2014 legjobb képregényei Magyarországon 10-1.
2014. december 25. írta: Bayer Antal

2014 legjobb képregényei Magyarországon 10-1.

És akkor íme a legjobbak, megspékelve egy Beaumarchais-idézettel.

10. Hélène Becquelin: Angry Mum felkapja a vizet (Nero Blanco Comix). Abban is különleges az idei toplistánk, hogy négy olyan képregény is szerepel rajta, amelynek a szerzője eljött Magyarországra bemutatni és dedikálni a kötetét. Ketten közülük a tavaszi képregényfesztiválon tették tiszteletüket, kiadványuk direkt erre az alkalomra jelent meg, limitált kiadásban. A svájci Hélène Becquelin neve alighanem nem sok magyar olvasónak mondott valamit ezt megelőzően, de erősen önéletrajzi ihletésű figurájának, a negyvenes anyuka Angry Mumnak a képregényes bosszankodásai meggyőzték a fesztivál vendégeit. Az Angry Mum remek példa arra, hogy a hétköznapokról is lehet szórakoztató és tartalmas képregényt készíteni.

9. Batman 1-4 (Kingpin). Már megint visszatért, és már megint örülhetünk. Annyi jó Batman-sztori létezik, hogy tulajdonképpen lehetetlen hibázni – és lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni. A Kingpin mindenesetre megítélésem szerint is helyesen döntött, amikor az utóbbi évek legnagyobb port kavart történetfolyamát választotta az újraindításhoz, azt, amelyben Grant Morrison „megajándékozza” Bruce Wayne-t és Taliát egy közös gyerekkel. A történet izgalmas, a rajzok látványosak. Engem ugyan irritál ez a Damian-kölyök, de attól még jó a sztori. És azok közé tartozom, akik szeretik a Gothami Ragadozókat, a csinos és talpraesett lányokat felvonultató kísérőtörténetet.

8. Asterix 16: Asterix a helvéteknél (Móra). Megkönnyebbülhettünk, kiadóváltás történt ugyan, de kis kihagyás után folytatódik a sorozat. A két új rész közül ezt az „utazóst” tartom kevésbé sikerültnek, kevésbé időtállónak. Persze, Goscinny ezúttal is kiválóan szedte össze az anakronisztikus környezetbe ágyazott „nemzeti sajátosságokat”, és a poénok ugyanúgy ülnek, ahogy szoktak, de talán nem olyan erős a vezérfonal és nem annyira egyedi a „gonosz”, mint a másik sztoriban.

7. Fenegyerek 2: Kinn (Marvel + különszám, Kingpin). Kár, hogy nem kötetben folytatódik a tavalyi év egyik szenzációja, de legalább folytatódik ez az atipikus szuperhős-történet, amelyet azok is nyugodtan kézbe vehetnek, akiket általában irritálnak a színes gúnyában ugráló izompacsirták. Mert hogy ilyenek ebben a képregényben nem nagyon vannak. Van viszont bőven izgalom és vívódás, és csak a végére érve döbbenünk rá, hogy Matt Murdockot alig láttuk jelmezben. Hosszabban erről itt írtam.

6. Peter Parker Pókember különszám 1 (Kingpin). Örömteli, hogy már harmadik éve fut a korlátozott példányszámban megjelenő, „klasszikus” Pókember-történeteket közlő füzet, de én ezeket nem nagyon szoktam olvasni (magyarul), hisz régóta ismerem őket, és ma már nem tartom annyira érdekesnek a Spider-Man képregényeknek azt a korszakát. De ez a különszám régebbre nyúl vissza, méghozzá a legendás Stan Lee-John Romita páros közös munkájának az elejére. Itt indul útjára az „igazi” Pókember, amilyennek most ismerjük – hiszen a figura jellemét és környezetét Lee már Steve Ditkóval együtt kialakította, de a karakter kinézetét Romita határozta meg véglegesen. Jók a mostani Pókember-sztorik is, és talán kicsit igazságtalan tőlem, hogy nem fér be nálam a 25-be sem a Hihetetlen Pókember idei folyama, de ezek a korai kalandok örök kedvencek maradnak. És azt hiszem, új olvasók is megérezhetik a különlegességüket. Részletes kritika itt.

5. Boulet: Jegyzetfüzet (Nero Blanco Comix). Egy újabb fesztiválvendég. A francia Boulet roppant népszerű blogjáról válogathattam ki a (szerintem) legjobb friss pároldalasakat. Ez tehát egy olyan kiadvány, amelynek nincs „eredetije”, és a képregények hamarabb jelentek meg nyomtatásban magyarul, mint franciául. Boulet remek fesztiválvendégnek bizonyult, lenyűgözte mind a hazai rajzolótársakat, mind a fesztivál látogatóit. Jegyzeteiben egészen különösen vegyülnek a tényleges önéletrajzi elemek a kimondatlan belső reakciókkal, a hétköznapi dolgok a fantáziavilágokba tett kacsintásokkal.

