A sok idegeskedés közepette jólesik felidézni, hogy a lehető legjobb időben születtem és nőttem fel: a rock legjobb időszaka volt életem kísérőzenéje. (És a legjobb képregényeket is első megjelenésükkor olvashattam, de ez most nem tartozik ide.)

Bob Dylant és Joan Baezt még gimnazistaként fedeztem fel, Bruce Springsteent valamivel később, már az egyetemen. Dylantől a Lay lady lay, Baeztől a Sweet Sir Galahad volt az első, amit hallottam. 16 évesen még csak kislemezeket tudtam venni tőlük (George Jackson Dylantől, The night they drove Old Dixie down és Here’s to you Baeztől), aztán úgy 1975 környékén indult be igazából a lemezgyűjteményem, és szép türelmesen meg is vettem, amit csak lehetett. Dylantől a Desire, Springsteentől a Darkness on the edge of town. Baez akkor kicsit háttérbe szorult, őt már csak CD-re váltva pótoltam be.

Nemrég mindhárman új lemezt adtak ki. Eredetileg azt terveztem, hogy egyben írok róluk, de meggondoltam magamat. Eredetileg ugyanis azt gondoltam, Baezről csak néhány szót fogok ejteni. Az ő lemeze már két éve jelent meg, és ha nem is azonnal szereztem be, már megvan egy ideje. Meghallgattam, és miközben visszatettem a polcra, úgy éreztem, nem fogom egyhamar újra levenni onnan. Végtelenül elszomorított, hogy mennyire megöregedett a hangja. Bármennyire is szépen szólt, nem volt kedvem megint hallani. Baez a legnagyobb folkénekesnő volt, angol és amerikai klasszikus balladák legjobb előadója, hátborzongató élmények jutnak eszembe még most is róla. És azok a gyönyörű napok, amikor gimnazista koromban Sokféle Részögösök nevű együttesünkkel mi is játszottuk ezeket a dalokat. (Hosszasan fontolgattam, hogy le merjem-e írni ezt így: „játszottuk”. Mert valójában csak csodálatos énekesnőnk, Bánffy Eszter és virtuóz gitárosunk, Busztin Gyuri adták elő, és mi négyen, többi tagok döbbent áhítattal hallgattuk őket. Nincsenek már meg a magnófelvételek, és talán jobb is így. Még elsírnám magamat. De ott voltam, részese voltam, nekünk, magunknak szólt, rajtunk kívül nem hallotta ezeket így senki más. Játszottuk, marad így.)

Ekkor, 1974 környékén, Baez pályája már más irányban haladt, a balladák után jöttek a protest songok, egyre gyakrabban elektromos kísérettel, egyre inkább kiérdemelve a „folk rock” elnevezést. Nem is nagyon követtem, merre jár, de amikor hirtelen meg lehetett venni olcsón CD-n a korábbi lemezeit, éltem a lehetőséggel. Hát mit mondjak, vegyes érzéseket váltottak ki belőlem. A hangja mindig csodás volt, az előadásmódja érzelemgazdag, de néha nagyon nem jól választotta a dalait, egyszerűen nem passzoltak hozzá. Eleve azt sem értettem, miért nem ír több saját dalt, hiszen az a kevés, amit jegyzett, szinte mind remek volt. Kedvencem máig a Dylanről és róla szóló Diamonds and rust. Mert hát persze jól szólt Baez hangján a Brothers in arms (Dire Straits), a Biko (Peter Gabriel) vagy a No woman no cry (Bob Marley), de nem voltak jobbak az eredetiknél, a hangján kívül nem adott hozzájuk semmit.

Az 1989-es Speaking of dreams volt eddig az utolsó, amit megvettem tőle. Sok lemeze azóta nem is volt, ötévenként adott ki egyet. Olvasom, hogy ezeken is alig volt eredeti száma, viszont nem már jól ismert dalokból készített saját verziót, hanem fiatal szerzőktől énekelt, sőt némelyiküket meg is hívta zenélni a lemezeire. Azt is írja a Wikipédia, hogy ezek a lemezek többnyire még rockosabbak voltak, kivéve a 2008-as Day After Tomorrow-t. És aztán jött tíz év szünet, és jött a Whistle down the wind.

Második meghallgatásra sokkal kellemesebb és örömtelibb élmény ez a lemez, sőt tele van finom meglepetésekkel. Teljesen feloldódott az első utáni görcsöm, már nem arra gondolok a hallgatása közben, hogy milyen szomorú, hogy így megöregedtünk, rockzenészek és rockrajongók együtt.

