Nem olyan röviden: Loki
2019. március 16. írta: Bayer Antal

Nem olyan röviden: Loki

loki.jpgVegyes társaságban kínos helyzetbe kerül az értelmiségi, ha bedobja a „giccs” szót, és magára vessen, ha pillanatokon belül lesznobozzák. Márpedig a képregényolvasóknál vegyesebb társaságot elképzelni sem lehet, egyaránt vannak köztünk egyetemi professzorok és félalfabéták, és ha létezik is egyáltalán „átlagos olvasó”, azt az egyet biztosan tudni lehet róla, hogy kikéri magának az átlagosságot.

De jogos egyáltalán, ha Robert Rodi és Esad Ribic Loki című képregényéről a „giccs” jut az eszembe? Mivel a kifejezésnek nincs egyetlen egy általánosan (és főleg nem az „átlagos olvasó” által is) elfogadott meghatározása, felütésként javaslom átfutni a magyar wikipédia szócikkét:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Giccs

Más nyelveken is tudók fokozhatják bizonytalanságukat, ha tovább kattintgatnak, és csak vérmérsékletükön múlik, hogy mikor legyintenek bosszúsan és hagyják a fenébe a művelődést a témában.

Egy kicsit frusztrált legyintés után végül hajlamos vagyok felmenteni a Lokit a giccsvád alól, de ennyivel nem ússzák meg a szerzők.

Az eredetileg 2004-ben, négyrészes minisorozatként megjelent történet kilép a Marvel-képregények egyébként is meglehetősen sérülékeny kontinuitásából, és egy nagyon konkrét, elképzelt momentumra koncentrál: Loki, a bajkeverés istene ezer és ezer év után végre sikerrel járt, legyőzte féltestvérét, Thort, letaszította trónjáról nevelőapját, Odint, rabságba ejtette Baldert, Sifet és Heimdallt, akik mindig riválisa mellé álltak, és most készül megkezdeni az uralkodást, amire annyira vágyott. Vagy mégsem?

A Loki lényegében egy belső monológ, amelyben a főszereplő önvizsgálatot folytat, szembesülve érzései és indítékai ambivalenciájával. Képregényben a monodráma roppant unalmas lenne, ezért a narráció emlékképek felidézésével és Loki élete tanúinak felsorakoztatásával operál: megjelenik Hela, a halál istennője, aki alig várja, hogy Loki kivégezze Thort, és ő megkaparinthassa a viharisten lelkét, Karnilla, alkalmi szövetségese és egyben a tökéletes lovag, Balder szerelme, sőt még rég elfelejtett igazi anyja is, akinek a primitívségét látva Loki elborzad (mert ha valaki, ő aztán tényleg sznob).

Az önvizsgálatnak szentelhető idő korlátozott, hiszen Thor csak átmenetileg gyengült meg, Loki nem halogathatja akármeddig a döntést. De miután rádöbben, hogy több ezer év ide vagy oda, egyszerűen nincs felkészülve arra, hogy uralkodjon, és képtelen saját azonnali vágyain túleső távlatokban gondolkodni, végül a kétségek győznek. Hogy aztán az utolsó képen kire vagy mire sújt le Thor kalapácsa, nagyjából ugyanannyira nyitott kérdés, mint a Gyilkos tréfa végkimenetele.

Érvényes-e azonban azt állítani, hogy ez „az érem másik oldala”, a „hallgattassék meg a másik fél is” tanulságos példája? Abban, aki olvasott előtte pár tucat Marvel-képregényt Thor és Loki szereplésével, ez az öngyötrés legfeljebb némi szánalmat gerjeszthet, felmentést azonban biztosan nem nyújt a bajkeverőnek, hiszen rengeteg disznóság szárad a lelkén. A kiragadott pillanat csak annak a szemében fogadható el tragédiának, aki nem tudja, honnan lett kiragadva a pillanat.

Robert Rodi tehát – aki bevallottan nagy rajongója Shakespeare-nek – egy félmodern királydráma megalkotásáról álmodott, célját egy kegyes csalás által érte el. Ha nem tudnánk mindazt, amit tudunk, együtt éreznénk szegény Lokival, akinek különösen nehéz gyermekkora volt. De tudjuk.

