Mielőtt rátérnénk a második CD számaira, beszéljünk egy kicsit a lemez hangzásáról. Bármennyire is szövegközpontúak a dalai, és ezek különösen, Bob Dylan zeneszerzőként is érdekes, előadóként egyedi. Zenéről nem szívesen bocsátkozom markáns kijelentésekre, gyerekkorom három évnyi zongora- és szolfézsórái és a gimnáziumi örömzenélések nem jogosítanak fel arra, hogy hivatásos muzsikusok munkásságáról érzéseknél többet merjek mondani. Annyit meg tudok azért állapítani, hogy Dylan meglehetősen minimalista megoldásokat választott ezen az alapvetően blues-alapú lemezen. Ha nem a szövegre figyel az ember, bizony simán elmegy az egész nyugalmas háttérzenének, a hosszabb számokon pedig konkrétan el is lehet aludni . Dylan énekhangja nem tört meg nagyon a korral, de hát mindig is volt benne nem kevés rekedtség és nazalitás. Ezek megmaradtak, csak talán egy kicsit még olyanabbak, mint korábban. Mint már az első résznél említettem, az előző lemezről, a Tempestről nem írtam külön – most, hogy elővettem, és egymás után meghallgattam a Together through life-fal és ezzel az újjal együtt, egyértelműen azt érzem, hogy kopott a lendület. Úgy is mondhatni, hogy még szövegcentrikusabb lett, mint korábban.

A „főlemez” a másik olyan számmal kezdődik, amelyet Dylan a hivatalos megjelenés előtt közzétett a neten, a címe I contain multitudes, ami pedig egy Walt Whitman-versből van kiemelve. A vers címe Song of myself (Ének önmagamról), és az idézetet akár Dylan is írhatta volna:

Do I contradict myself?
Very well then I contradict myself,
(I am large, I contain multitudes.)

Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
  (Gáspár Endre műfordítása)

Olyannyira írhatta volna Dylan, hogy átfogalmazva szerepel is a szövegben:

„I'm a man of contradictions, I'm a man of many moods
I contain multitudes”

Ez az a szám, amelyet leginkább személyes összegzésnek látnak a kritikusok, főként erre a sorra hivatkozva:

What more can I tell you? I sleep with life and death in the same bed

(Mit mondhatnék még neked? Egy ágyban alszom az élettel és a halállal)

Dylan egy interjúban hárította a feltételezést, hogy ez a sor személyes elmúlására utalna, azt állítva, hogy az emberiség sorsa miatt aggódik. De hát Dylan sosem szokta megerősíteni a riporterek és dylanológusok feltételezéseit…

A lemez legtöbb dalában utalást utalásra halmoz Dylan, szabadon keverve szépirodalmat, művészetet és popkultúrát. Ezek a kombinációk számtalan interpretációs utat nyitnak meg, és rajongói nagy lelkesedéssel el is indulnak az általuk felfedezni vélt irányokban. Az általános dicsőítés közepette egyetlen helyen olvastam, hogy Dylan „magaskulturális” hivatkozásai valójában viszonylag szűk körből származnak, ami annak lehet a jele, hogy az amerikai dalkinccsel ellentétben, amelyben tökéletesen eligazodik, ezen a pályán inkább csak tapogatózik. Talán ezért sem szeret beszélni dalai lehetséges értelmezési tartományáról…

Erőteljesebb, szuggesztívebb a második szám, egy klasszikus blues alapját felhasználó False Prophet, amelynek már a címével is minden bizonnyal azoknak üzen Dylan, akik „igazi” prófétát szeretnének látni benne. A dal értelmezéséhez további szabad asszociációk lehetőségét villantja fel a „borító”, amellyel közzétette Dylan a neten. A halálfejű elegáns figura, kezében egy gyanús injekcióstűvel, háttérben egy akasztott emberrel egy száz évvel ezelőtti ponyvaregény rémisztő főgonosza is lehetne. A morbid humor sosem állt távol Dylantől.

