Ric Hochet, 2. rész
2014. november 30. írta: Bayer Antal

Ric Hochet, 2. rész

Elválasztó sáv nélküli, kockaköves utak Párizs belvárosában, bumeráng alakú lökhárító nélküli Citroën DS és szalagos magnó, mint csúcstechnológia – ezek az elemek talán a legfeltűnőbbek, ha bő 50 év után elővesszük az első Ric Hochet képregényalbumot. Meg persze a korabeli „modern” bútorok, a ruházati cikkek, a hajviseletek.

SigneCameleon_page1_Tintin.jpg

A történetek viszont nem öregedtek meg túlságosan. Persze, hogy ma már változtak az elvárások a fiataloknak szóló kiadványok tekintetében is, de attól még Duchâteau sztorijai ugyanúgy működnek, mint annak idején. (Vagyis néha jól, néha kevésbé, de erről majd inkább az egyes köteteknél szólunk.)

RicHochet1.jpgAz első album két 30 oldalas történetet tartalmaz. Bár egy év sem telt el a kettő közlése között, a valóságban nagyobbnak tűnik az ugrás.

A korábbi öt rövid (4 oldalas) képregényt és a több tucat szöveges rejtélyt követő Signé Caméléon (Aláírás: Kaméleon) volt az első próbálkozás egy hosszabb Ric Hochet-nyomozásra. Egyszerű, hagyományos bosszútörténet, gyorsan merülnek fel és vetetnek el a lehetséges gyanúsítottak, váratlan, ha nem is szokatlan végkifejlettel. Váratlan persze annak, aki nem figyelt oda: Duchâteau egyik szép erénye, hogy igyekszik mindig megmutatni nekünk, miről is jött rá Ric a megoldásra, nem játszik cinkelt lapokkal.

Nem egy erős történet, de az alaphelyzet és a főszereplők bemutatására elegendő. Bourdon főfelügyelő itt még nem teljesen ősz, és valamivel talán még sportosabb is, mint később. Ledru felügyelő első megjelenésekor rögtön gyanúba is kerül, és már ekkor sejthető némi rivalizálás a főnökével és ellenérzés egy „külsős” segítség igénybevételével szemben.

(Érdekesség: Ric Hochet „Kaméleonja” közel két évvel korábban jelent meg, mint Pókember azonos nevű ellensége.)

A kötet címadó története, a Traquenard au Havre (Kelepce Le Havre-ban) már kevésbé hordozza magán a kezdeti merevség jeleit. Megint egy klasszikus krimihelyzettel van dolgunk, egy gazdag férfi gyerekét elrabolják, és váltságdíjat követelnek. A véletlenül belekeveredő Ric pedig hamar gyanúsítottá válik, és még régi jó barátja, Bourdon is azt mondja: bármennyire is hisz neki, nehéz lesz tisztáznia magát. Persze kiváló megfigyelőképességének és a „kis szemtanú” gügyögésének köszönhetően sikerül.

A legnagyobb különbség a kötet két története között a rajzban érhető tetten. Tibet alapvetően nem „realista” rajzolóként indult, sokkal inkább érezte magát otthon a groteszkebb, karikírozott ábrázolásban. A Traquenard-ban azonban már kezd kialakulni az a stílus, amely végig jellemezni fogja a sorozatot. Tibet, aki „másodállásban” karikaturista is volt, már ekkor megtalálta az egyensúlyt, amelynek köszönhetően minden egyes figurája egyedi és tökéletesen felismerhető.

RicHochet2.jpgA következő történet már 60 oldalas – egészen pontosan kétszer 30 oldalas. Az első 30 oldal a címet is adó Mystère à Porquerolles (Rejtély Porquerolles-ban), majd az előközlés negyedévre megszakadt a Journal de Tintinben, és Le signe de Ric Hochet (Ric Hochet jele) címmel folytatódott. A sztori felénél úgy nézett ki, hogy az újságíró kollégája és barátja, Bob Drumont segítségére siető Ric Hochet gyilkosság áldozata lett, és a dél-franciaországi helyszínre érkező Bourdon főfelügyelőre hárul az a feladat, hogy kinyomozza az elkövetőt. Ric természetesen nem halt meg, hanem inkognitóban rejtőzik – és persze végül ő talál rá a rejtély kulcsára.

