Régi nagy kedvenc számom a következő téma, amely azon kívül, hogy remek dal, elég sok érdekességgel szolgál történetileg. Dylan kísérőzenekarának, a The Bandnek az egyik legismertebb daláról van szó, amely egyben Joan Baez egyetlen listavezető slágere és aranylemeze is lett, és amelyet Tardos Péter így említ Beat, pop, rock című könyvében: „Joan Baez egyébként a műsorára tűzött egy régi szép dixie dallamot is, ez a dala számos ország slágerlistáján szerepelt: Az éjjel lekocsizunk a dixie-negyedbe!” (Zeneműkiadó, 1972, 35.200 példány).
El nem tudom képzelni, honnan vette a neves táncdalszerző és könnyűzenei rádiós szerkesztő, hogy egy városrészről szól a dal, de attól tartok, megint csak az angol nyelvtudásnak a bátor (ez esetben inkább vakmerő) szótározással való helyettesítésének az esete forog fent. Hallani nyilván nem hallotta – azt én sem hinném, hogy ne esett volna le neki, hogy ez nem „dixie-dallam”.
Gondolom, azzal ma már nagyjából mindenki tisztában van, hogy a „dixie” szó az Egyesült Államok dél-keleti államait, konkrétabban az egykori Konföderációt jelenti. Eredete a mai napig nem teljesen bizonyított, ám a legvalószínűbb, hogy az 1763 és 1767 között meghúzott „Mason-Dixon line” egyik névadójára, Jeremiah Dixon földmérőre és csillagászra utal. (További információk a Wikipédiában vagy más hasonló helyeken találhatók, ez itt nem annyira érdekes.) Mi több, Old Dixie-nek becézik a Confederates States of America hajdani zászlaját. A „drive down” akkor jelenthetne csak autózást, ha nem tárgyas igeként szerepelne a mondatban.
A dalcím helyes magyar fordítása tehát valami ilyesmi: „Az éjjel, amikor a Dél elvesztette a szecessziós háborút”, vagy közvetlenebbül: „amikor lenyomták a déli államokat”.
Ezzel még nincs vége a félreértéseknek, sőt, a végére is marad még kérdés, de most hallgassuk meg a dal eredeti verzióját a The Band 1969-ben megjelent lemezéről:
Ahogy az már a címből is kiderült, a dal az amerikai polgárháborúról szól. Több helyen is olvastam méltatlankodó hozzászólásokat: hogy jön ahhoz egy félig indián, félig zsidó Torontóból, hogy a délről írjon? Nos, bár igaz, hogy az öttagú banda három másik tagjához hasonlóan Robbie Robertson is kanadai születésű, ám a dal keletkezésekor már évek óta az USA-ban turnéztak, és éppen a délen szerzett benyomásai ihlették a megírására. Amihez rockdalnál valószínűleg igen ritka elmélyült kutatásokat folytatott, és saját állítása szerint nyolc hónapba telt, mire teljesen összeállt a szöveg.
Virgil Kane is the name
And I served on the Danville train
'Til Stoneman's cavalry came
And tore up the tracks again
In the winter of '65
We were hungry, just barely alive
By May the tenth, Richmond had fell
It's a time I remember, oh so well
Alig két sorból kiderül, hogy narrátorunk a déli oldalon harcolt, egészen pontosan a konföderáció fővárosát, Richmondot a hátországgal összekötő Danville-ből induló vonaton szolgált. George Stoneman lovassági tábornok (később Kalifornia kormányzója) valóban alkalmazta azt a taktikát, hogy felszedette embereivel a vasúti síneket, bár hogy konkrétan ezen a vonalon is megtette volna. Az közismert tény, hogy 1864 végére, 1865 elejére a déli csapatok ereje elfogyott, élelmük is alig maradt és valóban május 10-én következett be a fegyverletétel. Igaz, maga Richmond városa már öt héttel korábban elesett, de ennyi költői szabadság megengedhető (noha ezután kissé ironikus az „olyan jól emlékszem erre az időre” sor).
The night they drove Old Dixie down
And the bells were ringing
The night they drove Old Dixie down
And the people were singing
They went, "La, na, nannana..."
A Dél elestének az éjszakáján meghúzták a harangokat és az emberek énekeltek. A szöveg nélkül idézett dallam lassú és szomorú, így hát lehetséges, hogy a déliek keservére utal, bár logikusabbnak tűnik, hogy a győztesek daloltak örömükben.
Back with my wife in Tennessee
When one day she called to me
"Virgil, quick, come see
There go the Robert E. Lee"
Now I don't mind choppin' wood
And I don't care if the money's no good
You take what you need and you leave the rest
But they should never have taken the very best
A második versszak ideje későbbi, narrátorunk már otthon van a feleségével, amikor az hívja, hogy nézze meg a Robert E. Lee-t. Erről a sorról folyik némi vita, ugyanis az eredeti lemezen nem evidens a „the” Lee tábornok neve előtt, vagyis azt hihetnénk, hogy maga a déli csapatok legyőzött főparancsnoka járt ismét a környéken. De már a Baez-féle verzióban egyértelműen hallatszik az „az”, és Levon Helm maga is így énekli a későbbi változatokban, tehát igen valószínű, hogy a Lee-ről elnevezett gőzöst láthatták szereplőink, és ez idézte fel Virgilben az emlékeket.