A legjobb versszak szerintem:

Well, I'm the enemy of treason
An enemy of strife
I'm the enemy of the unlived meaningless life
I ain't no false prophet
I just know what I know
I go where only the lonely can go

Ellensége vagyok az árulásnak
Ellensége a perpatvarnak
Ellensége a meg nem élt, értelmetlen életnek
Nem vagyok hamis próféta
Csak tudom, amit tudok
Oda megyek, ahová csak a magányosak mehetnek

Szokása szerint Dylan szabadon keveri a klasszikusokat a popkultúrával, itt például egy versszakon belül idézi meg Martin Luthert („Én a perpatvarnak ellensége vagyok, senkit sem akarok se bizgatni, se ingerelni, de akarom, hogy engem se ingereljenek.” – A keresztyén ember szabadságáról, 1520, dr. Masznyik Endre fordítása 1901-ből) és Roy Orbisont 1960-os, Only the lonely című dalát. (A Luther-utalásra egy dylanológus hívta fel a figyelmet, Orbisonra rájöttem magamtól is.) Nem kizárt, hogy a „meg nem élt élet” pedig Jung egyik elméletére hivatkozik közvetve.

Kevesebb fejtörést okoz a harmadik szám, a My own version of you „megfejtése”, amelyben doktor Frankensteinként lát hozzá Dylan egy saját lény felépítéséhez. A „you”-t általános megszólításként értelmezem, minket konstruál meg Dylan a végtelen kutakodás során véletlenszerűen összeszedett elemekből – minket, vagyis a világot, mindent, amit érzékel.

Legjobban ez a versszak tetszik:

I'm gonna make you play the piano like Leon Russell
Like Liberace, like St. John the Apostle
I'll play every number that I can play
I'll see you maybe on Judgment Day
After midnight, if you still wanna meet
I'll be at the Black Horse Tavern on Armageddon Street
Two doors down, not that far to walk
I'll hear your footsteps, you won't have to knock
I'll bring someone to life, balance the scales
I'm not gonna get involved any insignificant details

Úgy játszatlak téged a zongorán, mint Leon Russell
Mint Liberace, mint Szent János apostol
Eljátszom minden számot, amit tudok
Találkozunk talán az Ítélet Napján
Éjfél után, ha még mindig találkoznál velem
A Fekete Ló fogadóban leszek az Armageddon utcában
Két ajtónyira van innen, nem kell sokat gyalogolni
Meghallom a lépteidet, nem kell kopognod
Életre keltek valakit, egyensúlyba hozom a mérleget
Nem fogok elveszni lényegtelen részletekben

(Leon Russell és Liberace virtuóz zongoristák voltak, előbbivel sokat dolgozott együtt Dylan. Arra én is kíváncsi lennék, hogyan játszott bármilyen hangszeren Szent János, de valami azt súgja nekem, hogy inkább egy másik zenésztársa, a 2019-ben elhunyt Dr. Johnra vonatkozik az utalás, aki immáron a mennyországban veri a billentyűket.)

Egy könnyen szerethető dal következik (I’ve made up my mind to give myself to you), és bár szintén kínál különböző metafizikus értelmezéseket, szerintem akkor járunk a legközelebb Dylan gondolkodásához, ha egyszerű szerelmi vallomásként hallgatjuk. Persze mi „egyszerű” Dylannél…  Aztán hogy ennek a szerelmes dalnak a címzettje mennyire konkrét személy, olyan valaki akivel mostanában érezte ezt a közösséget, vagy egy korábbi társ emlékét idézi fel, nem annyira fontos, mint az, hogy egy újabb, romantikára alkalmas dallal ajándékozott meg minket Dylan. Elménket pihentető módon ez a szám nincs teletűzdelve irodalmi utalásokkal, viszont egy vájtfülű dylanológus felfedezte a dallamban Offenbach: Hoffman meséinek egyik motívumát.

A következő, a Black rider szövegének a megírását valahogy úgy képzelem, hogy Dylan mindent összeszedett, ami a „sötét lovas” képéről eszébe jutott, a haláltól a késői vándoron át az éjszaka leplébe rejtőző útonállóig. Ebből kijött egy baljós történet, némi fekete humorral fűszerezve. Tetszett neki, úgy hagyta, és megkomponálta hozzá a zenét. Talán a leginkább fülbemászó a lemezen az ismétléseivel, de nem tartozik ez sem a kedvenceim közé.