Több szempontból is a sorozat egyik kiemelkedő epizódjának tartom ezt az albumot. A történet izgalmas, fordulatos (noha maga az eredeti festménylopós bűntény, amely miatt Drumont gyanút fogott, kissé alulmúlja a várakozásainkat), és Tibet kezd teljesen belenőni a „realista” kalandok dinamikájába. Egyre jobbak a karakterek is, és itt kezdi el Tibet belerajzolni ismerőseit és kedvenceit a történetbe. Hogy ki mindenkit, az viszont felderíthetetlen. Találtam pár honlapot, ahol felsorolnak néhányat (főleg színészeket), Tibet pár kollégáját korabeli fotók alapján lehet felismerni, de nagyon valószínű, hogy sok modellről már sosem fog kiderülni, hogy kicsoda.

Az az egy biztos, hogy a porquerolles-i szálloda igazgatóját, Balthazart Dario Moreno énekes-színészről mintázta Tibet.

Balthazar_DarioMoreno.jpg

RicHochet3.jpg

Kevésbé kedvelem a harmadik epizódot. Ez már egyben ment le, nem volt törés félidőben, viszont emiatt érzésem szerint kicsit túl hosszúra is sikeredett. A történet lényege: Ric egyik sportrepülő ismerőse, Rémi Valloire iparmágnás bajba kerül, valaki minden áron félre akarja állítani. Nem válogat az eszközökben, az is jó, ha meghal egy balesetben, az is, ha megőrül, meg az is, ha egy gyilkosság vélt elkövetőjeként életfogytiglanra ítélik. Egy idő után a gyanúsítottak köre leszűkül Valloire két üzlettársára, bár az sem kizárt, hogy Valloire valóban bűnös, és ő akarta félreállítani valamelyik társát. Ric és Bourdon nyomozását bonyolítja, hogy az üzlettársak felfogadnak egy amerikai magándetektívet, bizonyos Bex Turnert – innen a kötet címe, a Défi à Ric Hochet (Kihívás Ric Hochet-nek). A rivalizálás izgalmas fordulatokkal jár, bár persze úgy könnyű fordulatokat előidézni, ha valaki maga is bűnrészes. A történet nagy része sötétben játszódik (egy kisebb luxusjachton, egy hangárban, egy építkezésen), amitől az egésznek van egy vészjósló hangulata (noha valójában senki sem hal meg, még ha a gyilkossági kísérleteteket szinte össze sem lehet számolni. Központi elem a látszatkeltés, amely eszközzel Duchâteau amúgy is előszeretettel él. A végső leszámolásnál szerintem Ric túl nagy kockázatot vállal a golyóálló mellénnyel – mi van, ha a fejére céloznak? Valloire jelleméből pedig valahogy hiányzik az „iparmágnás” magabiztossága, inkább egy melodramatikus, sodrodó karakter.RicHochet4.jpg

Szintén vannak hitelességi problémáim a negyedik kötettel, amelynek a címe L’Ombre de Caméléon (Kaméleon árnyéka). A történet érzésem szerint legvalószínűtlenebb elemeként Ric – aki korábbi kalandjaiban nem sokat mutatott valódi szakmájából, az újságírásból – beépül egy büntetés-végrehajtási intézménybe, hogy közelről lássa, hogy bánnak a foglyokkal. Korábbi érdemek ide vagy oda, nehéz elhinni, hogy ilyesmibe tényleg belemenjen egy börtönigazgató… Akárhogy is legyen, az előkészítés során hiába próbáltak ügyelni arra, hogy Ric ne találkozzon ismerőssel, pont a szomszéd cellában raboskodik az első epizódban megismert Pierrot Volcan, avagy Kaméleon. Amikor cellatársai beavatják szökési tervükbe, Ricnek nem sok választása van, velük tárt, ám Kaméleon kilöki a menekülésre használt helikopterből. Szerencséjére a vízbe, és hamar ki is halásszák.

Ezután Kaméleon nyilvánosan bejelenti, hogy három nagy csapást készül mérni. Ez meg is történik, három igen komoly rablást követnek el Ric korábbi cellatársainak a közreműködésével, és az egyik üldözés során Bourdon majdnem bele is hal egy autóbalesetbe. A barátja sorsa miatt aggódó, a szokottnál feszültebb Ric egy idő után ráébred, hogy valami nagyon nincs rendben, hiszen Kaméleont korábban csak a bosszúvágy fűtötte, és semmi nem utalt arra, hogy ilyen jól megtervezett akciókra legyen képes. Ráadásul még a szökés közben hallott egy „jótevőről”. Az utolsó akció végén a rendőrség Kaméleont egy zárkába zárva találja, állítólag mindvégig ott volt. Valamilyen oknál fogva Ric-ék azt gyanítják, hogy a három rablás áldozatainak az egyike állhat a háttérben, hiszen közvetve profitálhattak az ügyből. Ez be is bizonyosodik, de hogy melyikük, az csak úgy derül ki, hogy Ricnek a szembesítéskor sikerül úgy felcukkolnia az egyik elfogott banditát, hogy az a vezérre vall. Ric ezt követően beismeri, hogy csak gyanakodott az illetőre, pusztán megérzésből. Lehet, ezért tartom ezt is egy kevésbé jó epizódnak, a végén túl sok a duma és a győzködés, kevés az igazi nyomozói munka.

