5Panels: Árral szemben
2013. január 15. írta: Bayer Antal

5Panels: Árral szemben

A rendezvényes beszerzések között általában az elsők között szoktam elolvasni az aktuális 5Panels kiadványt, és azonnal írok is róla. Ezúttal azonban – bár az olvasási prioritást most is megkapta – sokáig rágódtam a kritikán, mire eldöntöttem, hogy... nem nagyon tudok mit kezdeni az Árral szembennel.

Pedig – visszaolvasva a Busókat szerepeltető előző kötetről, a Majd ha Fagyról írtakat – ennek a három történetből álló füzetnek kedvemre kellett volna lennie, hiszen most szakítottak a staféta-jelleggel, és egy egységes koncepciót valósítottak meg, egy íróval és három rajzolóval (plusz három színezővel). Ráadásul három olyan rajzolóval, akinek a munkáit kedvelni szoktam, és sem a színezésre, sem általában a kivitelezésre nem lehet panasz. Az Árral szemben egyértelmű lépés a profizmus felé, szinte minden tekintetben.

Be kell látnom tehát, hogy a baj velem van, pontosabban azzal, hogy nem vagyok képes ráhangolódni az író, Pádár Ádám hullámhosszára. Azt hiszem, annyira más srófra jár az agyunk, hogy felesleges is belemennem a részletekbe – nincs okom feltételezni, hogy ne lenne tudatosan átgondolva ez az egész. És még mielőtt búslakodni kezdene, megnyugtathatom, hogy nem került rossz társaságba, hosszasan tudnám sorolni azon képregényalkotókat, akiknek a munkáiért tömegek rajonganak, előttem viszont hermetikusan zártnak bizonyulnak.

Konkrét kifogást egyet tudok mondani, de azt komolynak tartom: Az Ezüstturul szövegének a rímelős megoldása megbocsáthatatlan merénylet a verstan ellen, még akkor is, ha szándékosan lett ilyen kínos. Ezt nagyon nem kellett volna...

Amúgy a három különböző rajzstílus alkalmazása jó ötlet volt, és ezúttal azt is sikerült elérni, hogy a legerősebb, leglátványosabb kerüljön az első helyre a kötetben (Legenda). Különösen a visszatekintő három oldalért jár nagy elismerés MacGill Karinának, a „harcos nimfa” tisztára olyan, mint Vihar az X-Menből, gondolom, nem véletlenül. (De biztos van olyan ügyes ez a harcos lány, hogy hol a jobb, hol a bal kezébe ragadja a pallost, és úgy sújtson le vele? A kétkezesség ritka dolog, és a helyzet nem indokolta a kézváltást.) A színezés is jó, illik hozzá, csak kár, hogy a barnák néhol túl sötétek lettek.

Az Ezüstturul – eltekintve a rémes rímes szövegtől – jól sikerült stílusgyakorlat, Erhardt Domonkos szép munkát végzett, és itt a színek is teljesen rendben vannak.

Nem sok jót tudok azonban mondani a Jankeléről, amelyet Koska Zoltán rajzolt meg. Azt hiszem, évek óta Zolinak ez a munkája tetszik a legkevésbé, hiányzik belőle az, ami izgalmassá és szerethetővé teszi a képregényeit, és ezt talán úgy lehet a leginkább megfogalmazni, hogy „ő maga”. Nem az önreflekcióra gondolok elsősorban, hanem azt értem ezen, hogy nem abban a ritmusban, nem azzal a dinamikával követik egymást a képek és oldalak, amely az ő sajátja. Mivel pedig ez a leghosszabb történet a füzetben, több mint a felét foglalja el az oldalaknak, ez a kevésbé kellemes záróélmény meg is határozza az egészet. Talán ha középre kerül, és nem a végére... Nem tudom. A színezés viszont jól sikerült, ám igazat adok Zolinak a blogján közzétett megjegyzésével, miszerint az árnyékok egy része ezáltal feleslegessé vált, jobb lett volna nélkülük az összhatás.

Ha pedig már színezés: nekem nagyon furcsa, hogy a belső borítók fekete-fehérek maradtak. Feltételezem, hogy a szerkesztői szándék a történetek élesebb elválasztása volt, de szerintem erre nem lett volna szükség, és jobban mutattak volna ezek a rajzok is színesben, főleg Az Ezüstturul borítója tűnik így nagyon üresnek.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.