Bizonyos Jay Frankel Amerikából
2011. május 25. írta: Bayer Antal

Bizonyos Jay Frankel Amerikából

„Az 1957-ben létrejött Pannónia Filmstúdió csak a hatvanas évek elejére stabilizálódott. A következő években a reklámrendelések mellett a sorozatkészítés lett a legjövedelmezőbb bevételi forrása. Amerikai megrendelésre 1961/62-ben az Arthur-sorozat 13 részét készítették el, melynek hőse egy furcsa kis angyal-ember volt. A megrendelő, Jay Frankel  külön kikötötte, hogy egy filmkocka, rajz vagy cell sem maradhat Magyarországon.”

Kiss Ferenc Dargay Attiláról szóló monográfiájából idézek, amely a Nero Blanco Comix gondozásában jelent meg 2010-ben. A történet – amelyet megerősített Jankovics Marcell is, amikor pár hónapja a Képregény Kedvelők Klubjában vendégeskedett – felkeltette az érdeklődésemet, és kutakodni kezdtem Frankel úr után az interneten. Bár az információk igencsak hiányosak, annyi mindenképpen világos, hogy nem akármilyen figuráról van szó.

Joseph Jacob Frankel („művésznevén” J. Jay, J. J. vagy Jay J. Frankel) 1937-ben született Staten Islanden. New Yorkban végezte el a középiskolát, és pár évig egyetemre is járt. Igen valószínű, hogy nem éppen szegény családból származott, legalábbis erről tanúskodik 1956-ben vásárolt Jaguárja.

Az akkor kötelező katonai szolgálat alól felmentést kapott, mert csatlakozott a külügyminisztérium kelet-európai kulturális csereprogramjához, aminek következtében számos utat tett a Szovjetunióban és Romániában. 1956-ban Csehszlovákiában bukkant fel, a Karlovy Vary-i filmfesztiválon, Robert Carl Cohen rendező oldalán, akinek a The Color of Man című alkotása az egyik első, kelet-európai filmfesztiválon bemutatott amerikai film volt.

Frankel ebben az időszakban tehetett szert filmes kapcsolatokra, amelyek révén ő importált az Egyesült Államokba több szovjet és más keleti filmalkotást, köztük a Cannes-i díjas Ballada a katonáról-t és a Gogol elbeszélése alapján készült A köpönyeg-et, valamint a lengyel Andrzej Wajda Csatorna című korai filmjét. 1966-ban ő hozta tető alá azt a Cinerama’s Russian Adventure című, a Szovjetunió ne vezetésségeit és természeti szépségeit bemutató dokumentumfilmet, amelyet a szovjet Kinopanorama anyagaiból állítottak össze. A film narrátorának a kor egyik legnagyobb sztárját, Bing Crosbyt nyerték meg, és Amerika-szerte vetítették. Látható volt benne a Bolsoj balett, a moszkvai állami cirkusz, a Pjatnyickij kórus és a Mojszejev együttes.

Frankel filmes cége az M. J. P. Enterprises volt, és ehhez kötődik az első gyanús jel. Egy 1966-os fellebbviteli tárgyalás dokumentuma szerint azzal vádolták az MJP nevében eljáró Frankelt, hogy két ismerősével, Charles Steinnel és Nicholas Forlanóval együtt csekkeket adott el készpénzért egy Ariptor nevű cégnek, majd erőszakkal visszavették tőle ezeket.