A rajz viszont egyre jobb, és minden korábbinál több arcról gyanítható, hogy valódi modell alapján készült. Egy biztos, az Amaroussian nevű tettestársat Charles Aznavourról mintázta Tibet.

Amaroussian_CharlesAznavour.jpg

RicHochet5.jpgJelentős fordulatot hozott az ötödik epizód. A Piège pour Ric Hochet (Csapda Ric Hochet-nek) az első, amelyben számottevő szerephez jut egy nő. Aki nem más, mint Nadine, Bourdon főfelügyelő unokahúga, illetve ahogy az később pontosítva lesz, nővérének, Élodie-nak az unokája. Tény, hogy csajok alig-alig jelentek meg a francia-belga ifjúsági képregényekben, aminek biztos van egy összetett szociológiai magyarázata, de ezt nem itt fogom megpróbálni kifejteni. A lényeg, hogy ebben az epizódban színre lép az ekkor még tizenéves, csinos és okos lány, Ric leendő barátnője. Itt még eléggé le is kezeli Ric, bár utólag azt mondja, csak meg akarta védeni a veszélyektől (ebben van is igazság, noha Nadine kezdeményezőkészsége nélkül viszont nem biztos, hogy sikerül megoldani a bűnügyet).

Az ügy egy cserbenhagyásos gázolással kezdődik, egy fekete autó elüti Nadine kisöccsét, Christiant, pont amikor Bourdon és Ric látogatóba érkezik a faluba, ahol a család él. Nekiállnak kideríteni, hogy kié lehetett az autó, és vajon miért nem állt meg. A nyomozás eléggé izgalmas, látványos – bár kissé felesleges – autós jelenetekkel tarkítva. Nekem legjobban az a jelenet tetszik, amikor próbálják beazonosítani a fekete autó márkáját, és míg felnőtt szemtanúk haboznak, egy hatéves körüli kisfiú magabiztosan előveszi a gyűjteményéből miniatűr mását.

Mint végül kiderül, a bűnös egy bizonyos doktor Vogler, aki állatokon végez tiltott kísérleteket, ez volt az oka annak, hogy az embere nem állt meg az autóval az ütközés után. A történet végén Ric és Vogler egy meredélybe zuhannak egy felszállni készülő repülővel, de Ricnek sikerül idejében kiugrania, míg Vogler (látszólag) meghal.

RicHochet6.jpgNagyszabású vállalkozás volt a hatodik epizód. Pár évvel korábban kezdte meg transzatlanti útjait a Le France nevű luxushajó, amelyet a francia nemzeti büszkeség a brit Queen Elizabeth riválisának tekintett. A kor legnagyobb álomhajója rendesen megmozgatta a tömegek fantáziáját, innen támadt Duchâteau és Tibet ötlete, hogy Ric Hochet következő kalandjának ez legyen a fő helyszíne. Amikor a hajó éppen Le Havre-ban horgonyzott, a kapitány örömmel vendégül látta őket, és valamennyi helyiséget alaposan feltérképezték, lefotózták, lerajzolták. A Rapt sur le France (Emberrablás a Le France-on) valóban jól sikerült képregény, sok izgalommal és a korábbiakhoz képest jóval több humorral.

Utóbbiról Bourdon főfelügyelő gondoskodott, aki egyre több szellemes bemondásra vállalkozott, sőt néha tréfákat is kieszelt (igaz, ezek nem mindig sültek el jól). Ráadásul épp ebben a történetben szerepelt először a kalandsorozatok szinte elengedhetetlen karaktere, az „őrült tudós”. Hermelin professzor persze nem őrült, hanem a legnevesebb francia kutató fizikus, valóságos nemzeti érték, csak hát kissé bogaras, kissé gyáva és úgyszólván teljesen híján van a humorérzéknek. Épp egy amerikai konferenciára készül, és mivel fél a repüléstől, hajóval kel át az óceánon, Bourdon és Ric pedig azt a feladatot kapja, hogy vigyázzanak rá. Van is miért, hiszen még indulás előtt egy banda megpróbálja elrabolni, és az első sikertelen kísérlet után ők is felszállnak a Le France-ra. Ric-ék minden igyekezete ellenére úgy tűnik, a banda eredménnyel jár, de aztán kiderül, hogy megint a látszat áldozatai vagyunk, és minden jóra fordul. Az Hermelin elrablásával megbízott banda zseniális vezetője pedig nem volt más, mint a harmadik epizódban megismert Bex Turner.

