A napokban gyors egymásutánban jelent meg a Marvel + idei első, majd idei első különszáma, benne a Végtelen Hatalom című gigasztorival, ehhez kapcsolódik az alábbi cikk.

A Marvel szuperhősök világában eleve nem ismeri ki könnyen magát az alkalmi olvasó, de ha még újabb, ritkábban látott, úgynevezett kozmikus entitásokat is belekevernek egy történetbe, már csak a legelszántabb rajongók állíthatják magukról némi biztonsággal, hogy tudják követni az eseményeket.

Az ősbűnt, ha egyáltalán annak akarjuk nevezni, még Stan Lee követte el, amikor 1965-ban egy Doktor Strange-történetben megrajzoltatta Steve Ditkóval az Öröklét (Eternity) megtestesített fogalmát. Pár hónappal később következett Galactus, akiről azonban akkor még nem lehetett tudni, hogy „bolygófalóként” milyen fontos szerepet tölt be a világegyetem egyensúlyának a fenntartásában. Mint ahogy a valamivel korábban már színre lépő Idegen (Stranger) sem tűnt elsőre többnek valami különleges földönkívülinél.

Az 1960-as évek hátralévő részében a Marvel Comics szerzői egymást (és önmagukat) túllicitálva hívtak életre a különböző panteonokból kölcsönzött nagyhatalmú alakokat, főként a skandináv és a görög-római mitológiából, de – inkább a gonoszok tekintetében – a zsidó-keresztény kultúrkörből is merítettek bőven. És aztán mindezeket jól összeeresztették egymással és saját eredeti teremtményeikkel is.

A gigantománia kicsit alábbhagyott, amikor a vizuális főkolompos, Jack Kirby 1970-ben elhagyta a Marvelt, és immár a DC olvasóit döbbentette meg a „Negyedik Világ” megteremtésével, de mire 1976-ban visszatért, és az Eternals és a Celestials életre hívásával új lendületet adott az emberi értelmet meghaladó célokért harcoló létformák elburjánzásának, már ott buzgólkodott a kiadónál a „kozmikus dolgok” ifjú szakértője, Jim Starlin, róla szól ez az előhang-féleség a Végtelen hatalom minisorozathoz.

Az 1949-ben született Starlin már Lee, Kirby, Ditko és a többiek képregényein nőtt fel. A Marvelhez érkezve először is a halálimádó Thanos figuráját alkotta meg 1973-ban (valamint testvérét, Erost, apját, Mentort, és nemezisét, Draxot). Starlin több interjúban is elismerte, hogy azért vetette be sietve saját teremtményeit a Vasemberben (a sztori írója hivatalosan Mike Friedrich volt, de a karakterek Starlintól származtak), mert tudta, hogy csak két szám jut neki, és ezeket a figurákat mindenképpen meg akarta alkotni. Ennek tudható be, hogy kicsit kapkodnia kellett, de a következő hosszabb megbízásánál – a Captain Marvelnél – már nagyobb volt a mozgástere.

Captain Marvel az első pillanattól kezdve problémás karakter volt a kiadónál, hiszen eleve csak azért teremtették meg a figurát, hogy megkaparintsák az átmenetileg szabaddá vált trademarkot, és ezzel ellehetetlenítsék a DC azonos nevű – a Fawcett-től hosszú jogvita után megvásárolt – alakját. Amikor a Marvel felkínálta Starlinnak ezt a sorozatot, éppen nem tartott sehová, az eladások a mélyponton voltak, így hát mindenki jól járt azzal, hogy a fiatalember bevállalta.

A kicsit kifacsart nevű címszereplő, Mar-Vell egy idegen bolygóról származó fajhoz, a harcos Kree-khez tartozott, és véletlenül ragadt a földön. Az eredeti, Stan Lee által indított, majd Roy Thomas által folytatott történet azonban jó két tucat szám után kifulladt. Starlin gyorsan összehozta saját figuráival, Thanosszal, Erosszal, Mentorral és Draxszal, és kivitte a világűrbe, ahol aztán új képességekre tett szert, megszállta „a kozmikus tudat”, és megkapta „az univerzum védelmezője” titulust.

