Szigetre menés előtt az ember készül lelkileg. Elolvas egy beharangozót, alatta meg a több száz kommentet, miszerint a Sziget pocsék, mindig is az volt, vagy régen nem, de most már igen. Hogy mennyivel jobb xyz vidéki fesztivál (szinte bármelyik), és hogy ma már csak a külföldieknek szól, mert magyar ember nem engedheti meg magának ezeket az árakat, egyébként sem akar vegyülni a külföldiekkel, és egyáltalán. Én viszont szeretem.

Szeretem, nem utolsósorban azért, mert nekünk ilyenünk nem volt, pedig igény lett volna rá. Úgyhogy erről szót se többet, akinek tetszik, járjon ki, akinek nem, ne járjon ki, és ha egy mód van rá, állja meg, hogy elrontsa mások kedvét.

Én sem fogom, ígérem. Bármennyire is érthetetlen számomra egyes produkciók vonzereje, bölcsen letudom azzal, hogy mai rajongóik számára is elérkezik majd az a pillanat, amikortól már nem próbálják minden áron követni a legújabb zenei hullámokat, és nem érzik gáznak, ha egy Sziget-fellépő listát végigböngészve csak minden tizedik név mond nekik egyáltalán valamit.

Amiből következően nem csak lelkileg készülhet az ember Szigetre menés előtt, hanem böngészik is ezerrel. Csütörtökre szól a Galaktika kedves meghívása egy kerekasztal-beszélgetésre, egy órát a legnagyobb örömmel áldozok arra, hogy szimpatikus emberekkel csevegjek egy számomra szimpatikus témáról (magyar képregény), még ha csak arra az egy órára szólna a belépő, akkor sem panaszkodnék, no de így meg már illik is élni az ingyenes szabadnappal. Google, YouTube, Wikipedia, illegális források, lássuk, mit tudnak az olyan nevekről, mint K.I.Z., Young Punx, Dirtmusic, Skindred, Chapelier Fou, Hubert Tubbs vagy Renata Rosa. Hmm, érdekes. Pár számot az MP3 lejátszómra is letöltök, útközben is hangolok rájuk.

A Szigetre érkezés megnyugtató. Egy évet kihagytam, de nem számít, ugyanoda térek vissza, mint korábban. Meleg van, homok van, sár most szerencsére nincs, ember már délután 3-kor is jó sok, zaj pont elegendő, sietni se kell, jókedv.

Ha már ilyen pontos voltam, legyen az első állomás a Nagyszínpad. A K.I.Z. német antifasiszta rapperbanda, két fehér, egy világosbarna mikrofonokkal felszerelve, pillanatok alatt mindhárom félpucér, a zenét egyemberként egy sapkás fej szolgáltatja a pult mögül. Berliniek, 2005-ben alakultak, a három betű a nevükben akár öt különböző rövidítésnek is megfelelhet, a legszimpatikusabb a Knoblauch-Ingwer-Zwiebel (fokhagyma-gyömbér-hagyma), a legkeményebb a Kriegsverbrecher in Zwangsjacken (háborús bűnösök kényszerzubbonyban). Igazság szerint nem tudok valami jól németül, de a letöltött dal, a Hurensohn címét tökéletesen értem. Némileg kényelmetlen érzéssel tölt el, hogy a teljes szövegből nem annyira a hatévnyi német tanulás, mint a korai VHS-korszak idején elsajátított szavak csengenek ismerősen (Schwanz, Kitzler, ficken, Arschloch). De ha ők azt mondják magukról, hogy antifasiszták, hát biztos a fasisztáknak mondogatnak oda rendesen, és az rendes dolog. A dal egyébként a színpadi díszletben is hirdetett Sexismus gegen Rechts (Szexizmus a törvény ellen) című új albumról való, azt mutatják be nyilván.

A Nagyszínpad előtt ilyenkor a tömeg minimális, a korláttól öt méterre már nehezen elviselhető a nap. Nem tudom, mennyire érzik kitolásnak a fellépők, hogy ilyen korán és ilyen kevés ember előtt kell lelkesedniük, de a K.I.Z.-t legalább biztosan megnyugtathatta, hogy a „Wer ist von Deutschland?" kérdésre a kezek nyolcvan százaléka felemelkedett. Legalább hazai volt a pálya. Ha engem kérdeznek, a rap nem az a stílus, ami maradéktalanul átjön, ha egy kukkot ért sem belőle az ember, és egyébként is kezdtem megéhezni három szám után. De legalább ezt is megismertem, jókedv megmaradt.

Kajakeresés. A választék szép, az árak úgyszintén. Azonnal kiderült, hogy egy szál 5 ezressel itt nem lesz nagy ugrálás, alulterveztem a kiadásokat (újsághír: átlagosan 70-90 ezret költenek a Szigeten a jegy árán felül). Némi fejszámolás után belátom ugyan, hogy az 1500 forint körüli egytálétel-árak a feltehetően nem csekély helypénz levonása után és a tíz-tizenkét órás műszakok figyelembe vételével nem jelentik automatikusan, hogy a vendéglátósok az év hátralevő részét a Bahamákon fogják tölteni semmittevéssel, de azért a jókedvem egy kicsit csappan. De a vindaloo csirke és krumpli egész jó, mondjuk, hogy az a plusz 300-400 forint, amit kicsit sajnáltam rá, kipottyant a lyukas zsebemből.

