Hihetetlen Pókember 7, avagy 2013/1
2013. február 18. írta: Bayer Antal

Hihetetlen Pókember 7, avagy 2013/1

Ha megkérdezik, milyen képregényeket tartok igazán jónak, azt szoktam válaszolni, hogy legyen szórakoztató, olvasmányos és elgondolkodtató. Bár nem hinném, hogy ez a feltételrendszer túl szigorú lenne, én magam is elismerem, hogy sokszor beérem azzal, ha egy képregény csak egy vagy két kritériumnak felel meg a háromból, de azt a vállalását jól teljesíti.

Leginkább ez jutott eszembe a Hihetetlen Pókember hetedik, idei első számáról. Szórakoztató képregény, tartalmaz szinte mindent, ami jogosan elvárható egy átlagon felüli amerikai szuperhősös comic booktól. Olvasmányosság tekintetében nem erőlteti túl magát, de jól követhető a történet, és néhány szellemes párbeszéd is van benne (a legjobb az, amikor Pókember előadja, hogy ennyi szuperellenség mellett már nem is emlékszik, melyiknek mi a képessége). Elgondolkodtatónak azonban nem tudom nevezni, sokkal inkább alkalmas a gondolkodás kikapcsolására, másképp mondva a kikapcsolódásra, szórakozásra, még ha nem is valami hosszú távon.

A Peter Parker halálos ellenségei című sztori arra a nem különösebben váratlan kérdésre ad választ, hogy mi történik most, hogy közismertté vált Pókember civil identitása. A cím utalás egy korábbi minisorozatra (Deadly Foes of Spider-Man), bár az abban összeállt alkalmi szupergonosz-csapatnak mások voltak a tagjai. Ezúttal Pókember legelső „szuper” ellensége, az Amazing Spider-Man első számában, még 1963-ban megismert Kaméleon toboroz össze egy társaságot „rovarirtás” céljából. Ahogy az megint csak várható volt, a csapat tagjainak különbözőek az indíttatásaik, bár többségük csak a szupergonoszoktól megszokott paneleket képes előadni. Kétszer is elsüti a történet a „nekem is van Madárijesztő nevű ellenségem” poént, ami elsőre humoros, másodszorra már kevésbé, pláne, hogy ez a Madárijesztő sokkal kevésbé érdekes és veszedelmes, mint a DC jóval ismertebb verziója. Az Olvasztár szokás szerint vívódik, az egykoron magyarul Füsti Willyként megismert Lidérc megelégszik azzal, hogy komoran néz, így aztán valójában Kaméleon marad az egyetlen komoly ellenfél. Hogy mennyire az, az viszont majd a következő számban fog csak kiderülni. Mary Jane és May néni szerepe jól van megírva, ellentétben a Fekete Macskával, akinek a bevonása kicsit nehezen indokolható – ha már Peter a világ leghatalmasabb szupercsapatának a tagja, és rendelkezik a Tony Stark által szponzorált Bosszú Angyalainak a teljes logisztikájával, nem az tűnik a leghatékonyabb lépésnek ellenségei kiküszöbölésére, hogy az ügyes és leleményes, de szuperhősként nem éppen nehézsúlyúnak számító Felicia Hardy „intézkedjen” a háttérből. Persze, nem a logikájuk miatt szeretjük elsősorban ezeket a történeteket, meg aztán az író utal is rá, hogy a „hivatalosan” biztosított védelem sem képes mindenre.

Az író, avagy továbbra is Roberto Aguirre-Sacasa. Tisztességes munkát végző iparosnak tartom, akitől nem olvastam ugyan még semmi kiemelkedőt, de nem is tettem még félre képregényfüzetet azért, mert az ő neve állt rajta. Egyelőre megteszi Pókember írójának. Angel Medina dinamikus rajzai általában kellemes látványt nyújtanak, néha azonban túlzásoknak érzem a túlzásait: de persze, ez egy olyan műfaj, amelyben mindenkinek máshol húzódik a „hihetőség” határa, van, aki jobban viseli el a realista és a groteszk rajzmód keverését, van, aki kevésbé. A kiadvány kivitelezése pedig továbbra is elsőrangú, és mert már megjelenése reggelén beszereztem, élvezhettem a friss nyomdaszagát is. A kettős számozás okát értem, de nem vagyok vele kibékülve, én bizony kitettem volna a 7-est a címlapra is.

(Egy megjegyzés az amúgy színvonalas magyar fordításról: az „SZTK-s szemüveg” poént nehéz megbocsátani… pláne, hogy már régóta nem is ez az egészségbiztosító intézmény neve, és bár a jelző egyelőre túlélni látszik magát az intézményt, azt hiszem, a mai olvasók nagy része lábjegyzet nélkül nem is érti, miről van szó.)