Röviden: új magyar képregények 2019 tavaszán, 2. rész, plusz egy hosszabb fejtegetés
2019. június 22. írta: Bayer Antal

Röviden: új magyar képregények 2019 tavaszán, 2. rész, plusz egy hosszabb fejtegetés

Négy újabb magyar képregény, amely mostanában jelent meg. Az előző körben jól bevált ez az „első benyomások – erősségek – gyenge pontok” módszer, úgyhogy most is ezt alkalmazom.

laszlomark_kisfiu.jpg

László Márk: A kisfiú és a szellembohóc (Szépirodalmi Figyelő)

Erről a kiadványról lekéstem a fesztiválon, ugyanis örvendetesen jól fogyott. Olyannyira, hogy legfrissebb értesüléseim szerint már egy utánnyomáson gondolkodik a kiadó. De ez még nyilván arrébb van, és a pécsi fesztiválon sikerült előbb elolvasnom (szomszédok voltunk a Szépirodalmi Figyelővel, és a forgalom elég csendes ahhoz, hogy legyen rá idő), majd egy barterügylet keretében meg is szereztem, így azóta elolvastam másodszor is.

Első benyomások: Mind az első, mind a második olvasás után maradt bennem egy kis értetlenség, hogy mi is ez valójában. Mintha keverednének benne a zsánerek: egy kicsit gyerektörténet, egy kicsit melodráma, egy kicsit horror is. Úgy tudom, eredetileg diplomamunkának készült, nem feltétlenül kiadásra, lehet, hogy ezért nem lett markánsabban ilyen vagy olyan, talán meg akarta mutatni a szerző, hogy mi mindent tud ő (illetve mi mindent tud a képregény). Mindebből az következik, hogy bár kellemes olvasmány, nem nyújt maradandó élményt.

Erősségei: Következetes rajzstílus, magabiztos grafikai kivitelezés, jól követhető narráció. Imponáló fekete-fehér technika, amely komplexebb, mint amilyennek látszik. Markánsan megrajzolt, jól felismerhető karakterek. A plánozás, keretezés teljesen rendben van, tökéletesen szolgálják a történetvezetést.

Gyenge pontjai: A történet felvezetése aránytalanul hosszúnak tűnik, főleg ahhoz képest, hogy „nem igazán történik benne semmi”. A feliratok és a hanghatások angolul vannak, amit semmi sem indokol. (Illetve csak egy reménybeli angol nyelvű kiadás indokolhatja ezeket, de nincs belőlük olyan sok, hogy ne lehetett volna két változatot készíteni.)

Összességében úgy gondolom, hogy László Márk első hosszabb képregénye jó belépő, és rajzolóként szép jövő állhat előtte, akár exportra is dolgozhat, ha megtetszik a stílusa egy külföldi kiadónak. Arról azonban nem vagyok meggyőzve, hogy íróként is helyt tudna állni, bár egy igazán személyes történetet megnéznék tőle.

nyolcvankrajcar.jpg

Nyolcvan krajcár (Zsiga Henrik-Csaba Tímea, Központi Statisztikai Hivatal)

Ha van képregény, ami a „semmiből jött”, ha van kiadó, amelytől nem vártunk képregényt… Ki hitte volna, hogy a KSH egy ilyennel fog előrukkolni? Mint az előszóból kiderül, az intézmény fennállásának 150. évfordulójára meghirdetett novellapályázat nyertes művét dolgoztatták fel képregényként (a novella itt olvasható). Hogy miért, ki tudja, de jól tették. A könyvfesztiválra jelent meg. A történet főszereplői Keleti Károly és egy meg nem nevezett szegény származású fiatalember, akit kitanít a statisztika alapjaira.

Első benyomások: Vékonyka, de szépen kivitelezett füzet. Ahhoz képest, hogy egy „outsider” jelentette meg, és hogy a szerzők sem ismertek képregényes körökben, egész jól sikerült szakmai szempontból is, de azért van benne pár elhibázott dolog.

Erősségei: A történet jól meg van írva, és az adaptáció terjedelme arányban van a novellával, a sztori jól követhető. A történet tanulsága nem tolakodó, hanem egyszerre megmosolyogtató és felemelő. A rajzstílus egyedi és nagyjából következetes.

Gyenge pontjai: A legbosszantóbb a betűválasztás, egy ilyen stilizált rajzhoz egyszerűen nem passzol ez a fantáziátlan font. A buborékok szinte kivétel nélkül túl nagyok a szöveghez képest, és így túl sokat takarnak ki a rajzból. A kiemelt, „hangos” szövegek kézzel lettek ugyan beírva, de azok különösen „lötyögnek” a szóbuborékokban. Szintén zavarónak találom a képek közötti keretek szélességét, aránytalanul nagyok ahhoz képest, hogy milyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz a történet terében és idejében.

Néhány oldalon illetve néhány képen buborékdömping van, az utolsó párbeszédnél különösen. Ezt a módszert a szuperhősös képregényektől leshette el a rajzoló, illetve talán volt egy oldalhatár, ami miatt sűríteni kellett, mindenesetre ez egy kis dramaturgiai botlást okoz az én szememben.