4. Dylan Dog 1-2 (Fumax). Újabb világhírű képregényt ismerhettünk meg, az olasz fumetti kiemelkedő képviselőjét. Nem vagyok nagy kedvelője a horrornak, de Tiziano Sclavi (és az őt követő írók) olyan ügyesen vegyítik a morbidot, a groteszket és az abszurdot, hogy annak nehéz ellenállni. Ráadásul – ahogy azt Angelo Stano, az első történet írója mondta, amikor az Olasz Intézetben tartott bemutató alkalmából Budapestre látogatott – a Dylan Dog egy igazi generációs képregény, azokat a fiatal férfiakat szólította meg az 1980-as évek közepén, akik akkor 25 és 35 év között jártak. Mint én. És igen, valóban élénken fellelhető a korai Dylan Dog történetekben egy sajátos korszellem, hangulat és referenciarendszer. Örvendetes, hogy ez időtállónak bizonyul, hiszen – a piaci realitások miatt – csak korlátozottan elérhető kiadványnak kedvező a fogadtatása, és más kritikusok is az éves listájuk élmezőnyébe sorolják.

3. Lucky Luke 19: A fejvadász (Pesti Könyv). Ahogy már korábban említettem, volt idén egy kiemelkedő Lucky Luke-epizód is. Ez az. Goscinny formája teljében. Míg a korábbi részekben sokszor a klasszikus, 1940-es és 1950-es évekbeli amerikai vadnyugati filmek előtt tisztelgett Morris és írótársa, ebben a kötetben a spaghetti westernre kacsintanak ki. Eliot Bell kiváló inkarnációja a Sergio Leone-mozikban Lee Van Cleef által alakított karakternek. Kritikám itt olvasható.

2. Typex: Rembrandt (Libri kiadó). Minden kétséget kizáróan a 2014-es év szenzációja, meglepetése, mindenkit lenyűgöző mesterműve, amelynek a hazai bemutatóján szintén részt vett az alkotó, és kedvesen elmagyarázott mindent, amit csak sejtettünk vagy félig értettünk a közelítéséből. Itt írtam róla hosszan.

1. Asterix 15: A perpatvar (Móra). És hogy mégsem a Rembrandt nálam az év legjobb magyar nyelvű képregénye, arról megint csak Asterix tehet. Ez az epizód a legnagyobb kedvencem, minden benne van, ami miatt szeretni lehet ezt a sorozatot – sőt, odáig merészkedem, hogy ez azon kevés albumok egyike, amellyel a legmakacsabb képregényellenzőket kivéve bárkit meg lehet győzni arról, hogy a képregény formája alkalmas remekművek megalkotására. Ebben az epizódban nincs utazás sem külföldön, sem Gallián belül, a főszereplő a falu közössége, a téma az emberi gyarlóság és hiszékenység.

Ezen a ponton át is adnám a szót Beaumarchais-nak, A sevillai borbély írójának: „Hát tudja maga, mi a rágalom? Dehogy tudja, mert különben nem kicsinyelné le. A legderekabb embernek is úgy megnyomja a derekát, hogy csak úgy nyekken belé. Higgye el nekem, hogy nincs olyan együgyű gazság, oly szörnyű borzalom, olyan képtelen hazugság, amelyet kellő ügyességgel ne tudna az ember egy nagy város semmittevőinek a nyakába varrni. Nekünk pedig olyan embereink vannak e célra, hogy még! Az egész úgy kezdődik, mint halk moraj, mint amikor a fecske vihar előtt horzsolja szárnyával a talajt; pianisszimó, pianisszimó, lebben, morajlik s röptében elhullajtja a méreganyagot. Egy ajak felfogja és piano, piano, ügyesen becsúsztatja a fülbe. Már el van hintve, megfogom, elindul, hullámot ver és rimforzandó egyik száj adja tovább a másik szájnak, s forog, forog, mint az ördög motollája, aztán egyszerre nem tudni hogyan, a rágalom felegyenesedik, sziszegni kezd, megdagad és szemlátomást növekszik, mintha felfújná magát. Nekirúgtat, kitárja szárnyait, kavarog, s visz, sodor, ragad, kitör, mennydörög és hála az égnek, közfelkiáltás lesz belőle, egy egész város, egy egész tömeg crescendója, a gyűlöletnek és hajszának egyetemes kórusa. Ki az ördög állhat ennek ellent?” (Hevesi Sándor fordítása)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.