Bob Dylan: Knockin' on heaven's door
2011. február 14. írta: Bayer Antal

Bob Dylan: Knockin' on heaven's door

A „Miről szól” rovat témája ismert (többnyire rock) dalok szövegértése, szövegértelmezése. Kapcsolódó háklim, hogy a bemutatott számokban egyaránt fontos a szöveg és a zene, a kettő összetartozik, együtt ad ki egészet. Következik ebből továbbá, hogy az előadás módja is fontos szerepet játszik, és hogy minden itt elemzett dalnak létezik egy ideális verziója, amely jellemzően magától a szerzőtől származik. Minden feldolgozás óhatatlanul átértelmezés, eltérítés. Lehet, hogy ez így szigorúan hangzik, de a Knockin’ on heaven’s door példájával talán bizonyítani tudom, hogy a tétel igaz – ami nem jelenti azt, hogy egy számos, lényegi elemet is érintő átdolgozás ne lehetne magával ragadó élmény. Játszó személyek: Bob Dylan és a Guns n’ Roses.

Dylan 1973-ban kapott felkérést Sam Peckinpah rendezőtől a Pat Garrett & Billy the Kid című film zenéjének a megírására. Mivel az egyik főszerepet jó haverja, Kris Kristofferson játszotta, Dylan hosszabb időt töltött a forgatáson, sőt, ha már ott volt, gyorsan írtak is nekik egy kisebb szerepet (Alias). A filmzene a forgatás közben íródott, és ez jól érezhető is az eredményen, annyira tökéletesen illeszkedik a képekhez. Az alábbi, hosszabb részletben a Knockin’ on heaven’s door a 6. perc környékén kezdődik, de azért érdemes az elejétől nézni, és belehallgatni a párbeszédbe is.

A Garrettel együtt bevetésre induló idős és pocakos Colin Baker seriff megkérdezi a feleségétől, hogy „Anyukám, hová tetted a jelvényemet?” Amikor pedig a végzetes haslövés után elindul az elkerülhetetlen halál felé, a dal szövege erre a beszélgetésre utal vissza:

Mama, take this badge off of me
I can't use it anymore
It's gettin' dark, too dark for me to see
I feel like I'm knockin' on heaven's door

Anyukám, vedd le rólam a jelvényt, már nem tudom használni. Kezd túl sötét lenni, nem látok semmit, úgy érzem, mintha a mennyország kapuján kopognék.

Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
That long black cloud is comin' down
I feel like I'm knockin' on heaven's door.

A második versszakban a haldokló seriff nevében beszélő narrátor arra kéri az asszonyt, hogy temesse el a pisztolyát, mert már nem tud vele lőni. Leereszkedik egy hosszú sötét felhő, úgy érzi, mintha a mennyország kapuján kopogna.

Túlzás nélkül állítható, hogy ez az egyszerű kis dal igazi mestermű önmagában is, a jelenet kíséreteként is. Igazi mániákus azt mondaná ezen a ponton, hogy ezt nem is szabad másképp játszani, sőt, tulajdonképpen még maga Dylan se adja elő koncerten, hisz a dal elválaszthatatlan a filmtől.

Ha el is hangzott valaha ilyen figyelmeztetés, Dylan elengedte a füle mellett, hiszen a Before the flood című élő albuma tanúsága szerint már 1974 elején játszotta koncerten. Mi több, annyira bejött neki az Eric Clapton-féle reggae-verzió (a történelmi hűség kedvéért: az ötlet nem Claptoné volt, de az ő előadásában terjedt így el), hogy ő is elkezdte nyomatni ezt a variánst, így például a legendás Dylan at Budokan (1976) koncertlemezen is ez hallható.

Mivel pedig Dylan közismerten nem ragaszkodik szolgaian saját dalszövegeihez, rendszeresen változtatgat ezen is, sőt, sokszor további versszakokkal is kiegészíti. Ezen a honlapon egy rajongó össze is gyűjtött több ilyen bónuszt.

Maga Dylan is részt vállalt tehát abban, hogy a Knockin’ on heaven’s door önálló életre keljen. Az idők múlásával feltehetően egyre kevesebben emlékeznek az eredetére, és a koncertlátogatók túlnyomó többsége aligha asszociál már a drámai filmjelenetre. Sőt, megkockáztatom, hogy ma már legalább annyian vannak, akik először a Freddie Mercury előtt tisztelgő 1992-es megakoncert TV-felvételéről, a Guns n’ Roses eladásában hallották, ehhez kötődik első élményük a dalról.

Axl Rose vibráló, az izgágaság, sőt, az önkéntelen ripacskodás határát súroló előadásmódjában van valami elemi erő, ami elfeledteti az emberrel, hogy ez a dal voltaképpen a haldoklásról szól. Egy kötelességtudó, szolgálatot teljesítő rendőrről, aki szomorúan megbékél az elkerülhetetlenül közelgő halál gondolatával. A Guns n’ Roses-verzió annak dacára ellenállhatatlan, hogy az eredeti jelentést totálisan elsöpri a refrént torka szakadtából üvöltő rocker dühös, szinte félelmetes életigenlése. Amikor vele együtt énekeljük (mert énekeljük, nem tudjuk megállni), úgy kopogunk a mennyország kapuján, hogy eszünk ágába sincs még bemenni rajta.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

algi 2011.02.16. 00:07:57

Westernopera. A hős azután még elénekel egy számot, hogy lelőtték.

lonesloane 2011.02.16. 11:41:34

Bírom ezt a filmet, mint minden Peckinpah-westernt. Az általam nem sokra tartott Gázrózsáknak pedig ez az egyetlen jó számuk.

BGM 2011.02.17. 19:00:25

@algi: Nem a hős énekel.A jelenet alatt szól a szám.Nézd meg,megéri.

BGM 2011.02.17. 19:03:16

@lonesloane: Vad banda!Nem a Guns N’ Roses-ra célzok.:-)

algi 2011.02.17. 19:25:11

@BGM: És a Star Warsban sem Darth Vader énekli a birodalmi indulót, attól még űropera.

lonesloane 2011.02.18. 10:22:22

A Vad banda..! Nagy kedvencem, rengetegszer láttam. Remélem, ezzel a mpst futó "True Grit" c. filmmel kezdetét veszi egy újabb westrn-revival. Mert kell évente 1-2 jó western. :)