A Pók folytatódik
2012. február 24. írta: Bayer Antal

A Pók folytatódik

Pókrajongóknak nem lehet könnyű kibírni egy teljes éven át kedvenc „hálószövőjük" nélkül, márpedig épp egy éve jelent meg utoljára Pókember-képregény. (Legalábbis a dátumot tekintve, hiszen valójában a 2011 elején a Semic által még valahogy kiszenvedett két Csodálatos Pókember-szám jelentős késéssel került az újságosokhoz). Még Pókember-kötet sem volt tavaly, noha a karakter fontos szerepet játszott a Polgárháború-kötetekben. Az elvonási tüneteket legfeljebb csillapítani lehetett a fiatalabb korosztálynak szóló Spider-Man füzetekkel. De most már visszatért a régi, az igazi, ott folytatódik, ahol abbamaradt, helyreállt a rend, örök hála a Kingpin kiadónak.

A méreten már nem lepődünk meg, a fényes lapokkal a rajongók nem tudnak betelni. Az ára teljesen rendben van, az illata fenséges. Mi kell még a boldogsághoz?

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ezúttal semmi sem hiányzik. Persze, lehetne azon sopánkodni, hogy miért van egyáltalán előzménye egy 1. számnak, miért nem érti egy újonnan csatlakozó olvasó, hogy minek csöppent a közepébe, de ez most igazán nem lenne fair, elvégre valóban tömegek várták az újraindulást, és biztos csak egy törpe minoritás számára tartalmaz ismeretlen tényeket az első oldal összefoglalója. Igen, a hátteret meg kell szerezni hozzá, és igen, a közvetlen előzményeket kihagyóknak nem könnyű feldolgozni azt a megrázkódást, hogy Peter Parker levetette az álarcát, az új olvasók pedig nem is értik, hogy miért kell ebből ekkora problémát csinálni.

De játsszuk azt, hogy a Hihetetlen Pókember új folyamának az olvasói többségükben ismerik az első, a Panini által kiadott folyamot, valamint a Kingpin köteteiből azokat, amelyeket innentől vették át a stafétát, végül pedig a megakadt Csodálatos Pókember két számát is. Kicsit nehéz visszakövetni, de utána minden a helyére kerül, és ismét belecsöppenünk J. Michael Straczynski világába.

Igen, visszakaptuk megint Straczynskit, még ha most már csak rövid időre is. Bár sokaknak van elszámolnivalójuk vele bizonyos pontatlanságokért vagy nekik nem tetsző fordulatokért, azt azért nehéz lenne tagadni, hogy JMS-nek nagyon passzol Pókember figurája és világa. Olyannyira, hogy még a Polgárháború számára kissé idegen közegében is rátalál a neki való nyomvonalra, és a nyilvánvalóan nem általa tervezett sztorikból is kihozza a legtöbbet. Pókember most is szellemes és komoly, elszánt és esendő, határozott és sodródó, és aki ezeket mind egyszerre tudja érzékeltetni, nem kis mestere szakmájának.

Straczynskinak mindig a párbeszédekben kibontakozó jellemábrázolás volt az erőssége, és ez most sincs másként. Elképesztően humorosan ábrázolja a Reed és Sue Richards között kialakuló konfliktust, a kéttelefonos jelenetet egészen zseniálisan oldja meg. Szerencsésen hozta úgy az élet, hogy az első szám első történetében Tony Stark/Vasember, a másodikban Amerika Kapitány a partnere Pókembernek egy-egy hosszabb dialógus erejéig, amelyekben nem csak a Polgárháborút megalapozó nézeteltérés kerül előtérbe, hanem két lényegi kérdésekben ütköző világfelfogáson is együtt gondolkodhatunk Peter Parkerrel. Ha pedig valakinek ez már túl sok lenne, azért kijut a bunyóból is, noha most éppen ellenséggel nem is találkozik Pókember, hanem a szuperhős-közösség megosztottságából fakadóan barátokkal kerül szembe.

Erősen indít hát a Hihetetlen Pókember, abszolút elégedetten tehetjük le a füzetet és várhatjuk a következőt. Nem esett még szó a rajzról: Ron Garney munkája színvonalas, helyenként elődjét a sorozatnál, John Romita jr.-t idézi, karakteres, profi munka, soha rosszabbat.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.