A mozival párhuzamosan a zeneiparban is mocorogni kezdett Frankel, méghozzá szintén szovjet kapcsolatainak a kihasználásával. 1960-ban évi 60 nagylemez amerikai kiadására illetve terjesztésére szerződött az általa alapított Ramco kiadó Artia és Parliament márkanevei alatt, és ezáltal olyan szovjet előadóművészek felvételei kerülhettek be Amerikába, mint Szvjatoszlav Richter vagy David és Igor Ojsztrah, akiknek a nyugati koncertezését éppen ebben az évben tették lehetővé. A lemezcégek azonban idővel befuccsoltak, és 1968-ban a szerzői jogok megsértése miatt felelősségre vonták Frankelt, amikor bebizonyosodott, hogy az akkor már csődvédelem alatt álló Artia jazz-sorozatában kiadott számok jelentős része után nem fizetett jogdíjat, sőt, a szerzők nevét sem tüntette fel a lemezeken (valóban nehéz elképzelni, hogy a standardnak számító Have you met Miss Jones?, If I were a bell, Why was I born? és I’ll be seeing you lenyomozhatatlan lett volna).

Bármennyire is peches vállalkozónak tűnhet a fentiek alapján Frankel úr, azért valahogy mégis csak boldogulhatott, hiszen az 1970-es években mint „Wall Street-i befektetőre” hivatkoznak, mint például 1978-ban, amikor az alig 14 hónapot megélt Working Woman című életmódmagazin kiadójának a képviseletében ő kért csődvédelmet. És egyre gyakrabban emlegetik mafiakapcsolatait: Stein, Forlano és „Fat Tony” Salerno társaságában mint a Las Vegas-i Tropicana egyik tulajdonosaként is szerepel. A híres luxushotel valójában a Civella-„családé” volt, amelyet aztán a hatóságok 1979-ben kényszerítettek arra, hogy eladja a Ramada szállodaláncnak. Steinék amolyan szabadúszó-mafiózók voltak, több családnak is dolgoztak, köztük a hírhedt Vito Genovese-klánnak, amelynél Salerno egy időben úgynevezett „front boss”, vagyis a valódi főnök helyett elterelésképpen szerepelő stróman is volt.

Nicholas „Jiggs” Forlano 1977-ben gyanús körülmények között, egy lóversenyen halt meg, állítólag szívrohamban. Alig egy héttel később Charles „Ruby” Stein esetében egyértelműbb volt a halál oka: szitává lőtték és megcsonkították. Salernóval Frankelnek közös cége volt a Bahamákon, ahol ugyanebben az évben holtan találtak egy Arthur Milgram nevű üzletembert, hét golyóval a fejében és a mellében. Mivel nem sokkal ezelőtt Milgram nevére egy olyan életbiztosítást kötöttek, amelynek a kedvezményezettje a részben Frankel tulajdonában álló Regents Associates nevű cég, a nyomozás során képbe került ő is. A meghallgatáson Frankel határozottan tagadta, hogy bármi köze lenne a gyilkosság feltétezett megrendelőivel. Frankelt nem helyezték vád alá – de ez nem is különösebben érdekes, ugyanis végül valamennyi vádlottat felmentették.

1982. november 3.-án Jay Frankelt holtan találták. A jelek öngyilkosságra utaltak. A biztosító nem akart fizetni az életbiztosítás kedvezményezettjének, Frankel üzlettársának, mire az igyekezett bebizonyítani, hogy valójában gyilkosság vagy baleset történt. Ezt a nyomozás nem támasztotta alá, bár többször is hivatkoztak Frankel maffiakapcsolataira, amelyek legalábbis megalapozták volna a gyanút. Ám ezeket az ügyben ítélkező bíró „meg nem erősített információnak” minősítette, és elutasította az üzlettárs keresetét.

És vajon mi lett a Dargayék által készített rajzfilmekkel? Nos, nagyon úgy néz ki, hogy nyomtalanul eltűntek, és nem is mutatták be soha, legalábbis nem Arthur címen...  Update: hála Kósa Pálnak, végre nyomukra leltem, méghozzá... NDK-s forrásokban! Ez viszont már egy újabb bejegyzés tárgya lesz.

Felhasznált életrajzi forrás: Alan A. Block: Masters of Paradise: Organized Crime and the Internal Revenue Service in the Bahamas (1991).

süti beállítások módosítása