Nos hát igen, én még csak az első Vasember-filmnél tartok, annál is csak tegnap óta, amikor kihasználva a hőség és a vasárnapi foci okozta ernyedtséget, végre rászántam magamat, hogy betegyem a már hónapokkal ezelőtt kölcsönkapott Iron Man DVD-t. Jó ideje nem vagyok már nagy barátja a képregényekből, képregények alapján készült filmeknek. Nem tartom lehetetlennek, hogy jó film készüljön egy képregény ihletésére, de nem valami kedvező az arány, így hát nem szoktam elkapkodni a megnézésüket. Különösen igaz ez a szuperhősökre (de nem csak azokra, például A Marsupilami nyomában megtekintésénél is lehetett volna hasznosabban és élvezetesebben tölteni az időmet), pedig eleinte még azokban is örömömet leltem. Lehet, hogy a dömpingszerű elszaporodás teszi, lehet, hogy mélyebb okai vannak, ebbe most ne is menjünk bele.
De a reménnyel átszőtt kíváncsiság időről időre mégis arra hajt, hogy nézzek meg egy-egy szuperhősös filmet, lesz, ami lesz.
Mivel én csak nagyon szeretem a képregényeket, de nem vagyok elvakult képregényrajongó, nincsenek olyan elvárásaim a „képregényfilmekkel” szemben, hogy pontosan reprodukálják a forrásukat, főleg, ha nem egy konkrét történet adaptációjáról van szó. Ez annyiban feltétlenül megkönnyíti a dolgomat, hogy képes vagyok elsősorban önálló filmként, és csak mellékesen átdolgozásként vizsgálni őket. Ugyanakkor az a tény, hogy sok filmet láttam, még nem tesz automatikusan alkalmassá arra, hogy profi filmkritikákat írjak. Ahhoz az kellene, hogy ugyanolyan elmélyülten foglalkozzam a filmek működésével, mint a képregényekével, márpedig erre nincs sem időm, sem késztetésem. De annyit meg tudok állapítani pusztán tapasztalati alapon, hogy a lenyűgöző látványosságok, a frappáns bemondások és a színvonalas filmtechnika dacára a Vasember nem egy jó film.
Ami nem jelenti azt, hogy ne tenne eleget szórakoztatói kötelességének, küldetésének – de ennek a mérlegelése nem kritikusi feladat, ehhez elég a nézettségi adatokat és a közönségpontszámokat böngészgetni. A közönségsiker azonban nem foltozza be a forgatókönyv lyukait, nem öltözteti jellembe a sablonos karaktereket, nem oszlatja el az „üzenet” által keltett kényelmetlen kétségeket. A látványos akciófilmekről általában is elmondható, hogy manipulatív hatásukat a felszín alatt fejtik ki, és ez alól a szuperhősök sem kivételek. Szerencsére ezeket a filmeket a közönség többséget képező része agyának az analitikus működését kikapcsolva nézi meg (legalábbis remélem, hogy így van).
Mik is a gondok a Vasemberrel, mint filmmel? Soroljunk fel csak párat. A hétköznapi valóság párosítása a Marvel-fantasztikummal zavaróan irreális eredményt hozott, jobb lett volna meg sem próbálkozni vele, és eleve érzékeltetni, hogy a miénkhez talán hasonló, de mégis minden elemében elképzelt univerzumban járunk. A tényleges világunkból kiragadott részletek bosszantóan felületesek és hiányosak (még ha csak amerikai szempontból látjuk is a világot), az általunk hatékonynak, sőt ijesztőnek ismert intézmények működését teljesen elhitelteleníti a forgatókönyv. (Persze, ebben a tekintetben semmivel sem rosszabb, mint más akció- és családi filmek, már amennyiben ez mentség.) A történetvezetés következetlen. A Vasember-technológia használatának az elsajátítása Tony Starknak időbe telik. Hogy pontosan mennyibe, nem derül ki, de érzékeltetve van, hogy az ilyesmi nem megy magától, tesztek egész sorát kell végigcsinálnia. Még ha ezek között vannak egészen hülye (értsd: viccesnek szánt) jelenetek is, de legalább jelzés szintjén láthatjuk, hogy komoly munkát kellett kifejtenie a nagy feltalálónak, és csodálatos sebességük dacára a gyártóegységek sem képesek instant eredményt produkálni. Stark ellensége ezzel szemben a tervek eltulajdonítása után gyakorlatilag azonnal állít elő egy tökéletesen működő, nagyobb és erősebb prototípust, amelynek a vezérlése az ég világon semmilyen problémát nem jelent neki. Szintén hihetetlen, hogy a nagy kombinátor Obadiah Stane úgy adja el a Stark Industries technológiáját Amerika ellenségeinek, hogy a) ne legyen annyi esze, hogy leszedje róluk az árulkodó címkéket, és b) az USA hadseregének a legnagyobb beszállítója ne bukjon le az USA számtalan biztonsági ügynöksége előtt. Az egyetlen jó, amit el tudok mondani a történetről, hogy legalább nem követhetetlenül kusza, sőt, minden bizonnyal teljesen világos egy tízéves gyerek számára is. Tony Starkon kívül egyetlen karakter sincs kidolgozva, illetve maga Stark is mindvégig ellentmondásos marad, amit én nem összetettségnek, hanem átgondolatlanságnak tartok. És a mondanivaló? Stark halálközeli megvilágosodása után lemond a fegyvergyártásról, és fontosabb dolgokkal fog foglalkozni. Mivel is? Azzal, hogy előállít egy újabb fegyvert, amelynek a használatát azonban senki másnak nem engedi át. Mert „az én kezemben lévő atombomba biztonságos, hiszen én erkölcsös és istenfélő ember vagyok, és tutira nem fogom ártatlanokra ledobni”. Ugye.
