The EpicLine Saga, Episode XII
2015. május 15. írta: Bayer Antal

The EpicLine Saga, Episode XII

epicline12.jpgAki a magyar képregénymagazin honlapján vagy Facebook-oldalán követte az elmúlt bő másfél év történéseit, megalapozatlan lelkesedések és kiforratlan döntések sorozatának, egymásnak néha gyökeresen ellentmondó fordulatok láncolatának vélheti az EpicLine eddigi sorsát, és bosszankodhat, hogy miért kellett annyi szép tervet megcsillantani, aztán meg oly sok mindenből kihátrálni, torzóként hagyva szinte valamennyi megkezdett történetet.

A magunk részéről a fejleményeket pár lépéssel közelebbről nézve jóval nagyobb adag empátiával figyeltük az eseményeket, és a „piaci” helyzet pontos ismeretének a birtokában értjük valamennyi döntés és fordulat okát, hátterét. Átéltünk mi is hasonló lelkesedéseket, hoztunk hasonlóképpen elhamarkodottnak bizonyult döntéseket, adódtak a mi kiadói gyakorlatunkban is egymásnak ellentmondó fordulatok. A „mi” itt nem fejedelmi többes szám, hiszen a 2005 környékén nagyjából egyszerre indult kiadók között mások számára is kísértetiesen ismerősek lehetnek ezek a helyzetek. Ha a konkrétumok különböznek is, temperamentumtól, lehetőségektől, bátorságtól függően, mindannyian megfizettünk valamennyi tanulópénzt.

És sajnáljuk, hogy most Spurival is így esett.

Okoskodni ezen a ponton felesleges. Korábbi, többször is megírt kritikáimat fenntartva (névválasztás, pozícionálás, szerkesztési elvek, munkamegosztás) egy pillanatig sem gondolom, hogy kibici tanácsaim bármelyikének a megfogadása esetén bizonyosan másképp alakulnak a dolgok. És nem tetszenek az innen-onnan hallatszó „én megmondtam előre” jellegű megjegyzések.

Bár az EpicLine most kivonul az újságos piacról, bár a jelek szerint a MidWay9 csak egy név marad, a FrameBreak pedig egyke, úgy gondolom, hogy érdemes volt próbát tenni (és remélem, nem járt a kiadó számára nehezen elviselhető anyagi veszteséggel). Biztos vagyok benne, hogy Spuri és a teljes 5 Panels csapat jó pár tanulsággal gazdagabb lett, profibbá vált, és mivel még mindig nagyon fiatalok, azt sem tartom kizártnak, hogy egy nyugodtabb pillanatban előállnak egy másik, érettebb ötlettel, amellyel visszatérhetnek az országos terjesztéshez. Még akár ezen a címen is.

A sors iróniája, hogy az új évadra beharangozott változás, az átállás a számonkénti teljes történetekre életképes ötletnek tűnt. A 12., immáron csak „rendezvényes” szám is alapvetően ebben a szellemben készült, és könnyen el tudom képzelni, hogy a havi teljesítési kényszer megszűnésével kiegyensúlyozottabb tartalmakat fogunk kapni – mi, akikre a továbbiakban is számíthat az alkotógárda, ha már az alkalmi olvasóktól kénytelen lemondani.

Valószínűleg teljesen szubjektív érzés, hogy a Vadregény 3. része olvasmányosabb és igzalmasabb az előző kettőnél, és arról van szó csupán, hogy jobban működik egymagában, mint egy másik, hosszabb, más jellegű történet elfogyasztása után közvetlenül. Igaz, most sincs egyedül a magazinban, de az egyoldalasok nem jelentenek a számára „konkurenciát”.

No nem azért, mert gyengék lennének. Az EpicLiners pályázat rokonszenves ötlet volt, hat alkotónak teremtett megjelenési lehetőséget, olyanoknak is, akiknek a munkáit láthattuk már nyomtatásban, és olyanoknak is, akik eddig legfeljebb elektronikusan publikáltak. Nekem a legjobban Azzedar Ranthalion Nem vagyok százas című munkája jött be, és örülök, hogy korábbi „fenyegetése” dacára a Keretbe Zárt Világ korábbi szerkesztője mégsem adta fel teljesen a hazai megjelenések lehetőségét. A legjobb ötletnek Tóth Lilliét tartom, a grafikai megvalósítás is passzol hozzá, ám a nem valami ügyes szövegbeírás sokat ront az összhatáson. Jók Fazekas-Szűcs István rajzai is, csak hát éppen képregényes elemeket nem igazán tartalmaz, ellentétben Juhász Gábor Piroska-parafrázisával, akinek viszont színkezelésben kellene még előrelépnie. Nagy Rita rajza aranyos, lendületes és ötletes, bár kicsit zsúfolt (egy oldal volt a határ, hát nem könnyű, persze), és ez kompenzálja némileg, hogy a történet ellenben nem valami eredeti. Kovács Zoltán drámai monológjával is az a gondom, hogy hasonló poént sokat láttunk már, de a ritmus jó. Nála is azt mondom, hogy a rajzstílus passzol az ötlethez, kivéve az utolsó képet, ahol kiderül, hogy a sejtetés jobban megy neki, mint a megmutatás. De az összhatás mindenképpen pozitív, valamennyi pályázó megérdemelten került a döntőbe és az EpicLine-ba.

Tetszett az EpicLine 12, a szerkesztést illetően ezúttal mindössze két megjegyzéssel élek, és mindkettőnek a jelentőségét csökkenti az áttérés az alternatív terjesztésre.

Az egyik, hogy a címlap színei nagyon sötétek lettek, alig látszik, hogy mi történik rajta. Ez aligha hívta volna fel magára a figyelmet az újságárusoknál (megjegyzés: az illusztráción ez nem látszik, csak a nyomtatott példányon). A másik: ha továbbra is maradt volna a nagyobb példányszám, helyesebb lett volna gesztus gyakorlása helyett a fő történetet helyezni a füzet elejére, és a pályaműveket a végére.

No de mi lesz az őszi 13-asban?

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.