A szereplők sokszor csak azért ismerhetők fel, mert nincs belőlük sok, illetve a ruházatuk és a hajviseletük segítenek. Ha csak simán egymás mellé tennénk ugyanannak a karakternek az összes megjelenését, elég sok eltérést látnánk köztük. Nem derül ki egyértelműen, hogy a címlapfestmény is a rajzoló műve-e, de kicsit félrevezető, hogy mennyire más stílusban készült. És ott mintha lefolyna valami Keleti Károly bajszán…

Megjegyzés: Keleti magánéletéről, egyéniségéről nem sok mindent találtam a neten, úgyhogy nagy valószínűséggel kitalált történetről, tanmeséről van szó.

kalman_csontvary.jpg

Kálmán Áron: Csontváry (Scolar kiadó)

Nyugat-Európában, főleg Franciaországban és Hollandiában már hosszú évek óta „divat” festők élete alapján képregényt készíteni, ezeket nem egyszer alapítványok, múzeumok támogatják. Nemrég hozzánk is eljutott Typex Rembrandtja, és ide sorolható a Gradimir Smudja által festett Vincent és Van Gogh is. Örömteli, hogy végre van ilyen magyar szerzőtől, magyar festőről is, ahogy az is, hogy Kálmán Áron vállalkozását egy nagyobb kiadó karolta fel, a könyvfesztiválra jelentette meg. Még ennél is örömtelibb lenne, ha sikeres lenne a kiadvány, és ha a sikeren felbuzdulva további hasonlók készülnének. Téma van bőven.

Első benyomások: Szép és tartalmas kiadvány, komoly munka. A történet pontosan, kicsit rövidítve követi Csontváry önéletrajzát, amely olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban is.

Erősségei: Egyszerűnek látszó, de magabiztosan és következetesen alkalmazott rajzstílus, ízléses színhasználat, rendben van a beírás is. Mindvégig érződik az empátia az alkotóművész iránt, a megértő azonosulás nézőpontjával és emlékezetével, minden oldalból és képből sugárzik a szerző tisztelete és szeretete Csontváry iránt.

Gyenge pontjai: Nem annyira gyenge pont, pláne nem hiba, hanem csak egyfajta hiányérzet, ami megfogalmazódik bennem. Értem, hogy más volt a koncepció, és elfogadom, hogy Áron ehhez tartotta magát, több pedig nem fért bele ebbe a 64 oldalba, de az alapján, amit tudok róla (pedig az nem sok), Csontváry egy nagyon izgalmas és vitatott egyéniség volt. Azáltal, hogy rajta kívül alig vannak szereplői a történetnek, nem kapunk rá esélyt, hogy megtudjuk, miként is vélekedett róla valóban a világ. Persze lehet, hogy tényleg nem került hozzá annyira közel senki, hogy ebből ki lehessen hozni valami érdemit. Mindenesetre ez a „meg nem értett zseni az egész világ ellen” kép, amit csak a képregény utolsó néhány kockája ellensúlyoz, amikor a nagyközönség végre áhítattal nézi a kiállított művet, kicsit túl egyszerűnek tűnik. Vagyis talán egy kis dramaturgi megdolgozással még jobb lehetett volna a történet.

(Abszolút nem idevaló megjegyzés: köszönöm a Microsoft helyesírás-ellenőrzőjének, hogy megtudtam, az „áhítat” szót hosszú í-vel kell írni.)

hegyi_dia.jpg

Hegyi Olivér: Dia (magánkiadás)

Kakukktojás, amennyiben ez a képregény még 2018-ban jelent meg, sőt jelölt volt az idei Alfabéta-díjra. Hogy miért csak most írok róla? Mindjárt kiderül.

Pár héttel ezelőtt belekezdtem egy „A zsűritag nehéz helyzetben volt” munkacímű cikkbe, amelyben az Alfabéta-jelöltekről és magáról a zsűrizésről lett volna szó. Ezt aztán félretettem, mert a jelöltek egy részéről már írtam korábban, és mert a folyamatot illetően még mindig nem érlelődtek meg bennem kellőképpen az esetleges következtetések. Annyit azonban elárulok, hogy – bár a végeredmény egyértelmű volt, mindkét kategória nyertese meggyőző előnnyel végzett az élen – egy bizonyos képregényt illetően parázs vita alakult ki a zsűrin belül. És ez a Dia volt.

Ami engem illet, az „első benyomások” nagyon kedvezőtlenek voltak. Bár jómagam szinte egyáltalán nem tudok rajzolni, van bennem egy nehezen leküzdhető intolerancia a „rossz” rajzokkal szemben. Ez nálam nem a realizmus csodálatát jelenti, sőt sokkal többre tartom a személyes stílust – ha képregényt olvasok, nem fényképszerű pontosságot várok, hanem egy egyediséget, következetes kivitelezésben. De ha azt látom, hogy „ilyet én is tudnék”, ott már baj van. Van önkritikám, sosem mutatnám meg senkinek a firkáimat (nincs is mit, középiskolás koromban rajzoltam képregényt utoljára, a pad alatt, és természetesen kidobásra került).

