Egyik szombat este a TV5 sugárzott egy jó két és fél órás varieté-műsort Brel emlékére. A címe Quelque chose en nous de Jacques Brel, eredetileg két hete adta a belga tévé, ezt vette át a nemzetközi csatorna. A műsort a csinos és okos Armelle-en kívül az örökifjú Antoine vezette, vendégként megjelent és énekelt Nicoletta, Maurane és Adamo, megjelent és nem énekelt Brel özvegye és a három közül két lánya (France és Isabelle), valamint Edouard Molinaro filmrendező.

Brel életének utolsó öt éve eseménydús volt és tragikus: 1973-ban második saját rendezésű filmje, a Far West kudarca miatt világkörüli útra indult vitorlás hajóján. A Kanári-szigetekre érve derült ki a láncdohányos énekesről, hogy tüdőrákban szenved. Azonnal visszautazott Franciaországba, majd a sikeres műtét után folytatta a hajózást. 1975-ben megérkezett a Marquesas-szigetekre, és ott olyan remekül érezte magát, hogy letelepedett és repülős taxiszolgálatot hozott létre. 1977-ben váratlanul visszatért Párizsba és közel tíz év után új lemezt készített, majd annak befejeztével megint ment volna vissza Polinéziába, ám kiújuló betegsége miatt otthon kellett maradnia, és harminc éve, 1978. október 9-én meg is halt. Kívánságának megfelelően a Marquesas-on temették el, nem messze Paul Gauguin sírjától.

Mindez szépen kiderült a műsorból (no jó, Gauguin nem), sőt, még az is, hogy a műsorvezető Antoine 74-ben szintén vitorlázásba kezdett, és első útján három napig azt se tudta, merre jár, mire végül sikerült kikötnie a Kanári-szigeteken. Ahogy csak lehorgonyzott, megfordult, és látta, hogy a szomszédja nem más, mint Brel, aki nagy örömmel üdvözölte, és a következő napokban nagy szeretettel vendégül látta. Ezt az emléket France Brellel együtt idézték fel, aki akkor 21 éves volt, és azóta nem keresztezték egymást útjaik, amíg épp pár hete Antoine meg nem talált néhány filmfelvételt, amit akkoriban készített. Ezekkel azonnal fel is kereste vele a Brel-lányt, majd következett ez a műsor.

Bennem meg motoszkált, hogy itt azért valami hiányzik. Ugyanis úgy tudtam, hogy élete utolsó éveit Brel egy másik nővel töltötte. Úgyhogy utánaolvastam, és kiderítettem, hogy ez a bizonyos hölgy Madly Bamy színésznő, akivel egy Molinaro-film (L'aventure c'est l'aventure) forgatásán ismerkedett meg, és a Far West bukása után vele lépett le.

Madly Bamy neve egyetlen egyszer sem hangzott el az emlékműsorban. Bejátszottak egy régi interjút, amiben Brel arról beszélt, hogy sosem volt csajozós típus. Az özvegy és a két lány ha nem is mintaférjként és mintaapaként idézte fel Brelt, de semmi igazán rosszat nem mondtak róla, és aki csak ezt a műsort látta, még azon is legfeljebb egy picit gondolkodhatott el, hogy miért csak az egyik Brel-lány volt a papával a hajón, és egyáltalán, mit szólt a család az utazáshoz.

Kerestem tovább. France Brel apja emlékére 1981-ban létrehozta a műveit gondozó és emlékét ápoló Jacques Brel alapítványt. Helyes kis múzeumuk is van Brüsszel belvárosában, jártam benne, nagyon kellemes, megható, korszakidéző. Az alapítványnak szép, négynyelvű honlapja van. Rajta Brel életrajza, lemezeinek és filmjeinek a listája. Az életrajz 1974-1977-es fejezetében természetesen le van írva, hogy Brel mikor vette az Ascoy II nevű vitorlást, és további utazásait is részletesen felsoroljan. De mindig egyes számban esik róla szó: nem hogy Madly Bamy neve nem jelenik meg, de még az sem derül ki, hogy Brel nem egyedül utazott.

Ami meg már szinte szánalmas: a filmográfia oldalon felsorolták az egyes filmek szereplőit. Bamy innen is kimaradt. Valahogy pont előtte húzták meg a vonalat, hogy kik is voltak fontosak abban a filmben.

Mindettől függetlenül Jacques Brel nagy kedvencem, és az este további részében az ő dalait keresgéltem a YouTube-on. Más oldalakon pedig különösebb nehézség nélkül rá lehet találni Brel és Bamy néhány közös fotójára.