Különlegessége még a történetnek, hogy sok modern trükkös eszközt (minibombát, kamerának álcázott pisztolyt, stb.) használnak benne, az akkoriban népszerűségük csúcsára érő James Bond-filmek mintájára.

A Le France fedélzetén megint csak több arc gyanúsan ismerős, az egyik pincér minden bizonnyal Michel Greg, Tibet jó barátja, számos képregény írója és rajzolója (24. oldal), míg a következőn Hermelin mellett az egyik képen jó eséllyel Morris (a Lucky Luke szerzője) áll. A 31. oldal alján a kicsit pocakos úr, aki a képből kifelé tart, szerintem Mitteï, aki a sorozat háttereit rajzolta.

RicHochet7.jpgA hetedik epizódtól rövidülnek a történetek, innentől kezdődnek a „szabványos”, 44 oldalas sztorik. A Suspense à la télévision (Izgalom a televízióban) ennek köszönhetően feszesebb és pergősebb – ugyanakkor az egyik legvalószínűtlenebb bűntényt kell feltárnia benne Ricnek. A vendégszerepléseket új szintre emelő történet középpontjában egy Lionel nevű popénekes áll (egyértelműen Salvatore Adamóról mintáztaTibet), akit halálos fenyegetés és merényletek egész sora ér. Mint a végén Ric kideríti, a roppant népszerű előadó televíziós díszletével küldtek kódolt üzenetet egy nemzetközi bűnbanda tagjai, Franciaország védelmi rendszereivel kapcsolatban.

Ebben a történetben szerepel másodszor Nadine, aki immár felnőtt, a tévénél dolgozik, és most már tegeződik Rickel. Az egyik gyanúsított Lionel riválisa, egy Johnny Largo nevű énekes (akiben nem nehéz ráismerni Johnny Hallyday-re). De néhány kép erejéig a francia show business olyan egyéniségei is felbukkannak, mint Sacha Distel, Guy Lux, Léon Zitrone és Raymond Souplex. Szeretem ezt a képregényt, szórakoztató volt újraolvasni, de maga a bűntény… finoman szólva is mosolyogtató.

JohnnyLargo_JohnnyHallyday.jpg

RicHochet8.jpgKomolyabb és hihetőbb a következő történet, a Face au Serpent (Szemben a Kígyóval). Megint egy nemzetközi bűnbanda, ám ezúttal nem nevetséges háttérüzentekkel, hanem durva robbantásokkal operálnak, nem kis pénzekre megy a játék. Ez az első alkalom arra, hogy Ric Hochet (és Bourdon főfelügyelő) külföldön is bizonyítsa a tehetségét, hiszen a fő helyszín Hollandia. Ric-et egy üzletemberekből álló csoport komoly összegért felbérli, hogy adja át a zsarolóknak a kért összeget, ám a tranzakció rossz véget ér, Ric a bűnözők rabságába kerül, és beadnak neki egy tudatmódosító szérumot, amelynek a hatása alatt éppen ő fog elkövetni újabb robbantásokat. Az orvosnak, aki beinjekciózza, a láthatatlan emberre emlékeztető módon kötszerrel van eltakarva az arca, és csak sejteni tudjuk, hogy doktor Voglerről van szó, aki mégsem halt meg, csak csúnyán megégett. A kalandosabb, bunyósabb, látványosabb fajtából való sztori, nyomozás kevesebb van benne.

