King Crimson másodszor
2018. július 01. írta: Bayer Antal

King Crimson másodszor

Úgyszólván ölembe pottyant a lehetőség (a Budapest-Bécs vonaton ülve Facebookon láttam, hogy egy ismerősöm meghirdet egy feleslegessé vált jegyet), lecsaptam rá, és elmentem életem második King Crimson-koncertjére, a Müpába.

Aligha én vagyok az első, aki észrevette, hogy 60 fölött másképp működik az ember memóriája. (Vagy már 50 fölött is észrevettem? Ki emlékszik…) Azt biztosan tudom, hogy voltam már King Crimsonon, azt is, hogy hol (Millenáris, szabadtér), de hogy mikor, azt csak nagyjából, és minden más körülményt – hány tagú volt a zenekar, kikből állt, miket játszottak – nehezemre esett felidézni. Bezzeg 30, 40 évvel ezelőtti koncertekre kristálytisztán emlékszem (legalábbis azt hiszem).

Szóval jön megint a külső segítség, az internet, és lehet is benne bízni, megvan a pontos dátum (2003. július 15.), letölthető a setlist, még maga a koncert anyaga is (nem költök rá 10 eurót, csak belehallgatok), máris jobb a helyzet.

Mindkét koncert remek volt, és mintha a két koncertet nem ugyanaz a zenekar adta volna. Persze nem is, hiszen a korábbira négy, a mostanira nyolc tagú együttessel érkezett Robert Fripp, és csak a(z egyik) dobos volt azonos. A 2003-as lényegében egy lemezbemutató volt, a The Power to Believe című, akkor vadonatfriss albumot (azóta tényleg nem is készült újabb? nahát..) játszották pont azok, akik felvették, a 2018-ason több korszakukból is válogattak, és a zenészek közt négy olyan is volt, aki egyetlen nagylemezen sem szerepelt. De azért mindkét koncert nagyon is egyértelműen és jellemzően Robert Frippé volt.

kingcrimson2003.jpg

2003, Millenáris - kép a King Crimson Club honlapról

Fripp akkor is, most is leült a jobb szélre, felvette a fülhallgatóját, és elzárkózott a külvilágtól, a közönségtől, a zenésztársaktól. Fripp saját magának zenél, mindenki más csak meg van tűrve. Vegyük megtiszteltetésnek.

Hogy a King Crimson nem egy hagyományos rockzenekar, nem is kérdés. Az első lemezüktől kezdve – amely a progresszív rock egyik meghatározó klasszikusa – folyamatosan kísérleteztek, ráncigálták a határokat. A tegnapi fellépésre öltönyben vonultak be, és úgy foglalták el helyüket, ahogy az úgynevezett komolyzenei koncerteken szokás. Nem ugráltak, nem rohangáltak, nem hajoltak össze vokálozni, mindenki ugyanott állt vagy ült mindvégig. Beskatulyázhatatlanul egyedi zenéjükre, előadásmódjukra a legjobb szó a „fegyelmezett”. Biztos nem véletlen, hogy az első újraalakuláskor Fripp fontolóra vette, inkább Discipline néven fusson a zenekar – ez végül a visszatérő lemez címe lett. És bár nem állítom, hogy ismerem a teljes életművüket, azt tartom a legjobbnak, legjellemzőbbnek.

Bár éppen a Discipline idején lépett be a zenekarba, és onnantól kezdve Fripp után a leginkább meghatározó egyéniség volt, Adrian Belew nem fért bele ebbe az új felállásba. A két koncertet összehasonlítva nem véletlenül döntött úgy Fripp, hogy őt nem hívta be. 2003-ban Belew volt az, aki énekelt, aki életet vitt a koncertbe, aki mozgott, aki mosolygott, aki beszélt a közönséghez, miközben Fripp – ahogy beesteledett – egyre inkább láthatatlanná vált a maga kis sarkában. A 2018-as King Crimsonban ilyesmi nem lehetséges.