Közben elkezdődött a csak kíváncsiságból az útvonaltervezésbe iktatott Frenk-koncert az MR2 színpadon. A színpad szép nagy (este lesz majd csak igazán látványos), a Hiperkarma egykori dobosának előadására kíváncsi huszonöt ember lehangoló, bár némelyiküket személyesen is üdvözölték a színpadról, ők legalább eljöttek, ha már egyszer megígérték. Igen, hát tényleg hálátlan feladat a délutáni szereplés, és már ekkor sejtem, hogy mi sem fogunk jobban járni. Frenk annak idején csak egy-egy számot kapott Bérczesitől a koncertek végén, és az jó is volt változatosságnak. Szólóénekesnek, frontembernek azonban nem meggyőző, bár tényleg nem voltak ideálisak a körülmények, hogy beleszeressek a számaiba. Egyébként is mentem tovább, vissza a Nagyszínpadra.

Ahol is feltehetően a Geld essen-nel fejezhette be műsorát a K.I.Z., erről tanúskodott a sok hamis 50 és 100 márkás, amit szétszórtak.

A tollakról nem tudom, melyik számukhoz kapcsolódhatnak, de abban gázoltunk bokáig, amikor színre lépett a Young Punx. Felkészülésemnek köszönhetően tudtam, hogy ezek nem punkok lesznek ám igazán, és a fiatalság, mint tudjuk, relatív – hallom a gyerekeimtől, hogy egy öt évvel ezelőtti szám már „nagyon régi". Itt mégis kicsit haragudnom kell saját magamra. Másra számítottam, nem néztem eléggé utána, úgy látszik. Három számot kivártam, hátha fog történni valami nekem tetsző, de ez nem következett be. Egyvalaki szintetizált, egyvalaki gitározott és pózolt, egyvalaki elektromos dobot püfölt. A közönség nagy része velem ellentétben szemmel láthatólag élvezte az áradó energiákat, én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy egy szál DJ is tudta volna ezt produkálni, kár volt ennyi embernek fizetni a repülőjegyet. Aztán lehet, hogy később izgalmasabb lett, de akkor már hol voltam én.

Tényleg, hol is? Hát akkor azért már közeledett a jelenésünk ideje, én meg közeledtem a jelenésünk helyéhez. Előbb még bekukkantottam a sokatmondó Headbangers névre hallgató sátorba. Öt órakor belga heavy metalt hallgatni nem mindennapos perverzió, de egy próbát megér. Egy anyuka egyéves kisfiát tartotta a karján, fejére előrelátó módon hangtompító fülest helyezett, de a kölyök arcán azért látszott, hogy nem érzi magát teljes biztonságban a süket dübörgéstől imbolygó padló miatt. Gyertek közelebb, mert az a cool dolog, invitálta a pataknyi verejtéket veszített énekes-dobos, de a magyarok nem ettek meszet, még kicsordul a sörük, és a józanság leküzdésének e korai szakaszában még minden csepp számít. Majd később, biztos. És milyen volt ez a Drums are for Parades? Lelkes. Jókedvem visszatért.

Innen már könnyen rátaláltam a jó kis dombra, amelyről tíz éve még vidáman csúszdáztak a gyerekek, most viszont egyfelé nézve a jazzszínpadot lehetett látni, másfelé nézve meg az Octopus összművészeti helyszínt, ahova fél hatra le kellett mennem. A jazzt egy Junk nevű magyar bagázs szolgáltatta, nyugalmasan élvezhető szinten. Az énekes kedvesen előre bocsánatot kért mindenkitől, aki Portugáliából vagy Brazíliából érkezett vagy csak kicsit is bírja a luzitánok nyelvét, majd dalra fakadt. Engem nem zavart.

Saját produkciónk minőségét nem én vagyok hivatott méltatni vagy leszólni, bár annyit azért megjegyeznék, hogy most először beszélgettem halk DJ-háttérzenére, és nehezen szoktam hozzá, hogy a mellettem ülő Csordás Attila (a Galaktika kommunikációs felelőse) kérdéseit csak a szájáról leolvasva fogom megérteni. De egy idő után belejöttünk, és a tíz-tizenöt, a szétszórt párnákon a nirvánához közeli állapotot elérni igyekvő fiatalt alig megzavarva jól elmondtunk mindent egymásnak a Steampunk pályázatról (Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője), a Kittenberger képregényről (Somogyi Gyuri, a mű írója), és minden egyébről, ami eszünkbe jutott (Cserkuti Dávid és én, mint zsűritagok és kinevezett szakértők). Majd a szervezőkkel elnosztalgiáztunk azon a boldog, öt-hat évvel ezelőtti napon, amikor a zuhogó eső miatt minden irodalmi és képregényes beszélgetést 50-100 ember füle hallatára bonyolíthattunk le...

Németh, Cserkuti, Csordás, Bayer, Somogyi - fotó forrása: Fidelio.hu.