A következő két sor arra utal, hogy a háború elvesztéséért az addig gazdag Dél óriási árat fizetett (sőt, maga a hadviselés is felemésztette a vagyonokat), így sokan kényszerültek keményebb fizikai munka végzésére, a saját pénzük pedig elértéktelenedett. Az utolsóelőtti sor beletörődés – a háború már csak olyan, hogy az átvonuló katonák elveszik, amire szükségük van – míg az utolsó keserűsége már előkészíti a következő versszakban részletezett személyes veszteséget.
Like my father before me
I will work the land
And like my brother above me
Who took a rebel stand
He was just eighteen, proud and brave,
But a Yankee laid him in his grave
I swear by the mud below my feet
You can't raise a Kane back up when he's in defeat / a cane back up when it’s in the feed / in the field
Az utolsó versszakban egészíti ki Virgil a bemutatkozását, farmer volt és lesz, és fivéréhez hasonlóan „rebellis”, vagyis harcolt a Délért. Valószínű, hogy testvére idősebb volt nála („above me”), bár ez azt jelenti, hogy Virgil még 18 sem lehetett a háború idején. Büszke és bátor bátyját egy jenki ölte meg. Az utolsóelőtti sorban a sár a mostoha körülményekre ugyanúgy utalhat, mint egy ázott csatatérre, az utolsó pedig önmagában is egy külön rejtély.
A „hivatalos” verzió szerinti szöveg azt jelenti, hogy egy legyőzött Kane-t nem lehet újra feltámasztani. És ahogy a következő (Az utolsó valcer-ből származó) verzióban hallhatjuk, ott valóban ezt is éneklik. Csakhogy az eredetiben nem „di-fít”, hanem inkább „dö-fíd” hallatszik, különösen a végső d hang tűnik egyértelműnek. Ebben az esetben viszont egy keserű szójátékról van szó: a Kane (ami lehet Caine, Cane vagy Cain is, hisz az utólag, valószínűleg egy segítő által leírt „hivatalos” szöveg helyesírása egyáltalán nem bombabiztos – itt a Greil Marcus által elfogadott verziót használtuk) családnév a cane (nád) szóra rímel, ami a takarmányba (vagy az etetőbe) került, vagy ha egy másik helyesírást részesítünk előnyben, akkor a mezőn van (bár ennek nem sok értelme van). Ez egy erős, népiesnek ható hasonlat, és beleillik Virgil Kane beszédmódjába. (A „to raise Cain”, avagy „kiverni a balhét” kifejezés konnotációja is eszében juthat az embernek, de az már nagyon erőltetettnek tűnik.)
A The Night They Drove Old Dixie Down-t Amerikában ugyan mindenki elsősorban a The Banddel rokonítja, Európában azonban az együttest nem igazán ismerték, ha jól tudom, nem is turnéztak soha az óceánon innen. Ellentétben a dal második előadójával, Joan Baezzel, aki nem csak az amerikai, hanem számos európai slágerlistát is vezette vele, méghozzá 1971-ben, rövid ideig tartó country-s időszakában.
Bár nagyon tetszik nekem Baez előadásában is, két dolgot muszáj szóvá tenni. Az egyik a hangvétel: a The Band keserveséből egy tempós, a szöveg ismerete nélkül vidámnak ható dal lett. Ez pedig nincs összhangban a mondanivalójával. Tétezi a problémát, hogy Baez valószínűleg emlékezetből írta le a szöveget, és több helyen megmásította az eredetit – méghozzá nem éppen sikeresen.
A jelentősebb különbségek:
And I drove on the Danville train – vagyis Kane utas lehetett a vonaton, nem szolgálatot teljesítő katona.
’Til so much cavalry came – Aligha direkt értette félre Baez Stoneman nevét, valószínű, hogy inkább nem volt ismert előtte. Sőt, olyan verzió is található a neten, ahol Stoneman helyett Stonewallt mond (vagyis Stonewall Jackson nevét, aki azon kívül, hogy a déli oldalon harcolt, két évvel korábban meghalt). Ez a kettős tévedés is bizonyítja, hogy a New York-i születésű, de mexikói származású Baezhez ez a téma nem állhatott valami közel.
I swear by the blood below my feet – sár helyett vérben áll Kane, ami talán még erősebb képet is sugall, ugyanakkor a harcmezőre helyezi, pedig sokkal valószínűbb, hogy már a háború után, favágás közben fakad ki.
Viszont Baeznél is „in the feed” hallatszik az utolsó sorban... Miután rámutattak az elhallásokra, Baez is a „hivatalos”, The Band-féle verziót kezdte énekelni, sőt, egy idő után már a tempóból is visszavett, és az eredeti, lassú, drámai hangvételt tette magáévá.
Érdekesség még, hogy Baez nyomán számos country-énekes repertoárjára is felkerült a dal, szinte kötelező standardként. Egyéb „cover”-ek közül érdemes még meghallgatni Johnny Cash, Jerry Garcia és a Black Crowes verzióját is. Maga a The Band Az utolsó valcer után egyszer sem játszotta koncerten, valószínűleg a csapatból véglegesen kiszállt Robertson és Helm megromlott viszonya miatt.
Hogy ne maradjunk képregényes vonatkozás nélkül most sem: a legfelső illusztráció Guy Peellaert belga illusztrátor munkája, aki az 1960-as évek végén keltett nagy feltűnést két popart stílusú képregényével, a Jodelle-lel és a Pravda-val (mindkettőt francia slágerénekesnőről, Sylvie Vartanról illetve Françoise Hardyról mintázta).