Nem bizonyítható tehát, hogy Rodi „többnek akarta mutatni munkáját, mint ami”, de a Marvel-univerzum túl összetett ahhoz, hogy alkalmas legyen egy érvényes elgondolkodásra a hatalomvágy gyökereiről. A regényíróként, saját művek szerzőjeként is tevékenykedő Rodinak megbocsáthatjuk, hogy egy franchise-zal dolgozva csak egy a hálózat egyes elemeinek a rövidre zárásával tudta kifejteni mondanivalóját.

Vizsgáljuk meg most a képregény másik összetevőjét, a vizuális megvalósítását. Ahogy a történetnek, a rajznak (illetve jelen esetben festett grafikának) is van egy erős koncepciója. Ribic stílusa jelentősen elüt attól, amit megszoktunk a szuperhősős képregények többségénél, és már maga a választott technika azt sejteti, hogy volt ebben egy komolyabb művészi szándék. (Elvégre mi másért vállalná be egy alkotó azt a jóval több időt igénylő módszert?)

A festett képregények, címlapok, kártyák többnyire pengeélen táncolnak, elvégre a vizuális giccset könnyebb felismerni, mint a szövegeset. Nem kétséges, hogy kiváló mesteremberek vannak a képregény- és borítófestők között, de ez nem technika kérdése. Vannak, akik giccsnek tartják Boris Vallejo, sőt Frank Frazetta munkásságának nagy részét is. Ennek a vélekedésnek azonban az a nem kicsit sznob alapja, hogy amikor festményről beszélünk, olyasmire gondolunk, amit múzeumokban és galériákban látni, és a festészetet „magas”, a borítófestést „alacsony” művészetnek tekintjük. Ez az egyszerű, formális megkülönböztetés azonban a huszadik század második felére tarthatatlanná vált.

A giccsvád fenntarthatósága tehát megint csak a szándékon múlik. Nem állítom, hogy szakértője lennék Vallejónak és Frazettának, így csak azt ismétlem, amit másoktól olvastam: Frazetta azért nem tekinthető giccsnek, mert hiperrealista festményei egy sötét, rejtett világot építenek, Vallejo viszont azért igen, mert csak az érdekli, hogy jól mutasson a választott póz vagy jelenet. Ezen egészen biztosan lehet vitatkozni, de nem velem, mert nem győzöm elégszer mondani, hogy nem ismerem őket eléggé – ha nem jó példa a szándékok megkülönböztetésére, elnézést, de attól még remélem, érthető.

Mint pár bekezdéssel fentebb megelőlegeztem, a választott stílusnak van koncepciója, amelyet nagyrészt következetesen végig is visz Ribic. A homályos, elmosódott hátterek egy sejtelmes hangulatot teremtenek, amelyben úgy érezzük, bármi megtörténhet. Teljesen egyértelmű, már-már túlságosan is az, hogy miért nem látjuk soha a rabul ejtett, majd kiszabadult Thor arcvonásait, aki csak az emlékképekben jelenik meg teljes valójában. (Az, hogy egyáltalán megjelenik, érzésem szerint tompítja a drámai hatást, de érthető, hogy a hősies figurát nem lehetett teljesen kihagyni.)

Sokat ront azonban az összképen a női szereplők ábrázolása. Nem elég, hogy mindegyiküknek a lehető legmeztelenebb változatát választották a szerzők (különösen feltűnő ez Hela esetében, aki máshol nagyon ritkán pucérkodik), de még pózoltatják is őket, mintha egy pornófilm castingján lennénk. Megint csak Hela a legrosszabb példa erre, az egyik képen úgy ki van facsarodva a teste, hogy egyszerre látszódjon mindkét keble és a feneke, ami még egy halálistennőnek is elég fájdalmas testtartás lehet. Ezen a ponton a giccs és a pornográfia kezet nyújtanak egymásnak, egyik a művészet, másik az erotika szándéktalan paródiája.

Összefoglalva: a vizuális megoldást is felmentem a giccsvád alól, ám a „fan service” vádja alól nem.

Különleges, egyedi kötet a Loki, ez nem kérdés, és több szinten is értelmezhető. Annak, aki kíváncsi egy ilyen értelmezési lehetőségre, melegen ajánlom Scheirich Zsófia írását. Teljesen érthető, hogy megjelentette magyarul a képregénykiadáshoz visszatérő Fumax kiadó (amelynek ezúton is köszönöm a recenziós példány biztosítását).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.