1957-ben Jack Sparlingot felkérte a Classics Illustrated sorozatban korábban egyszer már kiadott Egy jenki Arthur király udvarában képregényes adaptációjának az újrarajzolására. 1959-ben Cs. Horváth Tibor a Füles rejtvényújság számára Korcsmáros Pállal rajzoltatta meg az Egy jenki Arthur király udvarában-t. A két képregényt egymás mellé téve egyértelmű hasonlóságokat látunk. Véletlenek márpedig nincsenek, és Cs. Horváth még élő munkatársaitól tudjuk, hogy a termékeny forgatókönyv-író nem egyszer kérte tőlük külföldről beszerzett minták követését. Ez történt hát itt is – talán először, és talán a legnagyobb, legdirektebb mértékben.

A Sparling-verzió nyitóoldala és a Korcsmáros-változat első oldalának utolsó képe – pontosabban, annak a beállítása – tökéletesen megegyezik egymással. Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy a magyar képregényben ez nem az első, hanem a negyedik képkocka, vagyis szó sincs az amerikai forgatókönyv szolgai átvételéről. A szöveg sem egyezik, sőt, az egész történet hangvétele sem: Cs. Horváth tudta, hogy rajzolójának nem a dráma, hanem a komédia a fő erőssége, és Korcsmáros karikatúrába hajló stílusához igazította a fogalmazást. A magyar szerzőpáros tehát nem vett át többet, csak a beállítást és a díszletet – talán mert nem volt első kézbeli élménye amerikai gyárakból.

Sparling rajza realista. Amit itt látunk, nyilvánvalóan bűncselekmény. Akár Batman is beugorhatna a következő képen megregulázni az elkövetőjét. Humornak nyoma sincs, csupán a narrációs szöveg egyetlen szavából értjük, hogy az áldozat túlélte az ütést, és túl is tette magát rajta. Korcsmárosnál ezzel szemben a majdani Rejtő-adaptációk megelőlegezését figyelhetjük meg, ahol a pofonok fájnak ugyan, de nem kell ezt olyan komolyan venni. Erről árulkodik fent, a fülkében ülő karikaturisztikus figura: realizmusról szó sincs.

A második oldal némileg zavarba ejtő. Mintha Cs. Horváth és Korcsmáros az eredeti paródiáját hozta volna létre: szinte valamennyi kivágás, beállítás csak apró variációt mutat. Szó sincs másolásról, a két rajzoló stílusának köze nincs egymáshoz, a szöveg is át van írva rendesen. Nagyon fura, hogy ennek ellenére tartották magukat a forgatókönynek ehhez a részletéhez, szinte storyboardként használva azt.

Megint a hangvétel az, ami a fő különbséget adja. Sparling realizmusához képest az anakronizmus nem viccesnek tűnik, inkább fenyegetőnek, aminek az élét az veszi el, hogy hősünk diliházbeli szökevénynek tartja a lovagot. A Korcsmáros-oldal első képe „rajzfilmes” hatásától viszont máris Abszurdiában találjuk magunkat.

Az utolsó képet (a csapóhíddal) már Sparling következő oldaláról kölcsönözte a magyar szerzőpáros. Érdekes paradoxon: noha elvileg az amerikai a valósághűbb, Korcsmáros rajza jóval kidolgozottabb.

Hogy mennyire nem volt szüksége Korcsmáros Pálnak a Classics Illustratedből (feltehetően Cs. Horváth által ráerőltetett) mankóra, annak látjuk eklatáns példáját a következő oldal első képén. Leszámítva az első oldal felvezetését, ez az első saját beállítás, az első, ahol Korcsmáros szabadon elengedhette magát. Messze a legjobb képkocka eddig, tizenegy! egyedien kidolgozott marcona férfiarccal, nagyrészt a háttérben.

A két oldalon az utolsó két kép megint csak lényegében egyforma, mondhatjuk, a másodkézi verzióban alibizés. A szövegből itt kezd egyébként látszódni, hogy Cs. Horváth még a zanzásított Classics Illustratedet is kénytelen tovább kurtítani. Sparlingnak 47 oldal jutott, a Füles viszont csak 33-at tudott ennek a célnak szentelni.

Még három kiragadott példával illusztrálnám az adaptáció adaptációjának ezt az igencsak sajátos formáját. Mindháromban tetten érhetők különbségek, de nem azonos fajsúlyúak. Ezekből számomra az a legfőbb következtetés, hogy a bár helyenként színtelen-szagtalan, de végig kiegyensúlyozot grafikai teljesítményt nyújtó Sparling simán hozta rutinból a kötelező feladatot, a rajzolóként legalább annyira tapasztalt Korcsmáros számára azonban ekkor még eléggé idegen volt a képregényes közeg.

A biciklis lovagok támadása Sparlingnál talán a legviccesebb jelenet. Mark Twain humora visszafogott, az a fajta, amit az angolok „tongue in cheek”-nek neveznek: ha nem figyelsz oda rendesen, azt hiheted, komolyan mondta. Az író csak ritkán engedi megmutatkozni mosolyát, ezt az elkapott pillanatot mutatja meg az amerikai grafikus. Korcsmáros jóval dinamikusabban oldja meg, a látószög megdöntésével valóban érzékelteti a rohamot.

A tűzijátékos kép fele – a díszlet – a magyar képregényben a Sparling-verzió koppintása. Ám az alsó részben uralkodó fejetlenség megint csak az a hasfal-rengető káosz, amiért Korcsmárost igazán szeretjük. Bár a riadt szemek azonosak minden figuránál, a többi vonás mégis zseniális, egyedi karikatúrává teszi őket.

A párbaj ezzel szemben sokkal kevésbé sikerült – Korcsmáros itt nem adott hozzá semmi különöset. Igaz, az ellenfél lelövésében nincs is semmi vicces...

A cikk nyomtatásban a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, 2010. decemberben.