Max Smart, a balfácán, a zsenikém, a képregényhős
2011. február 08. írta: Bayer Antal

Max Smart, a balfácán, a zsenikém, a képregényhős

Mint az előző, mikiegeres bejegyzésnél is említettem, az 1960-as évek közepének egyértelműen legsikeresebb műfaja a kémtörténet volt. És bár maguk a James Bond-filmek sem vették túl komolyan magukat, sokan ellenállhatatlan késztetést éreztek a zsáner parodizálására, több-kevesebb sikerrel. Gyerekkorom nagy kedvence volt a francia tévében Max la Menace címen futó burleszk sorozat, amelyről éppen egy képregény váratlan beszerzése kapcsán tudtam meg jóval később, hogy az eredeti címe Get Smart. Max Smart, a 86-os és a csinos, ám névtelen 99-es ügynök abszurd kalandjait valamikor magyarul is lehetett látni A balfácán címen, pár éve pedig a nem túl remek ötletként játékfilmre vitt verziót Zsenikém címen játszották a mozik. A kritikák olvastán úgy vélem, helyesen tettem, hogy elkerültem régi kedvencem megcsúfolását. A bevezető jelenet egy egyszerű, de megunhatatlan poén volt.

A Mel Brooks és Buck Henry agyából kipattant szórakoztató sületlenséget 1965-től sugározta az NBC. Azonnal sikert aratott, és az öt évad alatt készült 138 epizód hét Emmy díjat söpört be. A recept nem volt túl bonyolult, mégis vevő volt rá a nagyérdemű. Eleve szellemes volt a cím (szójáték: a „Get Smart” jelentheti azt, hogy „légy okos”, de azt is, hogy „kapd el Smart-ot”), akkor még szokatlannak számított az a fordított helyzet, hogy a főhös magabiztos, de ügyefogyott, míg asszisztensnője nyilvánvalóan alkalmasabb lenne a feladat ellátására, és a James Bond-kütyüket kifigurázó kellékek ugyanolyan hasrengető hatással bírtak, mint az ugyanekkor készült Batman-tévésorozat vagy a Flinstones leleményes szerkentyűi. Talán mind közül a legviccesebb a Smart „trademark”-jának számító cipőbe ágyazott, drót nélküli telefon volt.

A tévésorozat sikere igen hamar felvetette az ötletet, hogy képregények is készüljenek a nyomán. Több korabeli kiadónak is fő specialitása volt a tévésorozatok ihlette képregények gyártása: a Get Smart-ra a Dell csapott le.

Utólag könnyű azt mondani, hogy ez a tény már önmagában kudarcra ítélte a sorozatot. A Dell és a Western Publishing 1962-ben bekövetkezett szakítása után (amikor az utóbbi saját, Gold Key Comics néven kezdte kiadni az addigi „közös gyermekeket”) szinte a nulláról kellett újraépíteni a kiadó termékskáláját. Ez meg is látszott a minőségen. Noha a Dell neve ekkor még komoly márkának számított, és a kiadó elég jól fizetett, a színvonal elmaradt a következetesebb és alaposabb szerkesztési elveket követő DC és az éppen csak lendületbe jövő Marvel kiadványai mögött.

Jól példázza ezt a Get Smart 2. száma, az egyik a kettő közül, amit Pókember figurájának a (társ)megalkotója, Steve Ditko rajzolt.

Az 1927-ben született és a képregényrajzolást Jerry Robinsonnál, a híres Batman-rajzolónál kitanuló Ditko 1955-től kezdve kevés kivétellel kizárólag a Marvelnek (és jogelődjének, az Atlasnak) dolgozott. Bár az Amazing Spider-Man szép sikert hozott a számára, és a Doctor Strange-en végzett munkáját is elismerték, 1966-ban váratlanul szakított a Marvellel. A váltás okáról nincs pontos információ (Ditko nem akar beszélni róla, Stan Lee pedig csak annyit mond, hogy nem a Zöld Manó kilétén vesztek össze – valamint azt, hogy valójában nem is lett volna mikor összeveszniük, hiszen a közös munka során alig találkoztak), ám az biztos, hogy Ditko útja a kevésbé jól fizető, de nagyobb alkotói szabadságot biztosító Charlton Comics-hoz vezetett, ahol a Blue Beetle, The Question és Captain Atom sorozatokat rajzolta. Feltehetően a kevesebb pénz miatt szorult rá, hogy más kiadóknál is vállaljon alkalmi munkákat, így jutott el a Dellhez (és a Warrenhez) is.

Bár az első oldaltól az utolsóig nyilvánvalóan érvényesül Ditko ismerős rajzstílusa, a Get Smart minősége komoly csalódás a Pókember színvonalához szokott olvasónak. A sztori nem egy nagy durranás, írója ismeretlen (ahogy általában a Dellnél), az oldalak elrendezése erősen esetleges – mintha néhányan szét is szabdaltak volna, hogy felnagyítsák a képeket és meghosszabbítsák a történetet. Ditko sem erőltette meg magát különösebben: noha a tévésorozatokból készült képregényeknél bevett szokás, hogy a szereplők az őket alakító színészekre hasonlítanak, nem mondhatni, hogy ez itt különösebben sikerült volna. Egyértelmű, hogy Ditko pusztán bérmunkának tekintette a feladatot, amelyben esélyese sem volt érvényesíteni azokat az erényeket, amelyek miatt sokak kedvenc szuperhős-rajzolója volt a maga idejében. Két szám után el is váltak útjai a kiadóval, amely egyébként is mindössze 8 szám után leállította a Get Smart képregényt. It was the smart thing to do, minden bizonnyal.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.