Bármennyire is sajnálom, hogy Baez nem saját dalokat énekel, igazat tudok adni azoknak a véleményeknek (és Baez egy interjújában kifejtett érzéseinek), amelyek szerint teljesen magáévá tudja tenni ezeket a számokat. Dunsztom sincs, hány meghallgatott dalból szemezgette ki ezt a kilencet (a tizediket direkt neki írták, erre a lemezre), de nagyon jól sikerült a válogatás, ráadásul megidézi karrierjének legfőbb szakaszait. Kétségtelenül van egy lezárás jellege. Több dalnak is témája az elmúlás, a visszatekintés, mégsem vagyok benne biztos, hogy ez lesz az utolsó lemeze – azt hiszem, nem is mondott ilyet, csak a turnézástól búcsúzott el. Bár ha úgy nézem, hogy egy esetleges újabb tízéves kihagyás után már 87 éves lenne, amondó vagyok, hogy legyen mégis ez a méltó befejezés.

A lemez címe mindenesetre nagyon is erre utal: a Whistle down the wind kifejezés feladást, elküldést, távozást jelent. Ez egyben az első szám is, a két Tom Waits-dal közül az első.

I can't stay here
And I'm scared to leave
So kiss me once and then
I'll go to hell
I might as well be
Whistlin' down the wind

Elvis Presleyről olvastam valahol, hogy valóságos kaméleon volt, a neki írt számokat pont ugyanúgy énekelte el, mint ahogy azt a szerzőik előadták neki (csak persze sokkal királyosabban). De úgy elénekelni egy számot, mint Tom Waits – hát ez valószínűleg még rajta is kifogott volna. Szerencsére Baez ezzel meg sem próbálkozik. Írtam fentebb, hogy a nyolcvanas évekbeli feldolgozásai nem adtak sokat hozzá az eredetikhez. Ez most már egyáltalán nem igaz. Waits 1992-ben, alig 43 évesen írta és énekelte el ezt a mindenbe belefáradt, nyughatatlan vándordalt. A 78 éves Baeztől messze nem hangzik olyan pesszimistán.

And I know that I just may
Have been a way to pass your time
Just a stop along your way
As you were a stop on mine
(Be of good heart, írta Josh Ritter)

Mondanom sem kell talán, hogy Waitst jól ismerem, a többi dal szerzőjét viszont alig vagy egyáltalán nem. Utóbbiak közé tartozik Josh Ritter. Belehallgattam ebbe a számba a saját előadásában is. Érdekes, nem kifejezetten fiatal (44 éves) amerikai énekes, Baez már 2003-ban is feldolgozta az egyik dalát. Nem rossz, de nem érzek komoly késztetést, hogy jobban megismerjem. Hangulatos szám, kicsit közhelyes búcsúzós dal, befér a többi közé.

I need another world
A place where I can go
I'm gonna miss the sea
I'm gonna miss the snow
I'm gonna miss the bees
I'll miss the things that grow
(Another world, írta Anohni)

Egy olyan furcsa világban élünk, amelyben a környezetvédelem, a klímakatasztrófa politikai témákká váltak. Nagyon nehéz elhinni, hogy idáig jutottunk. Igaz, a zöld mozgalom kezdetekor sokan nem vették komolyan a fenyegető ökológiai veszélyeket. Pontosabban: a tudományos jóslatokat nem nagyon vonták kétségbe, de úgy voltak vele, hogy messze van ez még, elég, ha egy kicsit visszaveszünk pár dologból. A szelektív személygyűjtés végülis nem annyira kényelmetlen dolog, meg lehet szokni. Elképesztő, hogy manapság viszont hitkérdés lett ebből. Hogy a most kiebrudalt amerikai elnök képes volt a „szkeptikusok” élére állni.

Ebben a dalban Anohni már kész tényként kezeli, hogy a mi világunknak annyi, és menekülni kell egy másikba. Az ő neve rémlett nekem, gyors utánanézés után jött is az aha-felismerés. Elképesztő, nagyon egyedi hangú előadóról van szó. A transzgender Anohni ezt a dalt még Antony and the Johnsons néven jegyezte, 2008-ban. Ez is egy olyan szám, amelyet Baez képes a saját előadásmódjára formálni, de bevallom, az eredetit jóval erősebbnek, drámaibbnak tartom.

We build this up and we knock this down
We call our little mob a town
We nail a sign above the door
God bless our little civil war
(Civil war, írta Joe Henry)

Henry, aki egyben a lemez zenei rendezője is, a Wikipédia szerint „a kritikusok kedvencének” számít. T-Bone Burnett és Daniel Lanois nevével emlegetik együtt, úgyhogy sejtem, mire gondolnak. Azt hiszem, az ő lemezei is tetszenének nekem, majd nyitva tartom a szememet. Nehéz volt idézetet választani ebből a dalból, amely egy „polgárháborúba” torkolló párkapcsolat pillanatait meséli el. Tökéletesen illik a lemez tematikájához, illik Baez hangjához, tetszik.

If the past's another country, I'm at the border with my papers
(The things that we are made of, írta Mary Chapin Carpenter)

Carpenter egy olyan előadó, aki eddig teljesen elment mellettem (vagy én őmellette, ahogy vesszük), és ennek a számnak a szövege sem győzött meg arról, hogy valami lényegesből maradtam ki. Mintha egy „one-liner” gyűjtemény lenne, nem igazi vers. Amolyan szépen elénekelhető, érzelmes szám, amiből létezik sok száz. Baez verziója tisztességes, belefér egynek, de a lemez nem lenne rosszabb nélküle.