A legjobb az utolsó versszak:

Black rider, black rider, hold it right there
The size of your cock will get you nowhere
I'll suffer in silence, I'll not make a sound
Maybe I'll take the high moral ground
Some enchanted evening I'll sing you a song
Black rider, black rider, you've been on the job too long

Sötét lovas, sötét lovas, álljunk csak meg
A farkad mérete nem juttat el sehová
Csendben fogok szenvedni, egy hangot sem adok ki
Talán hivatkozni fogok erkölcsi fölényemre
Egy varázslatos este eléneklek neked egy dalt
Sötét lovas, sötét lovas, túl régóta űzöd ezt a mesterséget

(A farokméretet állítólag Iuvenalis kilencedik szatírájából emelte be Dylan – ezt nem tudtam ellenőrizni, mert a MEK-en található, 1825-ben készült magyar fordításból ezt kihagyták, minden bizonnyal explicit tartalma miatt.)

A Goodybe Jimmy Reed viszont a legjobbak közé tartozik, és nem csak azért, mert nagyon szeretem Jimmy Reedet, aki Elvistől kezdve a Rolling Stoneson át a Grateful Deadig igen sokakra hatott elektromos blues-zenéjével. Ez elsőre egy – viszonylag – egyszerű tisztelgésnek tűnik Dylan részéről. Mármint eltekintve attól, hogy tele van vallási utalással, márpedig Reed munkásságára ez egyáltalán nem volt jellemző. Hacsak nem arról van szó, hogy Reednek búcsút intve fordul az énekes a vallás felé? Mindegy, jól hangzik, jó hallgatni.

A Mother of Muses-zel viszont úgy vagyok, hogy a szövegét élvezem, de a számot hallgatni nem szeretem, illetve inkább unom a zenéjét, sajnos…

A Múzsák anyja a görög mitológia szerint Mnémoszüné, az emlékezet istennője, aki kilenc éjszakát töltött Zeusszal, és kilenc lánygyermeknek adott életet. Az első versszakban a neki intézett megszólítás Homéroszra rímel, majd a második és harmadik versszakban mintha a „fegyvert s vitézt” éneklő Zrínyi venné át a szót.

Sing of Sherman, Montgomery, and Scott
And of Zhukov, and Patton, and the battles they fought
Who cleared the path for Presley to sing
Who carved the path for Martin Luther King
Who did what they did and they went on their way
Man, I could tell their stories all day

Dalolj Shermanről, Montgomeryről és Scottról
És Zsukovról, és Pattonról, és az általuk vívott harcokról
Akik kitaposták az ösvényt, hogy Presley énekelhessen
Akik feltörték az utat Martin Luther King számára
Akik megtették, amit tettek, majd mentek tovább
Ember, egész nap mesélni tudnék róluk

Sherman tábornok az amerikai polgárháborúban az északi csapatokat vezette győzelemre, miután Grantet elnökké választották. Montgomery, Zsukov és Patton a második világháború kiemelkedő hadvezérei voltak. Scott tábornok több is volt, Dylan valószínűleg az első világháborúban részt vevő amerikai csapatok első vezetőjére gondolt. Igencsak messze vagyunk a háborúellenes, antimilitarista ikonként elkönyvelt fiatal Dylantől… De érdemes felidézni, hogy ő már annak idején is elég hamar levetette magáról ezt a szerepet.

Sajnos mire eljutottam az utolsó számokhoz (Crossing the Rubicon, Key West), elfogyott a türelmem. Viszont két dologra rájöttem ennek a cikknek az írása közben. Az egyik egy sejtés, a másik egy bizonyosság. Azt hiszem, megfejtettem Bob Dylan dalírási módszerét: folyamatosan jár az agya, és ha eszébe jut egy jól hangzó sor,  azonnal leírja. Aztán amikor összegyűlt pár száz, összepárosítja azokat, amelyek ugyanarra a szótagra végződnek, és ezeket a párokat szerkeszti bele egy lazán meghatározott témáról szóló dalba. És nem vagyok normális, hogy nekiállok teljes Bob Dylan-lemezek elemzésének, ez volt az utolsó. Tőle ezentúl maximum egy-egy dalról fogok írni.