Szégyen, gyalázat, én azért mégsem bántam, hogy nem esik, és immáron programterveinket Dáviddal egyeztetve kettesben jártuk tovább a helyszíneket.

Az elsővel nagyot égtem Dávid szemében, hiszen a jazzszínpadon kiszemelt Chapelier Fou őrült kalaposságából csak egy végeláthatatlan és kibogozhatatlan hegedűszóló jutott osztályrészünkről, pedig én sok jó videót láttam róla a YouTube-on. Csak a nagy tömeg (mind francia, gondolom) jelezte, hogy azért ez biztos jó volt most is, kár, hogy mi éppen kultúrmisszió gyakorlásával voltunk elfoglalva.

Nem tudom, bosszúnak szánta-e a neves illusztrátor, hogy a blues-színpadon kellemes standardeket nyomató Hubert Tubbsról három szám után elkívánkozott, és javasolta, hogy hallgassuk meg Kovács Katit. Döbbent reakciómat látva elmagyarázta, hogy ez nem Kovács Kati koncert, hanem Qualitons, akik Kovács Kati számait játsszák, és idővel maga a művésznő is csatlakozik, és hogy ez igenis jó. Hagytam magamat meggyőzni, bár Kovács Katit live minőségében utoljára 1973-ban láttam a Vásárhelyi klubban, Tolcsvayék és az ő triójuk vendégeként, és eddig egész jól megvoltam nélküle. De az ember bízzon a haverjaiban.

A Qualitons tényleg jó banda, és önkritikusan elismerem, hogy Kovács Katitól sokkal rosszabbra számítottam, mégsem vagyok meggyőzve. Jó volt a hangzás, a hangszerelés, a hangulat, de ahogy az énekesnő beszállt, nekem az egész nem állt össze. Modern kíséret, klasszikus táncdalénekesi előadás, szerintem nagyon elmentek egymás mellett, ráadásul az Add már, uram, az esőt-tel is megörvendeztettek, amit nincs az az újrahangszerelés, ami mentene a szememben. A Lovasi Andrással előadott impromptu duett (El ne hagyd magad) kicsit feldobta a dolgot, és a végén a két LGT-s korszakbeli szám (Rock and roller és Szólj rám, ha hangosan énekelek) már valódi koncertélményre emlékeztetett, bár a nosztalgiaeffektust sem lehet kizárni. Hamvas arcú kisgyerek nem volt, ez is valami.

(Ez a fotó a Sziget honlapjáról származik)

Jöhetett a nap fénypontjának remélt Specials. Az is volt, hihetetlen profik, hihetetlen jók – de sokadszor bebizonyosodott, hogy koncertet igazán élvezni csak akkor tudok, ha nem kéne távcső, hogy lássam az előadók fizimiskáját. Elismerem, hogy a technika óriásit fejlődött pár év alatt, és a mai kivetítők minőségének köszönhetően már majdnem megvan az élmény, de azért az sem az igazi. Három-négy számig maradtunk, aztán vissza a jazzszínpadhoz, mert ott valami különöset reméltem.

(A modern technikára épülő készülésnek itt halmozódott a haszna: az MP3 lejátszón belehallgattattam Dáviddal a letöltött Renata Rosa-számokba, és rábólintott, mehetünk.)

Franciából jóval több lehetett (volt) a Szigeten, mint brazilból, így szinte kihalt környékre érkeztünk, és akár a korláthoz is állhattunk. Meg is tettük, mert érdemes volt, és mert így nem hallottuk sem a metálsátorból átszivárgó hangokat, sem a ki tudja, miért pont ott és akkor hangos magánbeszélgetéseket folytató párokat. De leginkább azért, mert érdemes volt.

Renata Rosa lenyűgöző egyéniség, kiváló énekesnő, és bár fogalmam sem volt, miről szóltak a dalai, egészen egyedi élménnyel ajándékozott meg. Latinos, kicsit cigányos, kicsit arabos, melankolikus, szenvedélyes, ritmikus-dobolós.

Ez volt az egy koncert, amit végighallgattunk (igaz, nem teljesen az elejétől), és azt hiszem, ez lesz az az egy, amire sokáig emlékezni fogok a 2010-es Szigetről. Nem akarom azzal zárni, hogy „ellentétben az utolsó koncerttel, amit még megnéztünk", mert talán igazságtalan lennék.

Úgy alakult, hogy én javasoltam a külföldieket, Dávid a magyarokat – kifelé menet még ellátogattunk az MR2 színpadra. Hát nagyot fordult a helyzet délután óta, amikor a többet érdemlő Frenk igyekezett szórakoztatni húsz embert. Péterfy Bori és a Love Band „telt ház" előtt játszott, és jó volt látni, hogy egy magyar banda is kap megfelelő technikai hátteret és rajongói elismerést, és ehhez illően megfelelő színvonalon is produkál. Csakhogy hiába minden profi igyekezet, ez nekem csak egy műsor volt, egy jól begyakorolt előadás, az összes kötelező pózzal. Sokaknak tetszett. Igaz, ők nem látták előtte Renata Rosát.