We argued where to lay the blame
On one man's hate or our nation's shame
Some sickness of the mind or soul
And how the wounds might be made whole
(The President sang Amazing Grace, írta Zoe Mulford)

Hát ez egy olyan dal egy olyan eseményre utal, amelytől még a magam fajta cinikus kutyának (az elnevezést boldogult Báti László professzor úrnak köszönhetem, egyetemista koromból) is könnybe lábad a szeme. Barack Obama elnökségének az egyik legmegrázóbb emberi pillanatáról van szó, amikor egy 2015-ben a Charlestonban meggyilkolt Clementa C. Pickney szenátor temetésén az áldozat méltatása közben elénekelte az Amazing Grace első verssorát. Erről írta ezt a dalt egy manchesteri folkénekes, Zoe Mulford. Elmondása szerint Baez éppen autót vezetett, amikor először hallotta a számot a rádióban. Annyira meghatotta, hogy muszáj volt leállnia, képtelen volt abbahagyni a sírást. Ha van olyan szám ezen a lemezen, amely elférne egy válogatáson a korai balladák mellett, hát ez az.

I'm the last leaf on the tree
The autumn took the rest
But they won't take me
I'm the last leaf on the tree
(Last leaf, írta Tom Waits)

A dal eredetileg Tom Waits a mai napig utolsó, 2011-es sorlemezén, a Bad as me-n jelent meg. Ekkor Waits már 62 éves volt, és volt oka azt érezni, amit a korosztályom szinte minden nap átél, amikor látja a hírfolyamában, hogy egykori mentorai vagy idoljai, vele egykorú, sőt már nála jóval fiatalabb kiváló művészek mintha egyre fokozódó tempóban távoznának körünkből. A dal szövege azért nem végig ennyire pesszimista, megidézi az örökkévalóságot is, amely a nagyoknak tényleg kijár. Baeztől is szép.

He led me through his castle hall
Then took my clothes and worked his will
And when he had and I lay there
From my head with a silver blade
He cut a lock of coal black hair
And bid me dress and go my way
(Silver blade, írta Josh Ritter)

Amikor Baez megkérte Rittert, hogy írjon egy eredeti dalt erre a lemezre, a szerzőnek rögtön beugrott, hogy annak idején mennyire szerette a Silver dagger című balladát az énekesnő legelső, 1960-as nagylemezének legelső számát. Remekül sikerült dal, megidézi, kiegészíti és modernizálja is annak a népdalnak a szellemét, mondanivalóját. Sokkal jobb, mint a másik Ritter-szám a lemezen, sőt szerintem az egyik fénypontja. Szintén bekerülhetne egy (na jó, kibővített) Best of Baezbe.

It's the bitter end we've come down to
The eye of the needle that we gotta get through
But the end could be the start of something new
When the great correction comes
(The great correction, írta Eliza Gilkyson)

A hatvanas években sokkal könnyebb dolga volt Baeznek, ha egy ütős protest songot keresett. Phil Ochs, Woody Guthrie, Pete Seeger, a korai Dylan, bőséges volt a választék. Hogy manapság miért nem írnak ilyeneket (mármint jókat és emlékezeteseket, mert a téma azért nem tűnt el teljesen), annak a megfejtésére nem vállalkoznék. Az amerikai Gilkyson 2008-as dala nekem ezeknél jóval halványabb. Kitartása dicséretes, hogy már ötven éve átkozza az imperializmust, de aligha véletlen, hogy csak egy szűk kör ismeri a nevét. Eddig én sem tartoztam ebbe a körbe, de tervezem, hogy hallgatok még tőle dolgokat. Baez lemezén azért jó helyen van, hozzájárul a tartalmi és hangulati egyensúlyhoz.

Down by deep water where sweet linden stand
I saw pretty Polly wringing her hands
The song that she sung made the whole grove to ring
My Billy has left me to fight for a king
And I wish the wars were all over
(I wish the wars were all over, írta Timothy Connor verse nyomán Tim Eriksen)

A lemez utolsó szám egy igazi különlegesség, a dal szerzője pedig izgalmas felfedezés a számomra. Tim Eriksen amerikai népzenész, zenekutató és oktató, számos hangszer mestere a legkülönbözőbb zenei forrásokat és hatásokat kombinálja, egészen egyedi módon értelmez újra közismert dalokat. Ezt a dallamot 2008-ban szerezte egy Timothy Connor nevű amerikai privatér szövegéhez. Connor az amerikai függetlenségi háborúban esett brit fogságba, verseit a börtönben írta. Motívumai, fordulatai gyakoriak a korabeli dalkincsben. Ezzel a „félig népdallal” tulajdonképpen bezárul a kör, visszatérünk Baez korai lemezeinek a hangulatához.

Mondtam már, hogy ajánlom ezt a lemezt? Ha még nem, akkor most mondom.