Emilie Autumn valóságos csodagyerek volt. Négyévesen kezdett hegedülni, első koncertjét tízévesen adta, visszaemlékezései szerint totálisan le is bénult a közönségtől, csak a tanára segítette át a krónikus lámpalázon. Ezt enyhén exhibicionista videóit elnézegetve nehéz róla elképzelni – túltette magát rajta.
Ősz kisasszonyt nem lehet éppenséggel átlagosnak nevezni. Kisebb korában senki sem akarta elhinni, hogy klasszikus lemezgyűjteménye a sajátja, nem a szüleié, és ő tényleg komolyzenét szeret hallgatni, nem popot, mint a vele egyidősek. Tizenhét évesen viszont már hajukat tépték a zenetanárai, amikor a kísérletezés felé fordult, és az egyetemről is lelépett, mert kifogásolták festett haját és extravagáns öltözködését.
Emilie 21 évesen, 2000-ben lépett a hivatásos zenészek sorába. Első lemezét rá egy évre adhatta ki, és hamar kialakult egy kisebb kultusza. A szélesebb ismertséget azonban már Courtney Love-nak köszönheti, aki leszerződtette 2004-ben megjelentett lemezéhez és az azt reklámozó turnéhoz. Ezt követően a Smashing Pumpkins frontemberével, Billy Corgannel dolgozott együtt, majd 2005-ben nekilátott eddigi legsikeresebb és legszemélyesebb lemeze, az Opheliac elkészítéséhez. A hegedűn kívül számos más hangszeren is játszik, ő maga énekel és kizárólag lányokból álló kísérőzenekart is foglalkoztat (Bloody Crumpets).
A shakespeare-i utalás az előadónő szerint egy különleges lelki betegséget jelent, amelynek a tüneteit felfedezte saját magán egy gyötrelmes kapcsolat következtében. „Oféliákus" az, akinek a szeretetével visszaéltek, akin őszinte vonzalmat színlelve erőszakot tettek, akit őrületbe kergettek, aki már csak artikulálatlanul sikítani képes, és aki az eltaszítást követő mániákus depresszió után bosszús haraggal telve tér vissza az életbe. A lemez valamennyi dalának a szövege erről szól, és az Autumn által „victorindustrial"-nak elkeresztelt elektronikus zenestílus dübörögve-visítva sulykolja agyunkba a jogos dühkitörést.
A színpadi megjelenésében és előadásmódjában a Nina Hagen-Madonna-Cyndi Lauper vonallal rokon Emilie Autumn fellépési óriási élményt jelenthetnek rajongótáborának, ám a YouTube-on fellelhető koncertvideók tanúsága szerint a banda élőben nem tudja (vagy nem is akarja) nyújtani azt a letisztult hangzást, amit a lemezen. Jóllehet nem tartozom azok népes táborába, akik szerint a jóisten ege alatt nem született még szebb szám a Bohemian Rhapsody-nél, a más dalokban is tetten érhető erős disszonanciák arra engednek következtetni, hogy Autumnék eredetileg nem paródiának szánták, amit elkövetnek a Queen klasszikusa ellen. A saját daloknál ellenben a kaotikus produkció még jobban kiemeli a gyári felvételeken mégiscsak kontrolláltabban jelentkező őrületet.
Emilie Autumn elsősorban zenész, hangszere az érzelem. Bár újabban verslemezzel is jelentkezett és rendszeresen tart felolvasásokat, az alanyi költők valamennyi erényével és hiányosságával rendelkezik, műveinek az elemzése nem elsősorban filológiai szempontból érdekes. Shakespeare-t biztos sokat olvasott (az Opheliac egy hosszú Hamlet-részletet is tartalmaz), a Shalott című dal szerint Tennysont is jól ismerheti, míg a Misery Loves Company-ben „a pokol a többiek" idézet Jean-Paul Sartre francia egzisztencialista filozófus és író Zárt tárgyalás című színdarabjából származik. A Gothic Lolita külön cikket érdemelne, hiszen ennek a Japánból indult divathullámnak már csak nevében van köze Vladimir Nabokov hírhedt regényéhez.
Ha csak egy dalát kellene választani, talán az I Want My Innocence Back-et ajánlanám. Zeneileg jól felépített szám és a legélesebb kiált a nőiségében és személyiségében megalázott egyes szám első személy igazságáért.
Egy hete jelent meg The Asylum For Wayward Victorian Girls című önéletrajzi írása. Ha majd egyszer kezembe jut a kötet, lehet, hogy teljesen új megvilágításba kerül minden, amit írtam róla...