Mondanám, hogy hiányzott nekem tegnap Belew, mert a másodgitáros szerepét betöltő Jakko Jakszyk engedelmes végrehajtónak tűnt csupán. Tisztességesen látta el feladatát, látszott rajta, hogy átéléssel énekel, de semmi különöset nem nyújtott. De nem mondhatom, mert ez a koncert valóban Belew nélküli tökéletességre volt komponálva. Ez a tökéletesség azt is megkívánta, hogy ne csak a zenészek, hanem a közönség is a fenekén maradjon mindvégig, ahogy megkomponált zenei előadásokon illik. A Millenárison álltunk, illetve azért csak megmozgatott minket az a zene, fegyelmezettsége dacára előtörtek rockos gyökerei.

Az élményt most más adta. Amikor tudatosodott bennem, hogy három komplett dobszerkó van felállítva a színpad előterében, megrökönyödtem. Számomra bizonyított tény, hogy egy dobos is képes elég zajt csapni, egy dobszólónál unalmasabb dolgot pedig el sem tudok képzelni. Abszolút pozitívan csalódtam, ebben a felállásban a három kiváló dobos jelentette a dinamizmust, az életet, csodásan működtek együtt, hol egyszerre, hol külön-külön, hol egymásnak válaszolva. Újra kell fogalmaznom a tételt: egy dobszóló lehet unalmas, de egy dobtrió nem.

kingcrimson2018.jpg

2018, Müpa - kép a koncert Facebook-eseményéről

Fripp maga bábjátékosként irányított a jobb szélről, láthatatlan zsinórok helyett zenei témákkal, amiket átvettek szorgalmas segédei. A basszgitáros Tony Levin a diszkréció szobra volt, hegyeznem kellett a fülemet, hogy észleljem és értékeljem nélkülözhetetlen jelenlétét. A billentyűs, akit nem ismertem eddig, nem alkotott igazán maradandót, de hát azok a mellotron-futamok, amelyeket a régi lemezekről vett át, ma már nem is kívánnak akkora hangszeres tudást, mint Ian McDonald idején, amikor még csak próbálgatták, hogy mit is tud egyáltalán egy ilyen kütyü. A hosszú idő után visszatérő Mel Collins volt az egyetlen, akinek megengedtetett az improvizálás, fuvola- és szaxofonszólói hallatán azonban önkéntelenül is arra gondoltam, mit tudna kihozni ezekből egy Jan Garbarek vagy egy Borbély Mihály.

A repertoár meglepett, nem is igazán tudom hová tenni magamban ezt a kombinációt. Persze, hogy megható volt hallani az annak idején sercegésig elhasznált első lemez öt számából négyet, de nosztalgia ide vagy oda, komplexitás tekintetében nincsenek egy ligában a későbbi szerzeményekkel. Ráadásul a Moonchildot és az Epitaphot nem is szeretem soha – szerencsére nem húzták el olyan hosszúra őket, mint a régi lemezen. Valahogy éreztem, hogy jönni fog még az In the Court of the Crimson King is – és valóban, ez lett az első ráadás, amibe szegény Jakszyknak belecsuklott a hangja, többször is elfordult köhögni. Akkor fogtam fel, hogy ez az ember végig betegen játszott, nem csak a meleg miatt törölgeti három percenként a homlokát. De összeszedte magát, és a legeslegutolsó 21st Century Schizoid Mant botlás nélkül végignyomta.

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a már most 73 éves Fripp tizenöt év múlva megint eljöjjön Budapestre, és ha mégis, arra én kíváncsi lennék. Esetleg ha jövőre, megint egy másik felállásban, megint más felfogásban… esetleg Adrian Belew-val… Hát azt megfontolnám. De azt hiszem, lelkem mélyén beletörődtem abba, hogy ez volt életem második és utolsó King Crimson koncertje. Próbálom erőltetni a memóriámat, hogy ne felejtsem el, milyen is volt. Hogy jó volt, azt biztosan nem fogom.

(Utóiratnak egy érdekesség: a 21st Century Schizoid Mant élőben először a Syriustól hallottam, az akkor frissen csatlakozott Tátrai Tiborral, a Tabánban.)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.