A napokban pótoltam egy régi lemaradásomat, elolvastam Bret Easton Ellis Less than zero című regényét, hadd tudjam már meg, miért tartják az X Generáció alapművének. Hamar rájöttem, hogy nem fog tetszeni, de megküzdöttem vele.
Szoktam szeretni a rockzenei utalásokkal telitüzdelt regényeket. A Less than zero már a címével is kedvezően indít, hiszen Elvis Costello legelső kislemezéét veszi át. Ez némileg meg is tévesztette a magyar fordítót, aki „A nullánál is kevesebb"-ként próbálta visszaadni. Csakhogy a teljes verssor (amit Ellist nyilvánvalóan tökéletesen ismert, hiszen Costellóra további hivatkozások is vannak a könyvben) így hangzik: „Everything means less than zero", vagyis a lényeget tekintve „a minden kevesebbet jelent a semminél".
1977 talán az utolsó olyan konkrét időpont az angol rockzene történetében, ami egy meghatározó fordulathoz köthető: a punk és a new wave születéséhez. Bár a két fogalom eleinte gyakorlatilag ugyanazt jelentette, utóbbi bevezetésére éppen az Elvis Costellóhoz hasonlatos, zeneileg képzettebb előadók pontosabb pozícionálásához volt szükség. Costellónak már az apja is zenész volt, egész fiatal kora óta voltak fellépései, zeneszerzői ideáljának Randy Newmant tekintette.
Pályakezdőként nem is nagyon volt alkalma megismerni kortársait. Kisgyereke volt, nyolcórás állás mellett-után készítette a felvételeit, miután az akkor induló Stiff Recordstól szerződést kapott, így a többnyire késő esti órákban tomboló Sex Pistols, Clash vagy Damned koncertekre esélye sem volt eljutni. Amit ő csinált, sokkal inkább kapcsolódott a pub rock („kocsmazene") irányzathoz, hasonlóan például Ian Duryhez vagy Graham Parkerhez.
Marketinghúzásnál és véletlen időbeli egyezésnél mégis több az, ami 77-ben összeköthetett egy Elvis Costellót egy Joe Strummerrel. A hetvenes évek közepe lehangoló korszak volt a brit fiatalok számára: Angliát hosszú idő után először sújtotta tömeges munkanélküliség, a kormányzó munkáspárt képtelennek bizonyult megbirkózni az inflációval, nőtt a szociális feszültség és elégedetlenség. Míg a középosztályok könnybe lábadt szemmel ünnepelték Erzsébet királynő 25 éves uralkodást (Silver Jubilee), a szabadidejüket kocsmákban és (akkor még olcsó) koncerteken töltő fiatalok egyre sötétebben látták a jövőt. (Ld.: Sex Pistols: God save the Queen).
Válsághelyzetben erősödnek a szélsőségek és megindul a bűnbakkeresés. A már akkor egyre színesedő Angliában a Karib-térségből illetve Pakisztánból érkező bevándorlók váltak a soviniszta British National Front céltáblájává. Az 1958-as faji zavargások emlékére rendezett Notting Hill karneválon 1976-ban újból kitört a balhé, és a BNF egyre bátrabban toborzott. Erre a közhangulatra építve jelent meg ismét a színen Sir Oswald Mosley, a harmincas évek hírhedt British Union of Fascists-jának már Parkinson kórban szenvedő vezére, és több televíziós műsorban is előadhatta nézeteit.
