Úgy döntöttem, hogy amolyan új sorozatot indítva bemutatok néhány képregényt, amelyeket nagyon kedveltem fiatalkoromban. Nem nevezném őket örök kedvencnek, semmiképp sem mindegyiket, de ahogy most sok év után előveszem és újraolvasom ezeket az albumokat, úgy látom, nem érdemtelenül voltak népszerűek a maguk korában.

Az első rögtön egy igazi klasszikus, az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején számos európai képregénymagazin állandó szereplője. A Tibet művésznevet használó Gilbert Gascard francia rajzoló (1931-2010) és André-Paul Duchâteau belga író (sz. 1929) által 1955-ben megalkotott Ric Hochet újságíró és magándetektív volt. Franciául közel 80 album jelent meg, és ha tudjuk, hogy a francia-belga nyelvterületen a 44 oldalas, A4-es méretű, színes képregény a szabvány, amelyből évente egynél többet kevesen tudnak megrajzolni, már értjük, miért számít ez kiemelkedő teljesítménynek.

Tibet már 13 évesen tudta, hogy képregényrajzoló lesz, és erre a mamája is bátorította. Olyannyira, hogy elküldte Hergéhez, Tintin megalkotójához, aki szintén helyeselte a pályaválasztást. 20 évesen beállt Tenas és Rali stúdiójába, amely a francia nyelvű Walt Disney képregényekhez készített kiegészítő anyagokat. itt ismerkedett meg leendő szerzőtársával, Duchâteau-val, aki ugyancsak korán kezdte az írást, hiszen 15 évesen jelent meg az első krimije.

Tibet 1950-ben az Héroic Albums számára megalkotott egy Dave O’Flynn nevű keményöklű detektívet, és bár író nincs feltüntetve, van rá esély, hogy Duchâteau legalábbis besegített neki.

Hamarosan átszerződtek mindketten a Lombard kiadóhoz. Tibet először főleg illusztrált, majd megalkotott néhány rövid életű humoros képregénysorozatot a Journal de Tintinben: Yoyo (1951), Titi et son chien Tutu (1952-1954), la Famille Petipoux (1953), Globul, le petit martien (1956-1957).

Ezután Raymond Leblanc főszerkesztő felkérésére egy új vadnyugati sorozathoz tervezett karaktereket, ám a Chick Bill ötlete nem nyerte el Hergé tetszését, aki ekkor a lap művészeti vezetője volt. Úgy érezte, az állatfejű emberek túlságosan emlékeztetnek Walt Disney világára. Leblanc azonban nem akarta veszni hagyni a már elkészült oldalakat, és egy másik lapjában, Chez Nous mellékleteként megjelenő Juniorban kezdte közölni a történetet. A sorozat sikere láttán aztán Hergé is beadta a derekát, és néhány változtatás után Chick Bill és társai a Tintinben folytathatták – immáron emberfejük lett, és a stílus is közelített az Hergé által megkövetelt tiszta kontúrvonalas rajzhoz. Chick Bill innentől kezdve évtizedeken át Lucky Luke riválisának számított a francia-belga képregénypiacon.

Bár nem lehetett elégedetlen a Chick Bill sikerével, Tibet úgy érezte, a lapban a realista kalandok a legnépszerűbbek, és szeretett volna átnyergelni, méghozzá régi barátja, a Duchâteau segítségével. 1955-ben készítettek egy kis képregényt, amelynek a főszereplője Ric Hochet, egy kb. 10 éves kisfiú, a La Rafale című napilap rikkancsa, aki kiszimatol egy bűntényt, és abban a reményben, hogy ennek a leleplezésével komolyabb munkát is kaphatna az újságnál, elhatározza, hogy utánajár a dolognak.

A következő megjelenésre egy évet kellett várni, ám akkorra Ric már nagyot nőtt, fiatal riporterként dolgozott, és – legalábbis az első képkockában – pipázott is, mint minden rendes detektív. Valamint emlékeztetett Dave O’Flynnre.

A folytatásra azonban hosszabb ideig kellett várni. 1958 végén elindult a lapban egy nyomozós rovat, amelynek a talányait Duchâteau írta. A rejtélyek főszereplője Ric mellett egy Bourdon nevű rendőrtiszt volt, akit részben Maigret felügyelőről mintáztak.

Ez a rovat elnyerte az olvasók tetszését, olyannyira, hogy 1959-ben Ric ismét képregényben szerepelhetett, immár Bourdonnal az oldalán. Ric és Bourdon kapcsolata nagyon hasonló Hercule Poirot és Japp vagy Sherlock Holmes és Lestrade viszonyához: a „hivatalos” rendőr sokszor melléfog, az amatőr az, aki leleményesen rátalál a valódi tettesre.

Öt rövid képregény és egy sor illusztrált történt után 1961-től végre Tibeték megkapták a zöld jelzést egy hosszabb sztorira, és innentől kezdve a rajzoló haláláig folyamatos volt a publikáció.

Egy következő cikkben írok kicsit részletesen az első tíz albumról (egyesek szerint a legjobbakról), most egy kis nemzetközi kitekintéssel zárom a bevezetőt.

Ric Hochet neve szójáték („ricocher” = „gellert kapni”), részben ezért is keresztelték át a főszereplőt sok nyelven. Így például rögtön a franciával párhuzamosan futó flamand verzióban is, ahol a Rik Ringers nevet kapta.

A könnyű kiejthetőség vezérelhette az olasz fordítókat, aki Ric Rolandnak nevezték el. Már 1966-ban különszámokban közölte a kalandjait a Classici Audacia, majd a Corriere dei Piccoli vette át folytatásokban.

Nem sokkal később következett a német változat. 1967-től a számos francia képregényt közlő MV Comixban futottak a kalandjai, Ric Vitess (vagy Ric der Meisterdetektiv) néven, majd 1972-ben kiadót és nevet változtatott, a Zackban már Rick Masternek hívták. Így ismeretes a mai napig, illetve sokszor csak simán Rick-ként szerepel.

A skandináv országokban leginkább az Allan Falk név terjedt el, így jelentek meg Ric Hochet kalandjai a svéd Champion és a norvég Tempo című lapokban, majd később a Magnumban is. Létezik Rick Hart néven is.

Finnországban a Zoom című lap közölte, itt Riku Oksa lett a neve.

Megtartották a Ric Hochet nevet a jugoszlávok a Cak és az Eks című lapokban, viszont a Gigant fonetikus átírást alkalmazva Rik Hosetként szerepeltette.

Nem változott Ric neve a portugál és a török verzióban. Megjelent arabul és indonézül is, de hogy milyen néven, azt nem sikerült kideríteni.

Azt viszont igen, hogy a tamil változatban „Reporter Johnny”-nak hívják.

Sokáig nem találtam nyomát angol fordításnak, ám egy brit fórumon kiderült, hogy legalább egy történet megjelent angolul 1985-ben. Érdekes módon a Marvel UK Spidey Comic című lapjában futott „The Tough Guys of Paris” címen (ez a 42. album, eredeti címén La liste mortelle), és a főszereplő neve Rick O’Shea.