Az eladások azonban nem javultak annyit, hogy kilenc szám után ne köszönték volna meg Starlinnak az addigi munkáját (illetve állítólag volt valami vita is a kiadóval, ami miatt inkább magától hagyta ott a címet). A következő feladata egészen más jellegű volt (kung-fus téma, csak rajzolóként), és várnia kellett egy ideig, mire újabb önálló lehetőséghez jutott.

És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra.

Bár a Captain Marvellel Starlin szabadon kísérletezhetett, ez a szabadság viszonylagos volt, a nagy kiadó keretein belül és öncenzúrája mellett (amelyet nagy részben, de csak részben indokolt a Comics Code).

Nem vonatkozott azonban semmilyen korlátozás a pont ebben az időben ébredező független képregényre. Ahogy arról a Papírmoziban is megjelent hosszú cikkemben írtam (online itt olvasható), Starlin volt az egyike azoknak a fiatal, de már ismert alkotóknak, akiket Mike Friedrich bevont a Star*Reach projektbe. Ez a főként SF-irányultságú, fekete-fehér, a „nagyokhoz” képest alacsony példányszámú és többe kerülő füzet azért számított úttörőnek, mert nem az undergroundhoz tartozott, nem alternatív irányokkal próbákozott, hanem a mainstream keretein akart túllépni, felnőttebb szórakozást nyújtva.

Starlin három rövid képregénnyel járult hozzá az 1974-ben megjelent első számhoz. Összetartoznak, de sajátos módon logikailag fordított sorrendben kerültek bele a kiadványba, amit vitatható szerkesztői döntésnek tartok, de nincs különösebb jelentősége. A lényeg, hogy ebben az alig néhány oldalban Starlin tökéletesen kifejt egy „metafizikai” hátteret, amelynek az elemei későbbi munkásságában is újra meg újra előjönnek.

Kezdjük tehát az utolsóval, egy mindössze egyoldalas, szöveg nélküli képregénnyel, amelynek a címe „The Origin of God”.

Már a címválasztás is sokat mond, hiszen az „eredet” tipikusan a szuperhősös képregények szóhasználatára utal. Annak pedig, aki látta valaha a Steve Ditko-féle dr. Strange-et, azonnal beugrik, hogy az utolsó kép nagyon hasonlít az Eternity emberszabású testét kitöltő „kozmikus szövetre”. Új elem viszont a szembogarak helyén a két ankh – eredetileg az élet jelképe, de egyes értelmezések szerint a halál kapujának a kulcsa, a halál utáni élet jele.

A következő – a füzetben is középső – történet már valamivel hosszabb, a címe „The Birth of Death”. A nyitóoldalon a háttérben látható koponyafejű gonosz nem éppen ritkaság a szuperhősös képregényekben, ez a figura pedig konkrétan erősen emlékeztet doktor Fátumra, a Fantasztikus Négyesből, bizonnyára nem véletlenül. A kisfiút a térdére ültető Mort bácsi pedig (látszólag) ugyanazt a funkciót tölti be, mint az 1950-es évek horror-képregényeinek a narrátora, és ugyanazt a kissé vészjósló felütést is adja elő. (Kellemetlen meglepetés viszont, hogy Starlin mennyire nem tudott gyereket rajzolni.)

A második oldal megidézi az „Isten eredettörténetét”, de továbbviszi a mesét, elmondja az angyalok teremtését, majd a bukott angyalt, Ádámot és Évát. A negyedik oldalon aztán feltűnnek „az őrült halhatatlanok”, akik mintha az 1950-es/korai 1960-as képregényekben ábrázolt földönkívüliek arcképcsarnokából léptek volna elő.