Egy korábbi szereplő visszatérésével és egy újabb, később többször visszatérő szereplő első megjelenésével szolgál az Alias Ric Hochet. Ricnek és Bourdonnak megint Hermelin professzor testi épségére (és persze felbecsülhetetlen értékű találmányára, amely ezúttal a lézertechnikával kapcsolatos) kell vigyáznia, és megint egy nemzetközi banda áll a támadások hátterében. A banda tagjai drágaköveket választottak kódnévnek, és most először fordul elő, hogy egy nő az egyik negatív szereplő (Opál). Zafír egyszerű végrehajtó, Gyémánt, a főnök viszont beépült a rendőrségbe (hogy kicsoda, azt persze Ric fogja majd kitalálni). Ennél is fontosabb azonban, hogy a külön erre az akcióra szerződtetett Richard nem más, mint… Ric Hochet eltűntnek hitt apja! Ric ugyanis árvaházban nevelkedett, eddig úgy tudta, szülei meghaltak, ám most kiderült, hogy Richard valójában amolyan Arsène Lupin-féle elegáns betörő volt. A hasonlóság annyira nyilvánvaló, hogy Richard egyszer még Bourdont is megtéveszti. Amikor Ric egy összetűzés után utoléri és sarokba szorítja Richardot, utóbbi felfedi előtte magát, és megígéri, hogy segít a banda leleplezésében. Ez meg is történik, és Ricnek nincs szíve feladni az apját, amiben Bourdon és Ledru is a segítségére van, futni hagyják az öreg tolvajt. Nem igazán jó történet, de nekem különösen kedves, mert ez volt az első, amit folytatásokban olvastam, mielőtt elkezdtem begyűjteni albumban az előzményeket. Márpedig az ilyesmit az ember nem felejti el.RicHochet9.jpg

RicHochet10.jpgÉs akkor zárásképp jöjjön a tizedik Ric Hochet-album, a Les cinq revenants (Az öt visszatérő). Ezt a történetet már az elejétől követtem a Journal de Tintinben, és akkoriban élvezetesnek is találtam, de be kell látnom, hogy nem öregedett valami jól, és megint csak az a gond, hogy kissé kusza ügy áll a háttérben, nem is teljesen világos, hogy mennyire bűntett, ami után Ric (Nadine aktív segítségével) nyomozni kezd. Egy gazdag sportmecénás bízza meg öt olyan korábbi bajnok felkutatásával, aki valamilyen oknál fogva kénytelen volt félbeszakítani a pályafutását. Akiket megtalál időben, azok között a márki feloszt egy csinos összeget. Ám a sportolók eltűnögetnek, úgy látszik, valaki elrabolja őket, miután a saját sportágukban (lovaglás, vívás, úszás, lövészet, futás) párbajra kényszeríti Ric-et. Amiből következik, hogy az elkövető csakis egy öttusázó lehet – méghozzá egy olyan sportoló, aki attól tart, a nem teljesen gáncstalan mecénás őt is dobja majd, ha már nem hozza az eredményeket. Azt a látszatot keltette, hogy az öt korábbi bajnok valójában megzsarolta a márkit, és úgy gondolta, a végén majd jól elveszi tőlük a pénzt. Persze Ric megtalálja az elrabolt sportolókat, akik megkapják a pénzt, és eltekintenek a feljelentéstől is.

Ezután is voltak még elég jó epizódok, ám mivel eléggé egy kaptafára készültek, egy idő után teljesen leszoktam az olvasásukról. Ahogy arról már írtam, az 1960-as és 1970-es években igen szép sikert ért el a Ric Hochet exportcikként is, de az 1980-as évek közepétől már inkább csak a francia nyelvterületen maradt meg kedvencnek, főként nosztalgikus okokból.

RicHochetBrux.jpg

Tibet egy befejezetlen albumot hagyott maga után (a 79-iket), amelyet abban az állapotban jelentettek meg. Duchâteau is, Tibet családja is ekkor úgy nyilatkozott, hogy szeretnék, ha a sorozat folytatódna, de ennek már jó négy éve, és még semmi jele annak, hogy készülne újabb epizód. Duchâteau korából ítélve úgy gondolom, ha lesz is valamikor folytatás, annak már nem csak a rajzolója, hanem az írója is új lesz.

Összefoglalva az első tíz részt, néhány dolog nagyon feltűnik. Az egyik, hogy bár krimisorozatról van szó, egyetlen gyilkossági kísérlet sem jár sikerrel, jobbára vagyonelleni bűncselekményeket és emberrablásokat kell felderíteni. Hulla alig van, vér nem folyik, durva és kegyetlen tetteket nem látunk, politikai, nemi vagy faji indíttatású bűncselekményeket pláne nem. Ennek megvan a jó oka, mégpedig a híres-hírhedt 1949. július 16-i törvény az ifjúságnak szóló művekről, amely határozottan előírta, hogy mit lehet és mit nem, és akkoriban ezt még nagyon komolyan is vették. A korlátokat 1968 szele kezdte döntögetni, és bár a törvény a mai napig érvényben van, immár jóval megengedőbben értelmezik – no meg időközben kialakult és megerősödött a tizenéveseknek és fiatal felnőtteknek szóló képregényipari szegmens.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.