Sötét kör 1
2012. június 11. írta: Bayer Antal

Sötét kör 1

Ígértük, hogy követni fogjuk a Sötét kor képregény sorsát, és bár eredetileg hamarabbra ígérte a kiadója, végül a 8. Képregényfesztiválra készült el az első teljes, 24 oldalas füzet, így most kaptunk lehetőséget a beható tanulmányozására. A promóciós 0. rész felvetett bennünk néhány kérdést, illetve kételyt – válaszokat részben kaptunk, megnyugvást nem igazán.

Az első, ami eszünkbe jut a képregény láttán az ironikusan találó címválasztás. Valóban: ez a képregény sötét. Sötét a címlapja, sötétek a belső oldalak, sötétek a karakterek (talán több értelemben is), és sötétségben vagyunk kénytelenek tapogatózni a történéseket illetően. Ha ebben a tempóban érkeznek a további részek, és ebben a ritmusban halad előre a történet, komoly adag türelemre lesz szükségünk a megvilágosodásig.

Visszatérve a címlapra: ezt tartom a legsúlyosabb szakmai hibának. Jóllehet Magyarországon nehéz valódi piacról beszélni, a képregények kedvelői szerteágazó ízléssel rendelkeznek, és már csak anyagi okokból sem vesznek meg akármit. Ezért aztán igenis van jelentősége a címlapnak, márpedig a Sötét kor 1 minden, csak nem vásárlócsalogató. Először is annyira sötét, hogy távolabbról fel sem tűnik, hogy a címen kívül van valami rajz is a borítón. Kézbe fogva, közelebbről szemügyre véve a füzetet pedig még mindig értetlenkedve nézzük a nagy üres teret a bal felső részen, és a majdnem ugyanennyire üressé sötétülő, kihasználatlan teret a jobb alsó sarokban. Kíváncsi lennék egy tapasztalt címlap-szakértő részletes elemzésére, mindenesetre annyit tapasztalt vásárlóként és kiadóként ki merek jelenteni, hogy ez a borító nem vonzó, nem kelti fel az olvasó érdeklődését.

(Megjegyzés: a nyomtatott képregény jóval sötétebbre sikerült a mellékelt elektronikus verzióhoz képest.)

Azt ugyan el tudom képzelni, hogy a címlap és a belső oldalak egy része is a nyomdában sikeredett sötétebbre a tervezettnél, de elvonatkoztatni ettől a bús, nyomott hangulattól akkor sem tudunk. Hiába végzett profi munkát a színező, egyszerűen túl sok a 24 oldal ebből a lehangoló színvilágból. Tovább rontja a helyzetet a sok üres tér a rajzban, amit megint csak sötét színekkel töltöttek ki. Itt már a forgatókönyvben és annak a megvalósításában látok komoly gondokat. Egyáltalán nem látom indokoltnak, hogy ilyen kevés panelt használnak oldalanként, és az aránylag nagy – néha egész oldalt kitöltő – képeken megint csak az árnyékban maradt részek dominálnak. A 19. oldal bal alsó részének üresen hagyása dramaturgiailag teljesen indokolatlan, mint ahogy az is, hogy a következő oldalt egy semmitmondó egészoldalas kép tölt ki.

A karakterek sötétsége részben szó szerint értendő: arcvonásaikat sokszor alig-alig lehet kivenni, amivel éppen azt a törekvést vágja agyon a megvalósítás, hogy a markáns kinézetbeli különbségek alapján könnyebben igazodjunk el a sztoriban. De sötétek abban az értelemben is, hogy nagyon keveset tudunk meg róluk, ami lehet ugyan szándékos az író részéről, de egy ilyen lassan folyó történetben ezt a szándékot elhibázottnak tartom. A tárgyilagosnak aligha nevezhető főszereplőtől származó tőmondatos jellemzéseken túl nem sok derül ki róluk – noha még azt sem lehet mondani, hogy ne beszélnének eleget. Csakhogy a párbeszédes rész túlságosan is el van nyújtva (megint csak azzal az eszközzel, hogy  csak 2-4 panel van egy-egy oldalon, amit egy ilyen kevéssé részletgazda rajz esetén nem tartok indokolhatónak). És hát az a kevés, amit eddig megtudtunk a karakterekről, nem igazán teszi őket érdekessé. Megint csak azt kell mondanom, hogy egy első részhez képest túl kevés információ birtokába jutottunk. Az ilyen lassú adagolás abban az esetben még csak-csak elfogadható lenne, ha havilapról lenne szó – de a bevezető résznek akkor is jóval erősebbnek, izgalmasabbnak kellene lennie.

Az izgalom márpedig nagyon is hiányzik a történetből. Bár a mindent átható sötétség annyira vészjósló, hogy érezzük, itt még tragédiák fognak bekövetkezni, de hogy miért, arról halvány gőzünk sincs. Egyszerűen nem derül ki, hogy miért olyan fontos az a szerencsétlen turul, akit elkaptak a harmadik oldalon, és egyáltalán, milyen konfliktusok feszülnek a háttérben. A zárójelenet pedig egyszerűen csak lóg a levegőben. Nem lett megmagyarázva, hogy az elején még oly határozott család miért juhászkodik meg annyira Iddár sámán előtt, hogy a meg nem nevezett fiú minden ellenkezés nélkül vele tartson. Mindezek kifejezetten frusztráló dolgok, és mivel nem lett felkeltve az érdeklődésünk, egyáltalán nem biztos, hogy marad kedvünk utánajárni a dolgoknak.

Pedig az is látszódik a jobban sikerült oldalakon (pl. 1-3, 6-7, 12, 21), hogy volna itt tehetség egy dinamikus, a képregény formanyelvét jól alkalmazó műnek a létrehozására. A „kulisszák mögötti” extrákból pedig az is kiderül, hogy a színezés előtt jóval áttekinthetőbb és olvasmányosabb lett volna a történet. Sajátos módon a még csak ceruzával megrajzolt oldal látszik a leghatásosabbnak.

Legszívesebben azt tanácsolnám a szerzőknek, hogy felejtsék el a nulladik és első számot, és kezdjék újra a projektet egy feszesebb tempóban, ám ha erre nincs lehetőség, legalább mostantól váltsanak sebességet, és gondolják át még egyszer, mivel tudnák ellensúlyozni ezt a túláradó sötétséget.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.