A történet ekkor érdekes fordulatot vesz. Isten haragra lobban – ezt eddig is így tudtuk. Csakhogy Starlin szerint ekkor alkotta meg – bosszúból – a Halált, aki elsőként azokat a csúnya halhatatlanokat intézte el, rászolgálva a nevére. Heten azonban megmenekültek, ők a mai napig lázadnak, de előbb-utóbb velük is végezni fog, mivel a létezésük felborítja az élet kozmikus egyensúlyát.

Ezt követően szabadította rá Isten Halált az emberiségre, és feladatául szabta mindazon lelkek begyűjtését, akiknek az ideje lejárt. Starlin (vagy Mort bácsi) értelmezésében Halál nem „jó”, nem is „rossz”, csak a dolgát végzi.

Ezután Mort bácsi átalakul Halállá, és örök álomba szenderíti a kisfiút, hogy beléphessen az örökkévalóságba.

Az utolsó képen áll a történet mottója, Henry Wadsworth Longfellow híres amerikai költő (1807-1882) Az élet zsoltárja című versének az első két versszaka, amely Dömötör János korabeli fordításában így hangzik:

Ne mondd nékem azt a bús dalt:
„Hiú álom az életünk!”
Mert ha lelkünk szúnyad, meghalt –
S látásinkban tévedünk.

Komoly valóság az élet,
S sírnál nincs a véghatár,
„Por vagy s porba kell megtérned”
A lélekre nem talál.

Az eredeti azért jobb és érthetőbb szöveg:

Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.

Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.

Tömören összefoglalva: Longfellow nyomán Starlin is azt vallja, hogy igenis van dolgunk a földön, és a lelkünkön nem fog a halál.

Talán nem kell külön kiemelnem, hogy ez a felfogás meghatározó fontossággal bír Starlin valamennyi „kozmikus” képregényének az értelmezését illetően. Ha ugyanis a lelkünk kívül esik a halál hatáskörén, a megszemélyesített halálnak – és minden más fogalomnak – a hatalma is relativizálódik. Ha a lélek valóban örök, semmi másnak nincs igazán jelentősége.

A harmadik Star*Reachbeli történet valójában az első a füzetben, és a legakciódúsabb – nagy valószínűséggel ezért is került előre. A címe „Death Building”, és egy Steve Apollo nevű dalia története, aki belép egy felhőkarcoló liftjébe, ahol azonban azonnal átalakul barbár harcossá, és kezében egy bazi nagy karddal az imént már látott Halállal készül leszámolni. Felbújtói pedig nem mások, mint ami bizonyos Hetek, akikről szintén volt már szó (illetve lesz, a füzet fordított sorrendje miatt). Steve barátunk levágja ugyan Halál fejét, és már diadalmaskodni készül, amikor fejetlen ellenfele a mellkasába hajít egy bárdot, majd két pucér bombanő odalép mellé, és szépen visszaillesztik a helyére a fejét.

Az utolsó képsorban maga Jim Starlin is belép a liftbe, és bár ott fekszik a földön Steve friss hullája, azért csak megnyomja ő is a 13. emelet gombját – érzi, hogy nem akármilyen utazás vár rá.

A három történet együttesen sokrétegű tanulságok levonását kínálja, amelyek akár mind helytállóak is lehetnek, de legalább ugyanennyire valószínű, hogy Starlinnak tulajdonképpen nem volt semmi fontos mondanivalója, csak elszórakozott egy kicsit – azt hiszem, jobb, ha ezt mindenki maga dönti el, attól függően, hogy mennyire fogékony a hagyományos vallásokra, az ezotériára, a szkepszisre vagy a cinizmusra.

Ezzel volt tehát Starlin elfoglalva, miközben azért rajzolgatta a Shang Chi-történeteket is, és amikor a Marvelnél ismét lehetősége nyílt íróként is dolgozni, gondolkodóba esett, és Adam Warlockra, a Fantasztikus Négyes egyik mellékszereplőjére esett a választása, akit Roy Thomas és Gil Kane fejlesztett ki vonakodó messiássá, szuperhős köntösben. Mihelyst lesz időm megírni, innen folytatjuk…