A Notting Hilli karneválról menekülő tömegben ott volt – egymástól függetlenül – Costello és Strummer is. Míg utóbbi számára ez az esemény ihlette a Clash White Riot című számát, Costellónál Mosley tévés szereplése vágta ki a biztosítékot, ennek a hatására írta meg a Less than zero-t. Ahogy egy Greil Marcusnek 1982-ben adott interjújában elmondta: kiborította a brit társadalom feledékenysége, erkölcsi önélegültsége. Azok után, amiket tett a múltban, Mosley-nak most képesek voltak műsoridőt biztosítoni, szabadon kifejthette elfogadhatatlan véleményét, elmotyoghatta, hogy ő nem antiszemita (bár azzal se lenne semmi baj, ha az lenne, tette hozzá). A dal szövege keményen támadja Mosleyt, provokatív módon morális bűnök abszurd sorával vádolja. A legnagyobbat a Mosley-féléknél teret adó közegen üti: hát persze, ami elmúlt, elmúlt, most már ne foglalkozzunk vele, nézzünk csak a jövő felé.
A dal kontextusában a „minden kevesebb a semminél" jelentése, hogy ha bármit lehet mondani, ha minden nézetet egyenértékűnek fogadunk el, azzal a teljes bizonytalanságnak nyitunk teret. Noha az olyan zajos előadók, mint a Sex Pistols, a Clash és kortársaik a tiszteletlen lázadó képét hagyták maguk után, nem felesleges emlékeztetni, hogy helyenként nyers szavakkal ehhez nagyon hasonló üzeneteket fogalmaztak meg. A britek számára az antifasizmus sosem volt egyenlő a kommunizmus pártolásával, az extrém nézeteket zsigerből utasítják el.
Bár látszólag messzire jutottunk Ellis könyvétől, a cím utalásának a pontosításával visszatérünk hozzá, és megállapíthatjuk, hogy az író értette Costello dalának a mondanivalóját – bár ő egészen más irányba indult. Az X Generációhoz ugyan nem sok köze van, hiszen a szegény hollywoodi gazdag gyerekek nyomora, akik jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni magukkal, aligha transzponálható egy egész nemzedék valós problémáira, a korábban korlátlannak hitt lehetőségek beszűkülésére, de abban feltétlenül rímel a dal üzenetére, hogy „a minden kevesebb a semminél", hiszen hiába van meg mindenük Claynek és aranyfiú-aranyleány (ilyen van egyáltalán?) osztálytársainak, ha nem semmilyen valós élvezetet nem nyújt éreznek, és el sem tudják képzelni, merre kéne menniük. A hollywoodi álomvilág ifjú polgárai nem álmodnak semmiről.
Ezen túl pedig... a tőlem telhető legobjektívabb ténymegállapítás szerint a Less than zero nem egy jó regény. Nem jó, mint regény. Nincs jól megírva, ünnepelt „minimalizmusa" csak egy kétségtelenül tehetséges fiatal író ösztönös fogalmazásmódja. A történet érdektelen, a szereplők megkülönböztethetlenek, még a narrátor is majdnem teljesen feloldódik köztük, egyes elemzők által vélelmezett morális álláspontja inkább a szabad filmadaptációból visszavetített reménység. A könyv szerkezete esetleges, az epizódok sorrendjének nincs jelentőssége, alig van benne kihagyhatatlan mondat, bekezdés, részlet.
Persze, 19 évesen nem kis teljesítmény, a szerző remek megfigyelő, a párbeszédei hitelesen hatnak, a helyzetek sem tűnnek eltúlzottnak. De nem állt össze jó regénnyé. Majd még olvasok tőle mást is, a kíváncsiságomat azért felkeltette.
Zárszóként még egy kicsit visszatérek a dalhoz. Guglizás közben fedeztem fel egy Titus Andronicus nevű bandának az A pot in which to piss (avagy: egy bili, amibe pisilhetek) című számát. A Shakespeare legvéresebb tragédiájáról elnevezett együttes szó szerint idézi ebben az „everything is less than zero" sort. Az ambíciózus, jó két perces felvezetés után összesen hét perc és fél percig tartó eposz egy személyes sorsra alkalmazza a szlogent: egy jól induló, hamar szárba szökő karriert zúzott össze egy szerencsétlen fénykép, de innen is fel lehet állni. Hát ebbe érzésem szerint kicsit hajánál ráncigálva került bele Costello sora, ez már egy határozott lépés a közhelyesedés felé.
