánéletben teljes mértékben alávetette magát nem túl szerencsésen választott párjának, aki magától értetődőnek vette, hogy majd a másik szépen alkalmazkodik hozzá. Ha megversz, is imádlak én – no de az egy másik dal szövege.