Márpedig a Dia első látásra pontosan így néz ki: mint egy kb. 10 éves gyerek vagy egy minden tehetséget nélkülöző, de lelkes felnőtt rajzai. A szereplők rondák, a testtartásuk merev és suta, díszletek-hátterek alig vannak, és ha mégis, nincs mélységük.

Szóval megvettem a kötetet a Hungarocomixon a szerzőjétől, és amikor otthon elkezdtem olvasni, szinte csak a döbbenet miatt nem tettem le már a tizedik oldalon. Hanem elmentem a huszadikig (nem, Microsoft-spellchecker, ez nem hosszú ú), és csak akkor. Megállapítottam, hogy ez nem nekem való, félretettem, és azt hittem, soha többé nem is fogom elővenni.

Hogy ez mégsem így lesz, annak az első jelét Kránicz Bencének a Filmvilágba írt rövid kritikája adta. Picit csodálkoztam ugyan ezen, de mivel Bence közismerten érdeklődik a zine-ek és egyéb alternatív cuccok iránt, betudtam ennek a hajlamának. De aztán valaki nevezte a díjra, az előzsűriben pedig kapott elég voksot ahhoz, hogy jelölt is legyen, úgyhogy muszáj volt elővennem megint.

Ezúttal valamivel tovább jutottam, de megint erősebb volt az az érzés, hogy az időmet vesztegetem vele, ez nem egy jó képregény. Bár az Alfabéta-szavazás részletei titkosak (és azok is maradnak), nem nehéz kitalálni, hogy hová soroltam a hat döntős között. Aztán ahogy befutottak a voksok, indoklással alátámasztva, alig hittem a szememnek, hogy – az én „szakmai” véleményemhez képest – milyen jól szerepel a Dia. Sőt még olyan zsűritagok is találtak benne komoly érdemeket, akikről azt hittem, még nálam is finnyásabbak a rajz tekintetében.

Ekkor már nagyon elfogott a kíváncsiság, de mielőtt megint rászántam volna magamat egy újabb körre, a kedvezően nyilatkozó zsűritagokat faggattam ki. Ebből a részben privátban, részben körlevelezésben folytatott eszmecseréből helyenként komoly, elméleti jellegű vita is kialakult.

Hát ezek után már muszáj volt behatóbban tanulmányozni a Diát. Ahhoz túl tömény volt a 130 oldal, hogy ugyanolyan alapossággal olvassam, mint egy Pókembert vagy egy Majomdarálót, de végigmentem rajta, és sikerült végre megértenem, milyen erényei győzték meg zsűritagtársaimat. (A megértés nem egyenlő az egyetértéssel, teszem hozzá.)

Szóval mindezek figyelembevételével:

Első (plusz második, harmadik, negyedik) benyomások: Egyedi, a képregény hagyományaival és szabályaival nemigen törődő, képeket és szövegeket különböző módokon használó és keverő, nyughatatlan mű, amelyben komoly alkotói munka fekszik, viszont komoly erőfeszítést kíván a befogadójától is.

Erősségei: Mai történet, hús-vér szereplőkkel, olyan témákról és problémákról, amelyek az alkotó korosztályát (és a nála is fiatalabbakat) foglalkoztatják. A párbeszédek teljesen hitelesek, így beszélnek az utcán, így kommunikálnak az interneten, kiváló füle van ehhez a roppant empatikus szerzőnek.

Gyenge pontjai: Nehéz eldönteni, hogy a rajz egyszerűsége mennyire szándékos (vagyis hogy tudna-e ennél „szebben”, felnőttebben is rajzolni az alkotó, vagy tudatosan választotta ezt a szinte primitív ábrázolásmódot, és ha igen, miért döntött így). A narráció kísérleti megoldásai számomra esetlegesnek, hangulati csapongásnak tűnnek, nem a monotónia tudatos megtörését szolgálják a szememben. A kizökkentő hatáson nehéz felülkerekedni.  A szedett szöveges oldalak még szemüveggel is nehezen olvashatók. Ha sikerül is megszokni a rajzstílust, a 130 oldal túl sok belőle egyhuzamban (ezt még a méltatói közül is kiemelték páran), ha viszont megszakításokkal olvassuk, nehéz visszazökkeni a történetbe.

Konklúzió: a Dia legfőbb érdeme számomra az a sok gondolat, amely nélküle nemigen fogalmazódott volna meg. Ám mivel egy képregény legfőbb célközönsége mégiscsak a rendszeres képregényolvasók halmaza, akikről pedig elég jól tudni, hogy milyen elvárásokat támasztanak egy képregénnyel szemben, nagy többségük el sem fog jutni addig, hogy ilyen jellegű gondolatokra ébredjen. Ami nagy kár lenne, amennyiben egy formabontó remekművet hagynának ki „képregénysznobizmusból” – de a Dia nem az. Hegyi Olivér elsősorban animációs rendező, kíváncsi vagyok, lesznek-e még képregényei.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.