Nézzük meg most a forrás kezelésének a szempontjából is a Vasembert. Tételezzük fel, hogy létezik olyan önálló zsáner, hogy képregényfilm, és hogy ennek vannak ismérvei. Leszögezem, hogy én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, megint csak tapasztalati alapon. A Vasember-film nem egyetlen konkrét Vasember-képregénytörténetet dolgoz át, nem is két vagy három konkrét történetet gyűr egybe, hanem kiválaszt és értelmez egy bizonyos Vasember-felfogást, ehhez kiválaszt és átértelmez néhány alapvető Vasember-toposzt, míg másokat elvet, elhanyagol, nem vesz figyelembe.
Lehet egyáltalán olyan elvárásom egy képregényfilmmel szemben, hogy maradjon hűséges az eredetijéhez, ha nincs konkrét eredetije?
Ahogy azt korábbi cikksorozatomban kifejtettem, Tony Stark/Vasember pozícionálása és karaktere az elmúlt ötven évben jelentős változásokon ment át. Ez részben egyszerűen azt jelenti, hogy a mindenkori író személyes felfogása formálta a jellemét, részben azonban kimutatható egyfajta evolúció is, a korszellemnek megfelelően. A korszellem felelős azért, hogy a korábban sem gyenge, de a Marvel-univerzumon belül kevésbé meghatározó szerepet játszó Vasemberből az elmúlt tíz-tizenöt évre kulcsfigura vált, aki már nemcsak finanszírozza a legerősebb szuperhősök csapatát, hanem saját maga jelöli ki a feladatkörét, ha úgy tetszik, irányvonalát.
A számos Tony Stark-értelmezés mellett úgy gondolom, könnyen elfér a filmbeli, még ha nincs is teljesen átgondolva a karaktere, ahogy fentebb már említettem. Persze, egy hús-vér szereplőnél alapvetően más a helyzet, mint egy rajzoltnál, és Robert Downey jr. színészi alakítása nagyrészt képes elfedni a forgatókönyv hiányosságait.
Az eredettörténet átírása ellenben alapvető problémákat vet fel. Noha a vietnami háború eszkalációja tiltakozó mozgalmat váltott ki Amerikában, megnyerhetetlensége pedig jelentősen megnyirbálta az USA tekintélyét, a Vasember karakter születésekor még nem volt kétségük az amerikai olvasóknak afelől, hogy kormányuk helyesen cselekszik, amikor a szabadság és a demokrácia védelmében bátran felveszi a harcot a szovjet és kínai kommunizmus ellen, akár azon az áron is, hogy távoli, idegen országokba küldi a katonáit öldökölni és meghalni. A hidegháborús korban a fegyvergyáros Stark valódi hazafinak számított, a történetekben fel sem merült az a gyanú, hogy az állami megrendelések egy arra érdemtelen, erkölcstelen ember vagyonát hízlalnák.
A képregény későbbi verzióiban ritkán esett szó a détente és a keleti nyitás idején kínossá váló eredettörténetről, és idővel valóban eljutott odáig Tony Stark, hogy szembesült a fegyverei által okozott pusztítással, valamint a nevével történő visszaélésekkel. Mindezeket a hosszú évek alatt megismert sztorikat gyúrták egy zanzába a film kedvéért, és a Vasember-páncél megalkotásának idejét és helyét az afganisztáni háború elejére tették át.
Csakhogy a valóságban eltelt közben bő negyven év. A hidegháború véget ért, és ha a Szovjetunió megszűnt, a helyét újra elfoglaló Oroszországgal és a modernizálódó Kínával nem is puszipajtás az Egyesült Államok, de egyikkel szemben sem áll olyan konfliktusban, amely alkalmassá tenné ezeket az országokat a mumus szerepére. Így hát maradnak a filmben megnevezetlen „arab” terroristák, akiket ráadásul elvtelen, pénzéhes amerikaiak támogatnak. Ebből az egészből egy akkora katyvasz kavarodik, hogy véleményem szerint jobb lett volna egy egészen más eredettörténettel előállni. Nem éreztem volna ezt a „mítosz” elárulásának, elvégre ez nem olyan kőbe vésett igazság, mint a radioaktív pók csípése, vagy a mozi utáni rablótámadás (amelyeket mellesleg folyamatosan aktualizálnak, igaz, azokat könnyebb is).
A főgonosz rendben van képregényes szempontból, Obadiah Stane-nek megfelelő olvasatát kapjuk a filmben, és azt hiszem, egyet lehet érteni azzal, hogy igyekeztek kicsit visszavenni az érdekességéből, nehogy elnyomja a hősét, ami gyakori probléma a szuperhős-szupergonosz párosításokban. Szintén nincs bajom Pepper ábrázolásával. Bár többször is szerepelt éveken keresztül Stark személyi asszisztenseként, elég gyakran módosították a jellemzőit ahhoz, hogy ez az újabb verzió is beleférjen.
Rhodey-t azonban sajnálom, ez a jellegtelen bemutatkozás egyáltalán nem méltó ahhoz a karakterhez, akit az 1980-as évek képregényeiben megismertünk. Jim Rhodes egyszerűbb, közvetlenebb és emberibb figura Starknál, főleg a Denny O’Neil által írott epizódokban ellenpontozza kiválóan barátját és főnökét. A további filmeket még nem láttam, de olvasom, hogy megjelenését ebben az első részben főleg a második előkészítésével indokolták. Én ettől eltekintettem volna, elég lett volna abban felépíteni a karaktert.
Összegzésként: adaptációként nézve se nagyon tetszett, de lehetett volna rosszabb. Nem győzött meg arról, hogy „muszáj” lenne képregényeket filmre vinni…
