Focira születve
2019. december 07. írta: Bayer Antal

Focira születve

Annyi minden történik mostanában, hogy mire lenne időm lereagálni, már jön is a következő, amiről éppenséggel akár lehetne is mondanivalóm. Ahogy elnézem, másoknak ez nem jelent gondot, akár naponta többször is képesek belelkesedni vagy felháborodni, és mintha el sem kellene gondolkodniuk rajta. Nekem ez nem megy.

Annak például már több hete, hogy gyermekkorom futballhőse, Mészöly Kálmán az új nem-Népstadion avatása kapcsán kifejtette: „Mi, magyarok a futballra születtünk, akármit mondanak”. Imádom az ilyen határozatlan alanyokat (ez is olyan „tudjuk, kik azok, akik ezt mondják”, azon kevés dolgok egyike, amitől hajlamos vagyok elveszíteni halvérűségemet), de most maradjunk a mondat első felénél. A „mi, magyarok” kedvenc témánk nekünk, magyaroknak.

marabbu_puskas_arena.jpg

Nem tudom, hogy a Szőke Szikla hipotézisének bizonyítása bekerült-e már valamelyik magyarságkutató intézmény legsürgősebb teendői közé, és csak remélni tudom, hogy nem fogja a kormány inkább alaptörvénybe vésni, mint teljesen magától értetődőt. 

Személyes okom van rá, hogy némi szorongással várjam egy esetleges megfellebbezhetetlen tényállás kihirdetését. Az ugyanis a helyzet, hogy imádok focizni. Ez az egyetlen sport, amiről ki tudom jelenteni, hogy a mai napig űzöm, még ha nem is azzal az intenzitással, mint iskolás koromban. Gyerekként órákon át tudtam rohangálni a labda után, és még huszonévesen is nem egyszer előfordult, hogy bekérezkedtem teljesen ismeretlenek közé, ha úgy láttam, az egyik csapatban kevesebben vannak.

Lelkesedésem nem is eredménytelen, egész sok gólt szoktam rúgni. Örömöm mégsem teljes, és már bőven a nyugdíj előtt beletörődtem, hogy ez nem is lesz már másképp soha.

Az ugyanis a helyzet, hogy imádok focizni, de nem vagyok benne valami ügyes. A rohangálás mindig ment, és a futógyorsaságom még most sem katasztrofális, cselezni viszont sosem tudtam (és nem vigasztal, hogy saját bevallása szerint a Barcelona legújabb sztárja, Antoine Griezmann sem), valamint védőnek sem vagyok olyan határozott, mint például Mészöly egykori válogatott társa, Dalnoki „puha vagy” Jenő. Fentiekre tucatnyi tanúm van, minden második vasárnap egykori iskolánk udvarán lehet kifaggatni őket.

Amennyiben a magyarságkutatás tudományos alapon történne, nem lenne okom az aggodalomra. Elvégre Szent István intelmei, az álruhás Mátyás királynak tulajdonított bölcsességek és Petőfi Sándor összegyűjtött versei együttesen kerek nulla utalást tartalmaznak a focitudásra. Legfeljebb a gonosz ellenség által megsemmisített rovásírásos emlékekre támaszkodhat a megrendelő, hátha Árpád apánk küldött nekünk valami kódolt üzenetet.

Szóval az itt a dilemma, hogy ha Mészölynek igaza van, és magyarként ő is, én is a futballra születtünk, de csak az egyikünk volt jó benne, akkor velem lehet baj, hiába szeretem a focit. Mondjátok, többi magyarok, ti mit tennétek a helyemben?

(Az illusztrációért - amely már korábban megjelent máshol - ezúttal is Marabut illeti az elismerés, és részemről a köszönet, hogy hozzájárult a felhasználásához.)